Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatalmas elvárásokkal utaztam Pécsre. A ködbe vesző 90-es években jártam itt utoljára, ráadásul életemben először a méltán híres Pécsi Országos Színházi Találkozóra voltam hivatalos: két élmény, két metszet.
Muszáj leszögeznem már az elején, hogy a város hangulata és élményadagja minden elképzelésemet beteljesítette, sőt, túl is szárnyalta. Ugyanakkor négy nap alatt valóban csak metszeteket láthattam Pécsből, metszeteket a POSZT-ról; ha szilánkokra nem hullik a kép, értékes cserépdarabokat össze tudok rakni.
A közel ötórás út viszontagságai után rögtön a legrangosabbnak tartott magyar színházi fesztivál kettős megnyitójára csöppentem be. Egy „félhivatalos” lakatolás a kellemesen hűvös Séta téren, majd egy jóval formálisabb a Pécsi Nemzeti Színház lépcsőin: így kezdődött a tizenhetedik Találkozó. A felszólalók azonban szimpatikusan rövidre fogták beszédeiket: a legemlékezetesebb a hófehér ruhában, aprón is tündöklő Halász Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas énekes- és színésznő volt, aki ezúttal sem hazudtolta meg magát, minden szavából a közhelyektől és felszínességtől mentes melegség sugárzott.
Akik követik a színházi közéletet, azok tudhatják, hogy a POSZT-ot is meghatározta az elmúlt években az ország politikai törése; szekértáborok vívják harcukat a kormány és a velük szemben állók nevében, egyes vélemények szerint pedig közös „erővel” a Találkozó rangját is sikerült alább szállítani. Én ezt első POSZT-os újságíróként nem tudtam és nem is szerettem volna megítélni, a felszínen nyomát sem láttam. Miért is vennék részt benne, ha olyan szerencsés vagyok, hogy sehová sem tartozom?
De a pécsi színház színészkantinjában is főleg egyedül üldögéltem. Jól esett figyelni az ismerős-ismeretlen művészek és segítőik hadát, egy lenni a száz újságíró között, megszabadulni minden bennfenteskedéstől, élvezni a vodkaszódát, mosolyogni az elkapott félszavakon – egyébként árai és környezete miatt különösen ajánlom a művészbejárónál eldugott csapszéket.
Jadviga párnája
Az első előadás, amire sikerült jegyet szereznem a nyitónap versenyelőadása, a Jadviga párnája volt. Závada Pál nagy sikerű napló- és családregényét a debreceni Csokonai Nemzeti Színház társulata állította színpadra és Mezei Kinga rendezte.
Hibátlan előadás szerencsére nincs. A Jadviga párnája is megterhelően hosszú és szövevényes, ráadásul tiszteletreméltóan sokat markol, végül épphogy elbírja, de elbírja. A regény története szerint a XX. század elején egy dél-alföldi szlovák falu Osztatni András (Kiss Gergely Máté) nevű lakója esküvője napján naplót kezd írni. Halála után felesége, Jadviga (Sárközi-Nagy Ilona) veszi át a tollat, majd „fiuk”, Miso (Galló Ernő) egészíti ki kommentárokkal és értelmezésekkel.
Az alapanyag textúrája is menthetetlenül összegabalyodik az „évadok és rétegek” erdejében, és pontosan ezt az emberi összetettséget képezi le a díszlettér is, a szereplőgárda egyszerűn képtelen teljesen belakni. Ahogyan előre „olvasunk” a naplóban úgy törtnek ránk a színpadi narráció izgalmas megoldásai. A jeleneteket a szereplők maguk elemzik, kifelé beszélve fűznek jegyzetet a látottakhoz. Ez az elbeszélési forma olyannyira nélkülözhetetlen eleme a darabnak, mint maga a színészek fizikai jelenléte: valóban naplóérzés sejlik fel bennünk.
Az ábrázolás technikai részleteit segítik a kiemelkedő színészi alakítások, a későbbi szakmai beszélgetésen méltatott Galló Ernőé különösen: ő a kívülálló, a csendes, de főszereplő idegen, aki segít összerakosgatni a szálakat. A családtörténet látszólag Ondris és Jadviga, férfi-nő harcává bomlik, de a felszín alatt titokban egyesülnek. Nincs többé férfisors, nincsen nősors, végre embersorsot látunk. A nemiség minden testi és lelki vonzata elsőrangúan fontos, de egyetemesebb szintre is tereli a gondolatokat, túllép a férfibukás és a nőtörténet zsákutcáin.
A történelmi kísérőszál, a szlovák-magyar kettősnyelvű előadás pedig végleg a posztmodernbe röpít minket, hiszen a nyelvi és tárgyi megértés viszonylagos, nincs olyan néző, aki mindent megérthetne.
A másnapi közönségtalálkozón, amit Lévai Balázs vezetett, elsősorban az adaptáció kérdései jöttek elő; de maga Závada Pál is felszólalt, méltatta a Mezei-féle színpadi változatot. A beszélgetés egyik tekintélye, Nánay István tanár úr a Mamovkát játszó Oláh Zsuzsát is kiemelte, akinek állati indulata több titkos háttértörténetet is feltételez. Pezsdítő élményt nyújtott a beszélgetés, valódi gondolatcsere csendes résztvevőjének lenni ritkán adatik meg.
A Jadviga párnája az utóbbi időszak legemlékezetesebb darabja számomra, írni is csak epizódosan tudok róla: valóban annyit markol, hogy az esszébe kívánkozik. Az előadás után épp annyi erőm maradt, hogy a szállodába visszatérjek, vártam a következő tartalmas napot, ami „végre” kellemetlen élményt is tartogatott.
Az öldöklés istene
A másnapot a városjárás és a várakozás jegyében töltöttem, megismertem a belváros érdemes tereit. A pénteki napra egy kamaradrámát, Yasmina Reza Az öldöklés istene című darabját választottam, amiből Roman Polanski készített feldolgozást olyan színészekkel, mint Jodie Foster és Christoph Waltz. Az alaptörténet szerint két verekedő gyerek szülei keresik fel egymást, hogy megbeszéljék a foghullással járó incidenst, de a békítő beszélgetés pokollá és részeg fetrengéssé alakul, az alapanyag nem mellőzi a humort és a fontos kérdéseket sem.
A tatabányai Jászai Mari Színház színészei azonban az első perctől kezdve mindent elkövettek, hogy elrontsák a szórakozásomat. Tét nélküli és komolyan vehetetlen tombolásukat képesek voltak érdektelenül, ripacskodva prezentálni, nélkülöztek minden érzékenységet. Egy vásári sitcom szintjére süllyesztették az előadást, nincsen olyan pillanat, amire jóérzéssel tudok visszaemlékezni. Még a „poénok” utáni szüneteket is kivárták, hogy nevethessen a publikum, kínos érzésem volt. Ugyan nem a versenyprogram részeként érkeztek, de feltettem a kérdést, hogy ki és miért hívta meg őket? Még a botrányos jelző sem illik a produkcióra, helye sem lehetne a színjátszás fellegvárában.
Makar Csudra
Szombat délután sikerül előző választásom csorbáját kiküszöbölni és tanúja lehetettem Farkas Franciska monodrámájának, amit Soós Attila segített színpadra állítani. A Gorkij-novella ismeretlen volt előttem, így semmiféle előzetes benyomással nem kellett megküzdenem. A színésznő régi vágya teljesült, hogy elmesélhette az öreg cigányember, Makar Csudra történetét, a Cooltour Café padlásán jó érzékkel sikerült is neki: valóságos cigánydekameron elevenedett fel.
Az idő és jelenetsíkok itt is egymásra torlódtak: létezik egy mesélő, aki megeleveníti nekünk Makar Csudrát, aki viszont eljátssza az ő, saját történetének hőseit. Kossuth régi katonájától kezdve, a szépséges és veszélyes cigánylányon át, egészen a gyilkos legényig belénk vájt a mesevilág; egyesek a földön ülve élvezték az egyszemélyes társulat varázsát: a nézők a cigánytábor hallgatóságává váltak.
Farkas Franciska a tárgyi minimalizmussal gyönyörködtetett, igazán jó mesélőnek bizonyult. Egy kalapon és egy bajuszon kívül alig volt másra szüksége a patkó alakú tetőnézőtéren, alakja elveszett a megelevenedő karakterek között, majd csak miután visszatért a tapsrendre bújt elő ismét a fiatal lány. A Makar Csudra egyszerűsége és az őszintébb korokat idéző meséje olyan színfolt, ami valóban emelte a POSZT-programok fényét.
Templom, mecset, zsinagóga
Bár nem egy imázscikk a célom, de nem mehetek el szó nélkül Pécs nagyszerűsége mellett. A különböző korok eklektikus elegyében a rómaitól az egészen modern üvegszerkezetig találunk példát, ráadásul ezt a történelmi összetettséget egészíti ki a vallás-kulturális sokszínűség: egyetlen séta alkalmával látogattam meg a katolikus templomok közül egyet, majd a mecsetet, végül pedig a zsinagógát. Mindhárom helyen a mai napig elő hitélet folyik. De ugyanígy létezik magyar nyelvű, horvát, egyetemi, báb, és alternatív színjátszás; nem érdemtelenül nyerte el a város az Európa Kulturális Fővárosa címet 2010-ben. Talán Nagy Lajos sem véletlenül itt alapított egyetemet 1367-ben, illetve láthatott valami többet a városban Szent István is, aki ide helyezte a baranyai püspökség székhelyét, melynek helyén ma a székesegyház áll.
A vasárnap déli ebédemet egy kifogástalan balkáni étteremben költöttem el, aminek tizenhét évvel ezelőtt (talán éppen az első POSZT idején) vendége volt többek között Faludy György költő is. A kulináris, irodalmi, színházi, vallási hatások elegye és szimbiózisa olyan miliőt teremt, ahol lenne kedvem élni. Természetesen vak sem vagyok, átutaztam a külsőbb kerületek betondzsungelén, jártam éjjel a vasútállomáson, éreztem a hely fonákjait is.
Ennek ellenére az inspiráló sokszínűség és a mediterrán klíma feltölti a Mecsek oldalán terpeszkedő város belső részeit, az ide szervezett fesztiválok és találkozók méltó környezetben várhatják vendégeiket – így van ezzel a POSZT is, amelyre reményem szerint jövőre újra hivatalos leszek!
A borítókép Hegyi Júlia munkája. A tipikusan turistásra sikeredett albumot Szabados Petra és Kocsis Marcell készítették.
