Óvodában mindig azt mondták, hogy ne árulkodjak, mert az ugye nem szép dolog, meg azt, hogy játsszak illedelmesen, tegyek meg mindent a győzelemért, de a szabályok betartása legyen mindig az első. Meg arra kértek, hogy hallgassak az óvónénire, mert ő csak vigyázni próbál rám, meg hát ő tudja, mi a jó nekem.
Mikor alsó osztályos kisiskolás lettem, tanítónéni mindig arra törekedett, hogy próbáljak meg tisztelettudó, becsületes és szorgalmas diák lenni. Írjak szépen, számoljak ügyesen, tudjam, mivel jár a csapatmunka, de legfőképp tiszteljem tanítóimat és szüleimet, mert tőlük kapom az élethez szükséges tudást.
Felsős általános iskolásként azt tanultam, hogy az életben sokat kell küzdeni, hogy elérjük azt, amit szeretnénk, de ha tisztelettel fordulok tanáraim felé, és elég kitartó is vagyok, akkor a tudás és a becsületesség valahol félúton találkozik. Ekkor jöttem rá, hogy a tanaráim tulajdonképpen sosem akartak nekem rosszat.
Később, a gimnáziumi éveim alatt arra sarkalltak, hogy becsüljem meg a barátaimat, és segítsek rajtuk a bajban. Legyek őszinte, bátor és kreatív. Álljak ki a tanáraim mellett, mint ahogy oly sokszor ők is megteszik ezt diákjaikért. Mert amit adsz, annak a többszörösét kapod vissza.
Most itt vagyok az egyetemen. Arra kérnek, hogy jelentsem a tanáraimat. Utoljára talán nagyapám idejében volt ilyen. Valami nincs rendben. Engem lehet átvertek az elmúlt 20 évben?
