Mit jelentenek a klímaszorongás és ökoszorongás szavak? Vajon a mi személyes problémánk, ha félünk a klímaváltozástól? Tehetünk a saját aggodalmunk ellen? A kortárs kapitalizmus indivídumai tisztában vannak egyáltalán a rendszer hibáival? Mi a kritikai pszichológia, és milyen megoldásokat kínál?
Többek között ezekre a kérdésekre keres választ Csányi Gergely és Kiss Kata Dóra a Klímaszorongás vagy ökoaggodalom? Egy radikális ökopszichológia felé című írásában. A tanulmány a Fordulat társadalomelméleti folyóirat 31. lapszámában jelent meg.
„Tudják, de mégis teszik”
A klímaszorongás vagy ökoszorongás olyan szavak, melyekkel sokszor találkozhatunk a kortárs társadalmi diskurzusokban. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) 2020-ban készült kutatása alapján az amerikai lakosság 68%-a számolt be valamilyen szintű szorongásról, amit a klímaváltozás, a világválság és az ökológiai kimerülés jelenségei váltanak ki.[1]
A tanulmány elsősorban a klímaszorongás jelenségéről szóló pszichotudományos diskurzust elemzi a kapitalizmus ideológiájában elfoglalt pozíciója alapján. Az úgynevezett világrendszer-elemzés mások mellett Jason W. Moore nevéhez köthető, és a kapitalizmus ciklikus működésével foglalkozik, annak fel- és leívelő fázisait pedig mint hegemón ciklusokat határozza meg.
Jelenleg az amerikai hegemónia leívelőben van, válsága a jelenlegi, USA által dominált globális tőkefelhalmozási rendszer összeomlását jelentené, ami pedig nemzetközi geopolitikai átrendeződést tenne szükségessé. E leívelés következményeinek három forgatókönyvét Gagyi Ágnes: A válság politikái. Új kelet-közép-európai mozgalmak globális perspektívában című könyve foglalja össze, melyre Csányi és Kiss tanulmánya hivatkozik.
A három forgatókönyv közül a legismertebb a jelenlegi gazdasági rendszer fenntarthatatlanságát és ezen keresztül egy globális válság eljövetelét hangsúlyozza. Ez a teória a kapitalizmus tőkés termelési rendszerét veszi alapul: felívelését emberi és nem emberi fizetetlen munkával éri el, ezzel növelve termelékenységét földrajzi, geológiai és biológiai erőforrások felhasználásával. Egy újabb felívelő ciklus elindításával az a probléma, hogy a termelés erőforrásai már kiapadtak, ez pedig nemcsak az amerikai hegemónia, hanem az általunk ismert világrendszer végét is jelentené.
Ezzel a teóriával találkozunk, amikor a klímaválságról (climate change), és az azáltal előidézett klímaszorongásról (eco-anxiety) beszélünk. Slavoj Žižek Karl Marx: „nem tudják, mégis teszik”[2] tételét „tudják, de mégis teszik”[3] parafrázisán keresztül aktualizálja. Ebben összefoglalja, hogy a társadalom tagjai általában tisztában vannak a kapitalista termelés fenntarthatatlanságával, illetve saját szerepükkel, mellyel hozzájárulnak a válsághoz, mégsem tesznek lépéseket a globális kimerülés és katasztrófa elkerülése felé. Az ideológiák befolyása alatt az egyén képessé válik arra, hogy ne vegyen tudomást az általa ismert valóságról. „Az ideológia így nem eltorzítja a valóságot, sokkal inkább segít elviselhetőbbé tenni azt, bizonyos módosításokon keresztül pedig segít beépíteni azt a szubjektum világértelmezésébe.”[4]
A „tudják, de mégis teszik” tételmondat pszichológiai aspektusaként értelmezhető az úgynevezett klímaszorongás-diskurzus, mellyel egyre gyakrabban találkozhatunk a médiában, a pszichológiában és a politikában is.
Klímagyász és ökológiai melankólia
A szorongás normális emberi érzelem. Egy stratégia a veszély elkerülése érdekében, így patológiáról csak akkor beszélhetünk, hogyha ennek mértéke kiugró tartományba sorolható. A szorongás minden esetben negatív érzettel jár, melyeknek kiváltó oka valamilyen veszély érzékelése[5], ugyanakkor a félelemtől az különíti el, hogy a negatív érzetnek nincs konkrétan megfogható oka, és hosszantartóan fennáll. Mi különbözteti meg tehát az ökológiai szorongást a „hétköznapi” szorongástól? Az APA definíciója alapján az ökológiai szorongás „a környezeti katasztrófától való krónikus félelem, amely az éghajlatváltozás visszavonhatatlannak tűnő hatásának megfigyeléséből, továbbá a saját és a következő generációk jövőjéért érzett aggodalomból ered”.[6]
De mi a baj az ökoszorongással? A kifejezés azt feltételezi, hogy az egyén abnormális/túlzott szorongást produkál, melynek kiváltó oka a klímakatasztrófa. De lehet-e az egyént vádolni vagy kategorizálni egy olyan érzelmi reakció alapján, amelynek hátterében egy valós globális probléma áll? Ez a fajta keretezés politikailag bagatellizál és pszichologizál egy olyan problémát, ami valójában reális. Itt jön be a képbe a kritikai pszichológia, melynek elsődleges gondolata az, hogy az egyént nem lehet környezete és annak hatásai nélkül vizsgálni. Az individualizáló pszichológiai diagnózisok az egyénre hárítják a felelősséget olyan tünetekért, melyek gyakran természetes reakciók a társadalmi berendezkedésünkkel és a hétköznapi életünkkel járó negatív hatásokra.
Emellett társadalmunk nincs hozzászokva a közösségiséghez, a szakszervezetiséghez, az egyén nem képes saját érdekeit közösségi szinten képviselni, nem képes reflektálni környezetére, hiszen nincs megtámogatva intézményrendszerekkel.
„A pszichológia társadalmi termék” – A Fordulat friss számának bemutatóján jártunk
Győztesekből lett vesztesek
A „nyugati marxizmus” történelmében, már az ’50-es években előkerült az a gondolat, miszerint a kapitalizmus megdöntésének problémája abban áll, hogy az egyén nem képes egy nem kapitalista világ elképzelésére, így a cél és a motiváció is hiányzik a cselekvéshez.[7] Mark Fisher elhíresült mondata: „Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.”[8] is ezt támasztja alá. A tanulmány szerzői szerint a képzelet hiánya áll a cselekvésképtelenség hátterében, mivel az emberek a kapitalista rendszert egy természetes, adott társadalmi berendezkedésnek tekintik, és nem tudnak elképzelni más típusú világot.
Max Horkheimer és Theodor W. Adorno szerint az ideológiák változtatásának főszereplője a kultúripar, a benne megtermelt javak képesek pillanatnyi örömmel szolgálni a fogyasztók számára, akik ezáltal kritikai gondolkodást nem végeznek[9]. Žižek és Fisher filmes példákon keresztül magyarázzák a fent említett jelenséget. A katasztrófafilmek materializálják félelmünket, aminek oka ezáltal megfoghatóvá válik, a film vége pedig feloldoz aggodalmunk alól és a megkönnyebbülés érzetét kelti. A filmekben általában nem a világvégét és a teljes pusztulást, hanem az általunk ismert kapitalista berendezkedés végét láthatjuk. Az apokalipszis utáni állapotot, mint egy gerillacsapatok vagy diktatórikus rendszerek által uralt, éhezéssel és szegénységgel küzdő világot jelenítenek meg, ahol a jelenlegi centrum (általában az USA) a perifériára kerül. Ez annak a félelemnek a beteljesülése, hogy a centrumterületek elvesztik privilégiumaikat és olyan helyzetbe kerülnek, mint amilyenben az általuk kizsákmányolt periféria lakossága valóban él.
Merjünk nagyot álmodni?
Csányi és Kiss hangsúlyozza, hogy a változáshoz a már jelen lévő hitek és elképzelések megkérdőjelezésére van szükség, ez a folyamat pedig elsősorban intézményes formában, nem pedig individualista formában kell, hogy létrejöjjön. Az álmegoldások, melyek az egyénre hárítják a felelősséget (mint például a „tudatos fogyasztás”, vagy az „ökológiai lábnyom csökkentése”) a kapitalista berendezkedésen belül maradnak és nem adnak lehetőséget az aktív cselekvésre. Az egyén hétköznapi fogyasztását szabályozó kisléptékű változtatások ugyanúgy beletartoznak a green-washing jelenségébe, nem tudnak valós cselekvéssé válni, mert a rendszer logikáján belül maradnak.
Az ökológiai szorongás esetében maga a szorongás lehetne egy pozitív érzelem is, amely gúzsba kötés helyett inkább cselekvésre ösztönözheti az embereket. A szerzők pont emiatt tartják fontosnak a helyes szóhasználatot: az ökofélelem vagy az ökoaggodalom talán célravezetőbb kifejezések lehetnek a globális katasztrófára adott válaszreakció keretezésére, hiszen a félelem és az aggodalom olyan érzelmek, melyek egy külső krízisre adott választ írnak le. Ha valós félelemként és aggodalomként tekintenénk a klímaválságtól való ijedtségre, akkor az talán több, rendszeren kívüli cselekvőképességet biztosítana az egyének számára.
Szép új világ
Csányi és Kiss kiemelik, hogy a klímakatasztrófát elsősorban egy strukturális probléma okozza. A gyorsan megjelenő technikai újítások, társadalmi változások beágyazódnak a már meglévő rendszerbe, ami a tőkefelhalmozás logikájának van alávetve. Minden emberi és nem emberi erőforrás, a társadalmi berendezkedések, a kapcsolatok és a környezet is mind a kapitalizmus alá vannak vetve. A megoldást ellenben egy posztkapitalista világ elképzelése (is) jelenthetné. A szerzők a Maria Ojala által megfogalmazott prefiguratív politika rendszerét mutatják be, mint lehetséges globális megoldást. Ez az elképzelés kombinálja a szolidáris gazdaságok rendszerét, hagyományos politikai építkezési lehetőségekkel (mint a szakszervezetépítés és klímaügyek).
„[A] stratégia egyszerre buzdít a jelenben való politikai cselekvésre és építi a konstruktív reményt, a folyamatos és aktív részvételt a társadalmi képzelet számára is.”[10] A helyzet súlyosságát tekintve és a társadalmi berendezkedésünk megkérdőjelezhetetlensége miatt az ilyen típusú összefogás és önszerveződő módszer lehetetlennek tűnik, ugyanakkor az intézményrendszerbe beilleszthető önsegélyezés és egymást segítő praxisok lehetőségének mielőbbi bevezetése egyre fontosabbá válik.[11]
A szövetkezeti mozgalmak és szakszervezetiség lényege a tőkefelhalmozás logikájától eltávolodott, informális hálózatok megerősítése, ezáltal a tőkés forgalomtól való elhatárolása. Magyarországon a Szolidáris Gazdaság Központ foglalkozik az erős hálózatok kiépítésével. A témáról bővebben lásd a Fordulat társadalomelméleti folyóirat 27. számát.
A tanulmány tehát egy multidiszciplináris nézőpontot javasol, melyben helyet foglal az ökológia, a politikai gazdaságtan, a pszichológia, a szociológia és a politikatudomány is. Ez az összehangoltság segíthet megérteni környezetünk folyamatait, valamint segíthet a jelenlegi világrendszeren belül értelmezni a fogyasztási stratégiákat és a hatalmi viszonyokat, a kulturális kódokat, normákat és az bizonyos érzelmek, érzések okait is. A konklúzióban megjelenik, hogy ugyan jelenleg nem léteznek kézzelfogható megoldások az ökológiai katasztrófa kezelésére, sem az azáltal kiváltott (társadalmi szintű) szorongásra, így a társadalmi és kritikai elméletek kölcsönhatásba kell lépjenek a pszichológiai diskurzusokkal, és együtt, közösen kell tenniük a radikális változás felé.
A Partizán Podcast Ökokatasztrófa, avagy rájöttem, hogy nem kell szorongani a klímától, aggódni is lehet miatta című epizódjában Herr Martin beszélget a tanulmány két szerzőjével, Csányi Gergellyel és Kiss Kata Dórával.
Hivatkozások
[1] Csányi és Kiss Schreiber nyomán, Fordulat 31, 155.
[2] Csányi és Kiss Marx nyomán, Fordulat 31, 153.
[3] Csányi és Kiss Žižek nyomán, Fordulat 31, 154.
[4] Fordulat 31, 164.
[5] Csányi és Kiss Pine nyomán, Fordulat 31, 158.
[6] Fordulat 31, 156.
[7] Csányi és Kiss Marcuse nyomán, Fordulat 31, 156.
[8] Csányi és Kiss Fisher nyomán, Fordulat 31, 166.
[9] Csányi és Kiss Horkheimer és Adorno nyomán, Fordulat 31, 166.
[10]Fordulat 31, 173.
[11] Csányi és Kiss Gagyi nyomán, Fordulat 31, 174.
Kiemelt kép: pixabay.com
