A Trojka Színházi Társulás az immerzió gesztusaira építve alkotja meg előadásait, melyeknek egy része – az egyébként folyamatosan váltogatott játszóhelyek mellett – a Kugler ArtSzalon családias légkörében valósul meg. Itt kap egészen mindennapi díszletet Anna Karenina tragédiája is, felnyitva a nézők szemét a történet eddig kiaknázatlan lehetőségeivel kapcsolatban.
Soós Attilát kétségkívül foglalkoztatja a szerelem. Legyen szó kortárs drámáról (mint például az előző évadban bemutatott Minden tekintetben), vagy klasszikusról, amilyen a Lev Tolsztoj azonos című regénye alapján Balassa Eszter és a társulat által átdolgozott Anna Karenina befejezetlen története – Love is the answer is. Sós rendezőként mindig az intim kapcsolatokat, legbensőbb emberi érzelmeket keresi. Az sem meglepő, hogy egy nagy klasszikushoz nyúl, hiszen a társulat nevében megjelenő, hármasfogatot jelentő orosz „trojka” szó az adaptációt, a mozgás és gesztusnyelv egységét és a zeneiség, valamint a képiség kiemelését foglalja össze.
A fizikai színház felől jövő Soós és a Trojka eddigi életművében egyáltalán nem számít szokatlannak a klasszikus és kortárs összemosódása, főként a zene és a táncstílusok, de a jelmez és a szöveg terén sem. Az alkotók azonban szerencsére nem kísérelték meg teljes mértékben napjainkba helyezni a történetet, hiszen kimondható, hogy ezt maradéktalanul nem is lehetne megtenni, hiszen a szerelmi dráma nagy része a 19. század társadalmi konvencióinak áthághatatlanságából, a nők férjüktől való függéséből ered. Az előadásban Anna és Vronszkij tragikus viszonya megmarad a maga történelmi idejében. Ám az olyan, mára mindennapivá vált szlengszavak, mint például a „szivatsz”, vagy a születésnapi ajándékként kapott Kinder tojásban elrejtett játék összerakásában rejlő hétköznapiság mellett a darab azt is behozza, hogy a világ bizonyos pontjain napjainkban is fennállnak hasonló rendszerek, ugyanilyen elnyomásban részesül a női akarat, sőt elképzelhetetlen álomképnek tűnik a szerelmi házasság.
Az előadás az elengedhetetlen nyitómondattal kezdődik, Anna Karenina (Gryllus Dorka) nagy kofferrel lép a Kugler ArtSzalon nagyszobájába és a nézőket gyorsan körbepásztázva, mosolyogva mondja ki Tolsztoj elhíresült mondatát: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Aztán Vronszkij gróf (Bárnai Péter) lép be ugyanazon az ajtón, és rövid monológot hallhatunk tőle arról, hogy a földön minden az emberekért történik. A darab többi részéhez képest a kezdés kissé papírszagú, érezhető, hogy a nagy irodalmi mű tiszteletben tartása miatt pontosan idézett, jól betanult, átgondoltan kiragadott részleteket hallunk. Ezek elhagyhatónak tűnnek, főleg az Anna által elmondottak, ám arra mégis jók, hogy keretbe helyezzék az eseményeket, mivel ez a precízen megtervezett szöveges nyitány és a darab végi csend egymással erős kontrasztot alkot.
Gryllus egyik kiemelkedő színészi erénye mindig is az volt, hogy könnyen hozza a hétköznapi ember figuráját, főként a megszólalás szintjén. Igaz, Anna hercegnői titulussal rendelkezik, a darab mégis csupán jelzésszerűen ábrázolja a szereplők rangbéli különbségeit, sőt, igyekszik az ebből fakadó kosztümös jelleget levetkőzni, főként a szöveg tekintetében. Tehát a szereplők nagy részének szájába mindennapi szavakat ad – Alekszej Kareninen (Mátrai Lukács Sándor) kívül –, ami egy lakásszínházi előadás esetében különösen fontos, hiszen szinte nem húzódik határ a néző és a szereplők közt.
A Trojka szinte minden előadására jellemző az immerzió, ami itt igencsak változatos módokon jelenik meg. Az első sorban ülök, Levin (Ivanics Tamás) udvarol nekem, Anna tőlem kérdezi, elmondja-e Vronszkijnak, hogy gyereket vár, Kitty (Eke Angéla) miattam rendez féltékenységi jelenetet. De van a közönségben olyan, akinek Anna az ölébe ül és sír, van, akit Betsy (Nagy Dóra) teával kínál. Meglepő, olykor milyen lelkessé válnak a nézők ezektől a bevonó gesztusoktól, amik egyébként a darab megterhelő jellegét is oldják.
Ahogyan a humor is, többek között Nagy Dóra színészi bravúrja, aki egyik pillanatban még az állandóan gyermeket váró Dollyként, a kíváncsi háziasszonyként jelenik meg, a másikban pedig a harsány és nagyszájú Betsyként, aki szalonestekkel és különböző témákat feldolgozó előadásokkal szórakoztatja a közönséget. Nagy egyébként méltatlanul mellőzött színész, holott a társulat darabjaiban egyértelműen kirajzolódik sokszínűsége és merészsége.
Ahogyan Eke Angáláé is, aki számos színházi előadás fő humorforrását jelenti. Itt is az elvetemült, a közösségi, társadalmi elvárásokra fittyet hányó, feketébe öltöztetett Kittyként szinte tornádóként kavarja fel az állóvizet. Remekül eltaláltak az előadás jelenetváltásai, az érzelmileg felkavaró eseményeket általában könnyedebbek követik, amelyek felemelő hatása nagyrészt az előbb említett két színésznőnek köszönhető. Illetve annak, hogy semmit sem akarnak végletekig tragikusan ábrázolni az alkotók, legyen szó a nyitva hagyott befejezésről vagy arról, hogy egy lufi kidurrantásával ábrázolják, ahogyan Vronszkij megsebesíti magát egy pisztollyal.
Az egyébként is idegenségérzetet kiváltó, Nyikolaj Levin haldoklását bemutató szál, amit a Pesti Színház-féle feldolgozás például túlságosan hosszan bemutat, itt épp csak megemlítésre kerül, ami a darab ritmusának, az események színpadi időhatár megtartásának igen jót tesz. Ahogyan például az Anna betegségét bemutató epizód, vagy a Dollyt Anna válásának kijárása ügyében kérlelő Vronszij jelenete lelassítja, úgy Kitty állandó táncolási vágya vagy Sztyepa (Mátrai Lukács Sándor) és Levin jókedvű italozása felpörgeti a cselekményt.
Mátrai egyébként egy különösen ellenszenves Karenint jelenít meg, aki vérmérséklet, világlátás és gondolkodásmód terén is Vronszkij szöveges ellentéte. Sajnos azonban elég sokat bakizik a szövegben, amit a szereplője összezavarodottságával igyekszik leplezni, de még annak ellenére is kiugró marad, hogy a darabot fellazult színházi keretek közt látjuk. Ahogy az is rontja az összképet, hogy a néző által nem ismert terem – ahonnan kiszűrődnek először Anna, majd Kitty szülésének hangjai – ajtajának nyílásakor kilátszanak a kellékek tárolására használt dobozok és az összetolt bútorok. Persze, mindezek apróságok, és egyáltalán nincsen illúzióromboló értékük, mégis képesek egy-egy pillanatra kizökkenteni a nézőt.
A darab ereje abban rejlik, hogy nem akarja meghatározott időhöz kötni a történetet, ami már csak a 19. századi társadalmi szabályrendszerek és a ’90-es éveket idéző betétdalok találkozásán is látszik. Illetve hogy a ma már egészen távolinak érezhető történetsíkokat is képes úgy megmozgatni, hogy napjainkban is érvényessé válhassanak. Ahogy a trojkás előadások általában, úgy ez is többet ad a színrevitel adta élménynél, hiszen sokat hozzátesz a miliő, a rendezői előszó, a közvetlenséget árasztó hangulat.
Lev Tolsztoj – Balassa Eszter és a társulat: Anna Karenina befejezetlen története – Love is the answer
Trojka Színházi Társulás, Kugler ArtSzalon, 2023. 05. 24.
Anna Karenina: Gryllus Dorka
Katyerina Alekszandrovna Scserbackaja „Kitty”: Eke Angéla
„Dolly” (Oblonszkij felesége) / „Betsy” / Szorokina: Nagy Dóra
Alekszej Kirillovics Vronszkij / Turovcin: Bárnai Péter
Alekszej Alekszandrovics Karenin / Oblonszkij „Sztyepa”: Mátrai Lukács Sándor
Konsztantyin Dmitrijevics Levin / Szerjozsa / Szásenyka: Ivanics Tamás
Dramaturg: Balassa Eszter
Jelmeztervező: Szlávik Júlia
Rendezőasszisztens: Darvay Botond
Rendező: Soós Attila
