“Nem vagyok magamutogató ember” – Interjú Hevér Gáborral

Szabó Eszter 2018. dec. 1. 0 1

Talán jogosan mondom: Hevér Gábor olyan színész, akit nem nagyon kell bemutatni. Jelenleg a Vígszínház színművésze, és hát – néhány film kivételével – Leonardo DiCaprio tökéletesen megformált magyar hangja. Estéről estére játszik, szinte megállás nélkül; hogyha éppen nem a színpadon van, akkor a szinkronstúdióban, de idén ősszel az Aranyélet című nagy sikerű magyar sorozat befejező évadában is feltűnt. Bennünket a Háború és béke előadása előtt fogadott…

Háromnegyed óra múlva Bolkonszkij hercegként állsz a színpadra. Ez milyen érzelmi állapotot kíván?

Tulajdonképpen a jelmez felkerülésével kezdődik a nagy ráhangolódás, addig azért még van idő. Ezt az előadást már sokszor játszottuk, készülök rá, de nagy lelki átalakulás nem kell. Ilyenkor már mondogatom magamnak a szöveget, de ha egész nap tartana a készülés folyamata, abba bele lehetne őrülni. És ugyanígy a végén, tíz perccel az előadás után el is kell engedni.

Ez mindig sikerül?

Rutin kérdése. Ugyanúgy rutin elengedni, mint ahogy rutin belehelyezkedni is. Gondold el, ha Bolkovszkij hercegként vezetnék haza…

Izgulni szoktál?

Minél öregebb vagyok annál jobban; de nem is izgulásnak mondanám, inkább feszültség. Az izgulás az más, nem azért izgulok, mert ezer ember néz, hanem hogy azon a szinten tudjak teljesíteni, amit magamtól elvárok.

És tudsz saját magadnak kontroll lenni?

Igen, azt hiszem, ezt érzi az ember. A néző pedig, ha csak egyszer látja az adott előadást, akkor nem igazán veszi észre, hogy most milyen voltam éppen, viszont, ha többször eljön, akkor már mondhatja, hogy gyengébb voltam-e, vagy nem. Sok mindenen múlik, hogy éppen, hogyan szerepelek, például a fáradságon. Bár a fáradság olyan, mint a betegség: ha betegen állsz ki, akkor az a színpadon egyszerűen elmúlik. Más kérdés, hogy utána sokkal rosszabb lesz, mint előtte. De az adrenalin olyan állapotot hoz elő, hogy még a lelki bajok is a színfalak mögött maradnak. Akit aznap este játszom, annak nem azok a lelki bajai, mint nekem.

Az idő múlásával változik a színházról alkotott képed?

Minél „öregebb” vagyok, annál inkább erősödik bennem a fontosságunk kérdése. Úgy látom, most jó helyzet van, sokan járnak színházba, tehát merem hinni, hogy igenis fontos. De azért előfordul, hogy az embernek megkopik a hite, és egyre több kérdést tesz fel.

Mit tanítanál meg elsőként a színészi létről?

Gyakran mondják, hogy nagyon sok buktatója van, ugyanakkor sok jó dolog is van benne, de nagyon nehéz szakma, iszonyatos erős idegrendszer kell hozzá. Most kezdem érezni – bár kiskorom óta éjszakai gyerek vagyok –, hogy az egész biológiai ritmusunk fel van borítva. Ennek aztán sok a következménye, teljesen megfordul az élet. És, ha szerencséd van, akkor normális emberek vesznek körül, mind a munkában, mint pedig a magánéletben. Ha egy színésznek úgymond csak a színészet van az életében, akkor tulajdonképpen nincsen baj, mert csak arra szenteli minden idejét, energiáját. De azért, akinek családja van, barátai, annak ezzel együtt kötelességei is vannak, nyilván az ember a családjával is akar találkozni, ez a része tehát nem könnyű. Illetve a színészi létnek van egy nagyon érdekes hozadéka: az, hogy alig van olyan pillanat, amikor nem néz senki. Folyamatosan mások előtt létezel, állandó kontroll alatt vagy.

Nehéz volt megszokni?

Nem, ilyenkor el kell jutni arra a pontra, hogy merjél rossz lenni! Hogy ne szégyelld magad a próbán, nyilván senki nem szeret rossz lenni, nem jó érzés hibázni sem, de a próba erre van. Bátornak kell lenni, és el kell fogadni azt is, ha valami nem működik. Ha pedig egy rendező nem egyenget, hanem idomít, az egy rossz módszer.

Fotó: Feigl Zsófi

Ha újrakezdhetnéd, akkor is színésznek állnál?

Nagy valószínűséggel igen. Bár pék is akartam lenni, de az élet ezt hozta, hamar eldőlt.

Mi fogott meg benne? A játék terápiája? Vagy, hogy belebújhass mások bőrébe?

Ez mind. És persze volt bennem egy olyan, hogy „de jó, ismert leszek!”.

Ezek szerint vágytál a hírnévre?

Gyerekkoromban igen, aztán később, ahogy színész lettem, már nem. A bulvárt is szándékosan távol tartom magamtól, nem szeretek szerepelni. Tudom, rengeteg színész oda van, ha szerepelhet, de én nem vagyok magamutogató ember.

Az Őrült Nők Ketrece kapcsán nyilatkoztad egyszer: „másnak mindig te vagy más”. Nagyon tetszett ez a gondolat. Érezted valaha, hogy most te vagy a kívülálló, hogy téged nem fogadnak el?

Érdekes, életemben egyszer volt ilyen érzésem, nagyon furcsa volt: szegedi vagyok, így gyakran jártam át Szabadkára, a helyi szerbekkel jóban voltunk. Aztán amikor kitört a háború, akkor sok szerb és horvát nemzetiségű jött át hozzánk, de soha nem volt semmi baj. Néhány éve Nyitrára vittünk (Felvidékre) egy előadást, majd a bemutató után beültünk egy kocsmába, egy kultúrhelyre. Csak azért mert magyarok vagyunk, meg akartak verni minket. Belénk kötöttek, pedig azon kívül, hogy magyarul beszéltünk, nem csináltunk semmit. Aztán átmentünk egy másik helyre – ami elvileg 0-24-es nyitva tartással működött –, és meghallották, hogy magyarul beszélünk, így bezárták a helyet. Nem értettem ezt a dolgot, elképzeltem, hogy milyen lehet azoknak, akik ott élnek. Hiszen én tudtam, hogy holnapután hazautazom.

Hogy reagálsz ilyenkor? Felbosszantanak a világ dolgai? Olyannak tűnsz, aki kimondja a gondolatait a jó ügy érdekében.

Igen. Rémálmom, hogy tehetetlen vagyok, és nem értenek meg az emberek. Hogy mondok valakinek valamit, és egyszerűen nem érti meg, amiről beszélek. Ma rengeteg olyat látok a világban, hogy a formális logika alapján egyértelműnek látszó dolgokra azt mondják az emberek, hogy „nem”. Gyerekkoromban is nagy igazságkereső voltam, csak hát ilyenkor előfordul, hogy eltökélten állítok valamit, és nehezen tágítok. Ekkor jön a már említett gondolat, hogy „másnak mindig te vagy más”, és végig gondolom a helyzetet a másiknak a szemszögéből, majd elfogadom. Nem azt, hogy igaza van. De az ő gondolatmenete alapján megértem, elfogadom, hogy miért csinálja azt, amit.

A Hegedűs a háztetőn kapcsán merült fel bennem a kérdés: van olyan hagyomány az életedben, amit te alakítottál ki magadnak, és ragaszkodsz hozzá?

A családi ünnep. Amióta vidéken lakunk, külön ragaszkodom ahhoz, hogy a karácsonyok mindig ott legyenek, együtt. Kicsi hagyományaim nincsenek, nem vagyok a szokások rabja. Tudom, hogy sok embernek épp ez ad rendszerességet, de a színészet egyébként is egy nagyfokú rendszertelenséget hoz az életbe. Jó lenne rendben élni.

Ha most hirtelen felszabadulna pár napod, mihez kezdenél velük, azon kívül, hogy – gondolom – a családoddal lennél.

Elutaznék valahova. Valami meleg helyre. Sétálgatnék, jókat ennék. Nemrég voltam Barcelonában, a nagylányomat leptem meg az utazással. Vagy pedig otthon dolgozgatnék a kertben. Elég nehezen teheti meg az ember, hogy azt mondhassa: ma nincs semmi dolgom. De tényleg semmi. Ez nagyon ritka. Ha lenne mondjunk hét egész napom, akkor nagyon sok mindent csinálnék. Rengeteg dolgot bele tudnék tenni.

A színházat beiktatnád abba a hét napba?

Nem. Hét napig kibírnám nélküle.

Kiemelt kép:  Feigl Zsófi fotója

Tags: Aranyélet, Hevér Gábor, interjú, színész, Színház, Vígszínház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts