Példaképek, akikre mindenki felnéz. Keményen dolgoznak céljuk elérése érdekében, ami csodálattal tölti el követőiket. Szinte mindenhol idilli család, boldogság, edzés, pozitív posztok, néha bulik, szórakozás. Aztán eljön a mérkőzés órája, megszólal a kezdő sípszó. Sok futballista ilyenkor „kifordul” magából, csak a győzelem lebeg a szeme előtt. Vannak azonban páran, akik a tisztességüket kint hagyják az öltözőben. Vajon ez a társadalmi normák torzulásából adódik? Vagy a modern futball elüzletiesedése nyomja rá bélyegét a játékosokra is?
Egy apró lökéstől, vagy labdára irányuló becsúszástól a sértett felek emberek millióinak szeme láttára képesek eljátszani, hogy ők halálos csapást kaptak a másik játékostól. Jól tudjuk, hogy a futballban fontos szerepe van az eséseknek. Ezekkel harcolnak ki a játékosok szabadrúgásokat, tizenegyeseket és lapokat az ellenfélnek. Ez a kezdetek óta így van, bár mindenki emlékezetében úgy maradt meg, hogy a régi játékosok alázatosabbak voltak. Ezt ugyan biztosra nem állíthatjuk, de azt mindenképpen tudjuk, hogy vannak focisták, akik művészi szintre emelték színészi képességüket. Ez akár taktikaként is felfogható, hiszen kritikus helyzetekben előnyt kovácsolhatnak a szimulálásból.
A brazilok szupersztárja, Neymar Jr. az egyik legjobb példa erre a jelenségre: ki ne emlékezne a 2018-as világbajnokságon előadott műsoraira… A BBC statisztikái szerint a legjobb nyolc közé jutásig lejátszott öt meccsen összesen 14(!) percet töltött fetrengéssel a pályán, bár azt is meg kell említeni, hogy ellene szabálytalankodtak a legtöbbet – azonban ez nem jelent mentséget. Ebből kiindulva, vajon véletlen lenne, hogy ilyen mesterien tud szimulálni? Ettől függetlenül nem feltétlenül volt szükség a hordószerű gurulására, és az egyéb teátrális elemekre, hiszen a játékára sokkal inkább volt kíváncsi a publikum, mint arra, hogyan tudja eljátszani a nagyhalált.
Természetesen az NB1 sem kivétel, itt is megfordulnak olyan játékosok, akik ha nem is egy Oscart, de egy Golden Globe-díjat kiérdemelnének alakításaik miatt. Méltán híres Danko Lazović alakítása, aki a 2016/2017-es idény utolsó fordulójában, a végül bajnokságot nyerő Budapest Honvéd elleni mérkőzésen szánalmasnak nevezhető jelenetet mutatott be a gyepen. Egy apró odalépéstől olyan előadás tanúi lehettek a nézők, amilyet valószínűleg előtte még sosem láttak, ugyanis Lazović az évszázad fetrengését mutatta be: mozgása egy partra vetett haléhoz hasonlított, aki éppen haláltusát vív a kiszáradás ellen. Bár végül semmi baja sem lett, ez a jelenetsor minden magyar focidrukkernek örökké az emlékezetébe vésődött.
A nem olyan régóta használt VAR-rendszer, azaz videóbíró elsősorban nem a fentiekben, a példákkal bemutatott esetek miatt lett bevezetve, azonban a szabálytalanságok, leshelyzetek megfigyelése mellett gátat tud szabni a színészkedésnek is. A szimulálásokat ugyanis szabad szemmel nem annyira könnyű észrevenni a pályán, mint ahogy azt a tévé előtt ülők gondolják, hiszen nekik ott a visszajátszás, lassítás, és egyéb hasonló lehetőségek. A videóbíró előtt azonban a játékvezetőknek nem volt ilyen segítsége, ezért is nőhetett valamelyest a színészkedések száma: egy jól kivitelezett eséssel a játékvezető nem feltétlenül tudott mit kezdeni, bizonytalanságában pedig nem mert belenyúlni egy meccsbe sem, nehogy végül mégis kiderüljön, hogy elengedett egy sérülést okozó megmozdulást. A VAR viszont segítséget nyújt ezekben az esetekben is, egy gyors jelzés a videószobából, hogy valami nem volt rendben, és máris visszafújják, és még alá is van támasztva a bírói ítélet, nem lehet a későbbiekben ezért támadni a játékvezetőt. Szerencsére hamar terjed ez a rendszer – bár Magyarországon még nem alkalmazzák –, és elősegíti a tisztább játékot. A videóbíró talán egyetlen hátulütője az, hogy szaggatottá teszi a játékot: az esetek visszanézése időigényes, feszültséget okoz a pályán, és a nézőknek sem kedvez, hiszen sokszor kedvüket szegi ez az alaposság, ami megszakítja a játék élvezetességét, folytonosságát.
A futballisták viselkedését a média is befolyásolja. Vannak olyanok, akik akár Twitteren vagy Instagramon keresztül is képesek beszólogatni rivális csapataik játékosainak. Vegyük például a Barcelona védőjét, Gerard Pique-t, valamint a Real Madrid csapatkapitányát, Sergio Ramost. Évek óta tart közöttük az adok-kapok, bár a spanyol válogatottban közösen adták a védelem gerincét. Tehát ezek a posztok esetenként személyes ellentéten is alapulhatnak, a sportban sem kell mindenkinek szeretnie az ellenfelét, azonban médiafogásként is fel lehet fogni őket. Ez azt jelenti, hogy a figyelem érdekében képesek eladni magukat, és nem törődnek azzal, hogy mit gondol róluk a világ. Hisz a negatív reklám is reklám, néhány rajongónak pedig kifejezetten tetszik, hogy kedvencük leszólja riválisát. Ez a fajta haszonlesés is a futball üzletté válásának tényét támasztja alá – az újságokban és interneten történő megjelenés nagy hasznot hoz a játékosoknak.
Tehát a gyakori médiában való megjelenéssel még pénz is áll a házukhoz, pedig elhihetjük, nem kell a szomszédba menniük kéregetni. Az elmúlt pár év példájából ítélve a focisták kivásárlási ára a csillagos égig is növekedhet. A modern futball bevételei megtestesítik a legális emberkereskedelem legmagasabb fokát. Sokszor irreális árakat kérnek el a klubok egymástól egy játékosért, és ez is nagyban hozzájárul a tényhez, hogy a jelenlegi foci már csak üzlet, nem pedig egy világszerte kedvelt sport. Ez egyenes arányosságban áll a futballisták viselkedésével is. Miért játsszon tisztességesen, miért ne csúszhatna be egy-egy színészkedés, vagy durvább szabálytalanság, ha a fizetségét akkor is megkapja? A legrosszabb, ami történhet, hogy eltiltják néhány meccsre, de ez úgyis viszonylag ritkán történik meg. Sok focista már sokkal inkább nevezhető médiasztárnak és reklámszereplőnek, mint sportolónak. Persze ez hozzátartozik a modern futballhoz, mert így is népszerűsítik a sportot, azonban sokszor a visszájára fordul a túlzott magamutogatás. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a pénz hajszolása és a média sodorja őket a rossz irányba, mert már nem feltétlenül az eredmény, hanem a nyereség érdekli őket.
A globalizáció tette a futballistákat a legjobban kereső sportolókká. Ebben nagy szerepet játszottak, és játszanak még mindig a közel- és távol-keleti országok. Az elmúlt évtizedben megpróbáltak minél inkább közelebb férkőzni az európai futballhoz. Klubokat vettek meg, valamint saját országaikban akadémiákat hoztak létre; rengeteg pénzt öltek a saját futballjuk kialakításába. Az üzletemberek azonban rájöttek, hogy a sikerességhez elengedhetetlen az európai terjeszkedés, hiszen onnan származhat a legnagyobb bevételük. Először csak szponzorként jelentek meg, például a mezeken feltüntetett márkáikkal. Ez azonban nem volt nekik elég, mostanra több klub (nagyobbak és kisebbek egyaránt) is az ő kezükre jutott. Ezen klubok hatalmas költekezéseikről híresek. A pénzük megvan mindenre, azonban eredményeket mégsem tudnak elérni. Ezt a kört erősíti a Paris Saint-Germain klubja is, amióta 2011-ben egy qatari befektető kezébe került. Az új elnök megjelenése után folyamatosan nőttek a költségek, hatalmas játékosvásárlásba kezdett a PSG; elsőként az argentin Javier Pastorét igazolták le, akiért akkori számítások szerint elég magas összeget, pontosan 42 millió eurót voltak hajlandók kifizetni. A sor itt azonban nem állt meg, az elkövetkezendő idényekben olyan neveket igazolt a klub nem kevés pénzért, mint Thiago Silva vagy Zlatan Ibrahimović, valamint a 2013-as idényben David Beckham is játszott ott egy idényt kölcsönben. A legnagyobb dobást azonban 2017-ben lépték meg, amikor világrekordot jelentő összegért, 222 millió euróért szerezték meg az FC Barcelonától Neymar Jr. játékosjogát. Ez a „nagybevásárlás” viszont nem tűnik azóta sem túl célravezetőnek; az elmúlt években a francia bajnokság sorozatos megnyerésén (2013 óta egy év kivételével mindig győztek) és a francia kupákon kívül egyet sem gyűjtött be a csapat. Ez jelzésértékű lehet a PSG vezetőségének, mert ezek szerint nem célravezető, ha egy sor kiváló és egyben drága játékost összeeresztenek. Magyarul: a teljesítményhez nem elég a pénz.
A legrelevánsabb példa azonban a Manchester City esete. Szinte a semmiből emelkedett fel az évek során a klub az elzárhatatlan pénzcsapnak köszönhetően, de az idei évben meglett ennek a böjtje. Az egyesület ugyanis megszegte az UEFA pénzügyi fair play szabályát azzal, hogy többet költött, mint amennyi a bevétele volt; ez pedig nem maradhatott büntetés nélkül, két évre kizárták őket a nemzetközi kupaporondról. Az üzlet tehát nem feltétlenül van jó hatással a futballra, hiszen nem a játékot, hanem a hasznot helyezik előtérbe, és ez a klubok számára igen végzetes következményekkel járhat, nem beszélve a játékosokról, akiket megfosztanak attól, hogy megmérettethessék magukat bajnokságukon kívül is.
A közel- és távol-keleti tulajdonosok által országaik is bekapcsolódtak a futballba. Egyre gyakoribbá válnak a magas nézőszámú mérkőzések, például a spanyol El Clásico korábbi időpontban való megrendezése, hogy azoknak az országoknak a lakói is meg tudják nézni. Azonban ez hátrányt jelent azoknak a szurkolóknak, akik Európából szeretnék követni a meccseket, mert a délután negyed 5-kor, vagy 5-kor kezdődő meccsekre nem tudja szabaddá tenni magát sok dolgozó ember. Ez a futball globális kiterjesztésének egyik hátulütője. A korábbi focisták nagy része visszavonulása előtt visszatért nevelőklubjához levezetni, vagy megpróbált elhelyezkedni edzőként. A mai focistáknak azonban új lehetősége is van, mégpedig az, hogy csillagászati összegeket bezsebelve elmennek egy újdonsült gazdag arab, vagy kínai csapatba játszani. Azok számára, akik levezetésképpen mennek oda, ez már csak egy kaland, viszont sok futballista már idő előtt elfogadja az innen érkező ajánlatokat pénzszerzés érdekében, ezzel kettévágva európai karrierjét. Valóban nem keresne annyit egy gyengébb futballcsapatokkal rendelkező ország valamelyik klubjában, azonban fennállna a lehetőség, hogy valamelyik kupasorozatban megmérettethesse magát, és esetleg elvigye egy erősebb együttes a mutatott játéka alapján. Viszont a keleti „kirándulások” nagyon kevés százaléka végződik elszalaszthatatlan ajánlattal. Ez szintén a modern futball egyik sajátossága, ami átváltoztatja a játékosokat megrögzött pénzhajhászokká, teljesen kiölve belőlük a játék szépségére való igényt.
Természetesen pozitív jelenségei is vannak a modern futballnak. Az elmúlt pár évben új edzői generáció került be a futballéletbe, akiket még mi fiatalok is láthattunk játszani gyerekként, és vártuk, hogy mikor fognak visszatérni a pálya másik oldalán. Talán ők lehetnek a megmentők, akik már közelebb állnak a mostani játékosokhoz, néhányukkal akár még együtt is játszottak. Ők már más felfogásban irányítják csapataikat, még jobban tudnak alkalmazkodni a felgyorsult játékhoz, új taktikákat tudnak kialakítani. Közelebbi kapcsolatot tudnak ápolni a játékosokkal, de nem barátságokat kötnek, így vissza tudják hozni az elüzletiesedett játékosok körébe az alázatot.
Ezen kívül a negatívumként feltüntetett túlfizetettséget jó célokra is lehet fordítani. Sok focista (lásd Cristiano Rondaldo, Sadio Mane, stb.) jótékonykodik, ezzel mutatva példát az embereknek. Vannak játékosok, akik szegény körülmények között nőttek fel, és nem felejtették el azt, honnan jöttek. Támogatják a szülőhelyüket, a családjukat, esetleg a barátaikat is. A futballéletből is kiveszik a részüket, saját ifjúsági akadémiákat alapítanak – mint például Magyarországon Király Gábor –, amik lehetőséget adnak a gyerekeknek arra, hogy később ők is élsportolóvá váljanak. Rengeteg focistának van saját márkája, melyek bevételeiből szintén gyakran jótékonykodnak, és segítik a világnak azon pontjait, amelyeknek éppen szüksége van rá.
A modern futballnak tehát nem csak rossz és romlott oldala van, de az tény, hogy némi átalakításra szorul, hogy újra megérthessék a klubok, edzők és játékosok a játék értelmét, és ne csak az üzleti lehetőséget lássák benne.
