„Nekünk itthon van dolgunk ezzel a zenekarral” – Esti Kornél interjú

Káldy Márton 2018. nov. 30. 0 3

Egy lemez bemutatása a zenekar életében mindig fontos eseménynek számít. Sokszor hallani, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel duplázni kell a bemutatót, azonban az Esti Kornél esetében triplázni kellett ezt, hiszen hamar elkeltek a jegyek. Az ötödik album mellett abszolút kiemelt helyen szerepel a zenekar történelmében, hogy az A38-on egymást követő három napon, már mondhatni kisebb fesztivált rendeztek. Még a koncertek előtt néhány nappal sikerült beszélgetnünk Bodor Áronnal és Lázár Domokossal az Eltűnt idő című lemez születéséről és a srácok gondolatairól, elvárásairól a zenekar kapcsán.

Készen vagytok az ötödik lemezzel, milyen érzések kavarognak bennetek?

Domokos: Üresség van bennem. Valószínű nekem azért is speciális a helyzet, mert én csináltam az utómunkát, a keverést meg a masteringet, tehát a stúdió után még három hetet töltöttem magányomban ezzel a tizenegy számmal, így a lemezfelvétellel együtt ez jelentősen meghatározta az elmúlt másfél hónap ritmusát. Ezt nézve most elég fura, hogy ennek vége, nehezen válok meg ettől a már jól megszokott ritmustól. Volt is egy hét, amikor azt éreztem, annyira nehéz elengedni, hogy csak úgy fog menni, ha nem hallgatom. De most már kezd minden helyreállni, és mindjárt itt a koncert is.

Dodi említette egyszer egy interjúban, hogy minden új lemez után azt érzi, hogy az előző kicsit elavult. Ez most is így van?

D.: Igen, mind a hangzást, mind a szövegeket és a dalok kidolgozottságát illetően úgy gondolom, hogy ezzel a lemezzel is eggyel előrébb kerültünk abban a mederben, amelyben szeretnénk, hogy tartson a zenekar fejlődése. Az előző lemezek tipikus hibáit, amennyire tudtuk, igyekeztünk kiküszöbölni. Persze nem gondolom, hogy hibátlanul sikerült minden. Mindezekkel együtt mindannyian azt érezzük, hogy van valami fajta fejlődés. Aztán majd hosszú távon meglátjuk, külső füllel ki mit gondol erről.

Eltűnt idő… Mindig frappáns és árnyalt címet kapnak a lemezek, ez esetben mit lehet tudni a címadó szókapcsolatról, van-e mögötte konkrét történet?

Áron: A Sűrű köd van című dal refrénjében szerepel az „eltűnt idő” kifejezés. Még nem volt meg maga a refrén, csak azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne megfogalmazni azt az időfogalmat, amire gondoltam, ekkor ugrott be Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyama. Az elmúlt években megint sok hatás ért minket, elkezdtük élni a klasszikus értelemben vett felnőtt életet, az egész zenekar dolgozik, felelős önmagáért, és a munka miatt borzasztóan felgyorsult az idő. Azt éreztem, hogy rengeteget csökkent az idő jelentősége, vannak jó és rossz időszakok, minden alakul magától, mintha kisebb volna a döntéseim tétje. Kicsit üresnek éreztem magam. Szóval az én értelmezésemben a lemez ebből az ürességből keresi a kiutat. Hogy miként tudod magadat úgy feltölteni, hogy minden olyan jelentőséggel bírjon az életedben, mint a jelenlegi állapot előtt.

Fotó: Koch Alexandra

Az Egytől egyig után ez a második olyan lemezetek, melynek címe nem egy a lemezen szereplő dalból származik. Ez tudatos volt?

D.: Tudatos volt, igen. Úgy gondoltuk, hogy ez az idő-tematika most mindannyiunk gondolkodását meghatározza. Az volt az elképzelés, hogy ne a lemezcím-választással ragadjunk ki egy dalt, ezzel is erősítve azt, hogy valóban egy koncepció, az „eltűnt idő” köré épül a lemez. Túlzás lenne koncertlemeznek hívni, de szerintem tematikában közelebb vannak egymáshoz a dalok, mint például az előzőn.

Á.: Én ösztönös koncertlemeznek hívnám, mert körülbelül négy dal után döntöttük el, hogy ez lesz a címe. Szörnyen hangzik, de a promóció miatt is ki kellett találni elég korán egy címet, de nagyon könnyen megegyeztünk benne, rögtön erős választásnak éreztük. Az idő mint motívum egymástól függetlenül jelent meg a dalokban, aztán a cím kiválasztása után már tudatosan kezdtük el különböző nézőpontokból körüljárni ezt a témát.

Hogyan nézett ki ennek a lemeznek a szárba szökkenése? Együtt írtátok a dalokat?

D.: Az előző lemezen a legnépszerűbb dalainkat például együtt írtuk. Tényleg voltak olyan esték, amikor eljöttek hozzám az Áronék, körbeültük a laptopot, és együtt faragtuk a szöveget-éneket.

Á.: Úgy nézett ez ki, hogy például nem jött rím a „nem eshetek újra ilyen hibába” sorra, úgyhogy humorizálva rámondtam azt, ami most már a végleges szöveg – és azóta sem énekeljük, mert a közönség megteszi.

D.: Az új lemeznél alig volt közös szövegírás. Ha valamelyikünk elkezdett foglalkozni egy számmal, és sikerült szöveget írnia rá, ahhoz szinte egyáltalán nem kellett utólag hozzányúlnunk. Ez az Éjszaka van-nál nem így volt.

Még a Ne félj megjelenése kapcsán említette egyszer Áron, hogy azt éreztétek, a dalok népszerűsége egészen szépen megoszlott, nem volt feltétlen csak egy dal, ami kiugróan népszerűvé vált. Ezt most nyilván korai lenne megfogalmazni még, de valami képetek van-e esetleg, melyikek lesznek a legkedveltebbek?

Á.: Visszagondolva ez egészen naiv kijelentés volt tőlem, mert nagy különbség van a Ne félj dalai között, ezt borzasztóan nehéz előre megítélni. Volt egy kis feszkó ebből köztünk, mert valaki ezt gondolja erősebbnek, valaki a másikat, aztán egyszer az egyikünknek, másszor a másikunknak van igaza. És mindenki jót akar. Az Eltűnt időnél nagyon változatos válaszokat kapunk, amikor a legerősebb dalokról kérdezzük az embereket, így azt remélem, hogy van egy általános magas színvonal a lemezen, és minden dal erős a maga nemében. Hosszú távú következtetéseket inkább nem szeretnék levonni.

Öt lemez után mennyire lesz nehéz a turnékon a 10-15 számot kiválogatni a most már több mint 50-ből? Mi alapján fogtok válogatni?

D.: Hát igen, ez egyre nehezebb és nehezebb lesz, ahogyan a zenekar kijön újabb és újabb lemezekkel. Most a lemezbemutatón ugyebár mindegyik új dalt eljátsszuk, és ezeken kívül nyilván a legkedveltebbeket, az igazán „koncerteseket”is beemeljük a műsorba. Az első lemezről például egyetlen dalt sem játszunk már. Ennek szimplán az az oka, hogy túl távolinak érezzük már ezeket, és több izgalmat fedezünk fel a hozzánk időben közelebb születettekben.

Úgy érzem, hogy hangulatban, atmoszférában a zenei részt is tekintve maradt az Esti Kornélos. Volt esetleg motiváció más irányba elmenni, kipróbálni valami újat?

Á.: Koncepció és elvárás saját magunk felé, hogy új hatásokat vigyünk a zenénkbe, és ne legyen ugyanolyan a következő lemez, mint az előző volt. Eszünk ágában sincs egy Éjszaka van 2-t csinálni. Az aktuális lényünkre igyekszünk reflektálni, ami természetesen változik, így valamennyire a zenének is másnak kell lennie. Szeretünk kísérletezni, ott van például a Lélegezz mélyen, amelyben három szinti van, ilyen dalunk még soha nem volt. Igyekszünk megtartani az estikornélosságot, de közben tudunk új dolgokat belevinni, és így is egyértelmű, hogy: igen, ez az Esti Kornél.

Kinek melyik szám a kedvence az új lemezről?

D.:Nekem a Sűrű köd van.

Á.: A Félhomály.

A lemezkészítés esetében van valami közös rituálé, ami elmaradhatatlan a munka során, mondjuk a sörözésen kívül?

D.: Igazából a rituálé valószínűleg azon áll, hogy abban a pár napban, amíg stúdiózunk, senki nem foglalkozik mással, maximálisan csak a lemezre koncentrál. Tulajdonképpen ilyenkor ez a hat ember együtt él. És persze velünk együtt a hangmérnök is, aki ennél a lemeznél Vastag Gábor volt, és akivel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy nem csak a recording gombot nyomogatta, hanem nagyon kreatívan, produceri füllel segített a dalok hangzásának megálmodásában. Ezen kívül nagyon fontos, hogy a koncertek előtt együtt tudjunk lenni minimum 20 percet, hogy egymásra és az eseményre ráhangolódjunk.

Á.: A nagyobb szabású koncertek, mint például a tripla A38-as lemezbemutató előtt meg szoktuk adni a módját az egymásra hangolódásnak. Elmegyünk együtt ebédelni, kávézgatni, egész nap együtt vagyunk, hiszen egy koncert leginkább attól lesz jó és energikus, ha teljesen egy hullámhosszon vagyunk.

Többször említettétek, hogy a zenekar életében vannak mérföldkövek és emlékezetes pillanatok. Azon kívül, hogy ez az ötödik lemez, van valami különlegessége, hogy mérföldkőnek tekintsük?

D.: Én úgy gondolom, az önmagában egy hatalmas dolog, hogy egymás után háromszor koncertezünk a hajón, tehát ez tekinthető annak. Ennyi ember előtt még nem játszottunk, amennyi előtt most a hétvégén fogunk.

Á.: Ja, és az Éjszaka van lemezbemutatóján még egyszer sem töltöttük meg a hajót.

D.: Hát igen, ehhez képest most háromszor annyi embernek játszunk. Lelkileg is mérföldkőnek tekinthető ez a lemez. Elég görcsölős típus vagyok, és most is kicentiztük a határidőket, de valahogyan könnyedebben ment minden, mint az előző lemezeknél.

Fotó: Koch Alexandra

 

Az utóbbi időben voltatok Prágában is. Hogyan kerültetek oda, és milyen volt?

Á.: A menedzserünk egyik ismerőse figyelt fel ránk a Margó fesztiválos fellépésünkön, és szervezett nekünk egy koncertet Prágában. Nyilván nem döntötték ránk a falakat, de abszolút jó hangulatú koncert volt Prága egyik legjobb sörözőjében.

D.: Egy magyar nyelvű zenekarnak nem magyar lakta területen nyilván nehezebb érvényesülnie. Ha Erdélyben vagy Szabadkán játszunk, az kvázi olyan, mint Magyarországon. A lényeg, hogy nekünk itthon van dolgunk ezzel a zenekarral, ez egyértelmű.

12 éve nyomjátok a rock&rollt, emberileg mennyire és miben változtatok?

D.: Hát, nagyon sokat. Pontosan annyit, amennyit egy ember 17 és 29 éves kora között változni tud. Természetesen már 17 évesen is megvoltak a személyiségünk alappillérei, vagy mijei. Ugyanazok a dolgok idegesítők bennünk, mint akkor, de talán jobban megtanultuk kezelni önmagunkat és a másikat. Én például egyre kevésbé látom végletesnek a dolgokat. Például a Boldogság te kurvát már nagy valószínűséggel nem tudnám ugyanazokkal a szavakkal megírni, mert nem látom már annyira végletesen szörnyűnek az életet, illetve másképpen látom és érzékelem nehéznek, mint a dal születésekor.

Á.: Sokat. Több, mint hat éve léptem be a zenekarba, ráadásul elég fontos időszak egy ember életében a 21 és 27 éves kora közötti periódus is. A srácok is hatással voltak a gondolkodásomra, talán kicsit én is az övékre, mindenesetre úgy érzem, hogy nem csak zeneileg vagyunk jó hatással egymásra.

Mindegyikőtök dolgozik a zenélés mellett. Mit gondoltok, lesz olyan pillanat a zenekar történelmében, amikor elsődleges „munkahelynek” tekinthetitek ezt és ebből fogtok megélni?

D.: Nem kizárt, de nem ez a fő cél. Azt el tudnám képzelni, sőt, klassz lenne, ha még több időt tölthetnénk a zenéléssel. Bár azért most is elég elől van a zenekar mindannyiunk életében: ha megnézzük, hogy egy évben mennyit töltünk zenéléssel, koncertekre való utazással, közel fele-fele arányt kapnánk a munkahelyünkkel, magánéletünkkel töltött idővel szemben. Viszont a munkahelyi tudásunkat, tapasztalatainkat – amennyire tudjuk – hasznosítjuk a zenei pályán is, így nem gondolom, hogy élesen el kell választani a kettőt.

Mi az, amit értékként kiemelnétek a zenekarban?

Á.: Én elégedett vagyok azzal, ahogyan működünk, amilyen összhang van köztünk, és ahogyan megyünk előre. Szépen fokozatosan fejlődött a zenekar, nem voltak hirtelen nagy felívelések, amik aztán nagy megtorpanást is magukban rejthettek volna, ha kidurran a lufi. Hiszek abban is, hogy nagy dolgokra kell vágyni zenekarként, miközben azt, amit régen akartam, már elértem a zenében. Azért kell mindig többre vágyni, hogy a magunkkal szembeni elvárásaink is emelkedjenek, és mindig nagyobb élményt tudjunk nyújtani a közönségnek.

Fotó: Koch Alexandra

A közönség szeretete irántatok miben nyilvánul meg, ha egy két példát említeni kellene?

D.: Én annak örülök mindig, amit gyakorlatilag minden koncerten megélünk és látunk, hogy ezek a számok rengeteget jelentenek az embereknek. Emellett mind a mai napig nehéz hova tenni a rajongásnak azt a részét, amikor fotót szeretnének készíteni velünk, vagy megkérdezik, hogy megölelhetnek-e. Abból a szempontból furcsa, hogy mi semmiben nem különbözünk tőlük, valójában tényleg, ugyanolyanok vagyunk, mint mindenki más. Valójában egyszerű ez: dalokat írunk és koncertezünk, mert ez boldoggá tesz minket, legalábbis élhetőbbé, izgalmasabbá teszi az életünket, de azért ezt nem szabad túlmisztifikálni, vagy emiatt hősként beállítani magunkat. Továbbá ez tényleg egy érdekes helyzet, hogy nagyon sok embernek elkezdett ez sokat jelenteni, hiszen látjuk a koncerteken az arcokat, halljuk, ahogyan üvöltik a számokat. Szerencsések vagyunk, hogy ezt ennyire fiatalon megtapasztalhatjuk. A világon eleve kevés dolog van, amiért az emberek összegyűlnek, és együtt élnek át valami elemi élményt. A koncert emiatt is egy varázslatos dolog.

D.: Nem hoztuk még fel nyilvánosan, de ezt a szeretetet pszichológiailag nehéz hova tenni. Imivel beszélgettünk erről Szabadkáról hazafelé, hogy görcsösen próbálunk úgy viselkedni, olyan emberek maradni, mint akiktől például még soha nem kértek autogramot, miközben ez nem így van. A lelki alkatunkból az következne, hogy a hétköznapi életünkben ne hagyjuk magunkat elemelkedni a földtől, pedig a közönség az utcán is úgy tekint ránk, mint akinek ott van a hangszer a farzsebében. Én a színpadi körülményeken kívül mindig elfelejtem, hogy bármilyen zenekar tagja lennék, és zavarba tudok jönni, mikor felismernek az utcán vagy a könyvesbolt kasszájánál – pedig nyilván jól esik. Persze ilyenkor gyorsan átkapcsolok énekes üzemmódba, de inkább a két pszichés állapot egészséges metszetét kellene megteremteni, hogy büszkék merjünk lenni arra, amit elértünk, de ettől ne váljunk tiszteletlenné a környezetünkkel szemben.

Lesz majd valamikor rohadt esős esernyő?

D.: Ha kifogyunk a dalokból, elkezdünk esernyőket gyártani! De lesz, tényleg lesz egyszer, ígérjük.

Kiemelt kép: Koch Alexandra

 

Tags: banda, Esti Kornél, interjú, koncert, lemez, portré, zenekar Categories: PORTRÉ
Related Posts