A király beszéde című, 2010-ben bemutatott és összesen 12 Oscar-díj jelölést kapott méltán híres film nyomán a hazai és nemzetközi színházvilágban is számos adaptáció született; a 2018/19-es évadban pedig a Kecskeméti Katona József Színház is színre vitte a VI. György brit király beszédhibájával és terápiájával foglalkozó történetet. Már maga a cím, a filmből ismert dramaturgia is kecsegtető – s bár félő lehet, hogy a történet önmaga teljessége miatt alig kap új színezetet a színpadon – Béres Attila rendező darabja amellett, hogy önmagában is bőven megállja a helyét, olyan egységben él és mozog önmagával, amit a rutinos színházjárók is csak ritkán élhetnek meg egy-egy színházélmény kapcsán.
A Kelemen László Kamaraszínház nézőterén ülve először a díszlet minimalizmusa, sterilitása tűnik fel – a színpadon ugyanis nem áll más, mint egy fehér kanapé, néhány fotel és szék, a háttérben pedig egy nagy mozivászon – ezáltal már a nulladik pillanatban kíváncsivá teszi a darab a nézőt, tekintve, hogy az első pillantásra nem is igyekszik felidézni az 1930-as évek hangulatát. Nem kell sokat várni, hogy kiderüljön, a különböző színekben vászonra vetített, gépírószerkezet hangulatát idéző kiírásokkal jelzik majd a helyszínt és az időt; miközben a fehér kanapé és székek a színpadon vannak, előkerül egy gramofon, recsegő rádió hangja, egyszer-egyszer pedig Adolf Hitler is feltűnik a már közel százéves filmeken keresztül a háttérben húzódó mozivásznon.
Zayzon Zsolt, vagyis VI. György, a családja és a Kőszegi Ákos által alakított Lionel Logue beszédterapeuta számára csak Bertie, olyan formát nyújt a színpadon, ami talán nem is csupán játék, hanem egyfajta átlényegülés – olyan mesteri arcmimikával és hanglejtéssel operál, ami a közönség szívét-lelkét vonja be a darabba; még a homlokán legördülő, egy önbizalomhiányban szenvedő király izzadságcseppjei is vegetatív precizitással jelennek meg a kellő pillanatokban. Egy dadogó király tragikomikus helyzetét maradéktalanul használja ki a színdarab és Zayzon: a helyzetkomikum eszközeivel teszi igazán élvezetessé és szerethetővé a történetet és a szereplőket, miközben az emberi psziché rétegeibe (ugyan inkább felületesen, de laikusok számára a kellő AHA-élményeket biztosítva) betekintést nyerhetünk.
A dadogás a kezdetekben kimondottan feltűnő és zavaró, szinte együtt harsognánk Bertie apját, V. György királyt alakító Körtvélyessy Zsolttal türelmetlenül a szerencsétlen hercegre. A darab folyamán azonban olyan puha fejlődéssel jut el a hétköznapi beszédtempó szintjére, hogy – mint a forrásban lévő vízben lebegő béka – mi is alig vesszük észre a finom fejlődést, csupán a második felvonás végénél járva konstatáljuk, hogy Bertie már folyamatosan és jól beszél. És az, hogy törések és hirtelen ugrások nélkül, sodródásszerű élményként élhessük meg a fejlődést, nagyon komoly színészi munkát igényel: Zayzon Zsolt ebből a szempontból is maradéktalanul kihasználta a lehetséges színészi aktusok minden bújtatott szegletét.
A darabba Lionel Logue személyes drámája is belefért és illeszkedett; az egyébként a mai korban nagyon is szimpatikus, az egyenlőséget pimaszul hangsúlyozó, liberális gondolkodású terapeuta született tehetség, ha mások segítéséről van szó. Sajnos kevésbé az, ha saját álmait kell képviselnie: Kőszegi Ákos egy sokunk által ismert embertípust jelenített meg a színpadon. A királyt a korát megelőző magabiztossággal kezelő terapeuta analitikus módszerek alkalmazásával zavarba hozza Bertie-t, a korban még újdonságnak számító, Freud nevéhez köthető elméletek akkor még újdonságnak számítottak, az addigi, lélekről alkotott elképzelések megdőlésének pillanatában tekinthetünk be egy korabeli terápiába. Lionel ereje azonban kevésbé módszereiben, mint empatikus képességeiben rejlik: Kőszegi Ákos és Zayzon Zsolt közös kémiájának nagy szerepe volt abban, hogy ez a szegmens is nagy hangsúlyt kapjon a darabban.
A fő szálba kapaszkodó mellékfonalak – mint Lionel színházi törekvései, konfliktusai a feleségével – színesebbé tették a darabot, bár kifejtetlenül maradtak; a darab végén robbanó katarzis nem engedte már tovább folyni a történet folyamán csepegtetett információcseppeket. Mindezzel együtt életszagú is lett a mű – mint egy nagy festményből kivágott darab, nem az egészet, csupán egy-egy apró részletet láttatott a bizonyára szerteágazó történetekből és különböző emberi sorsokból álló kép egészéből. Kimondottan szórakoztató élmény Winston Churchillt színpadra álmodva látni. Hegedűs Zoltán pocakhangsúlyozó testtartással, kalappal és az elmaradhatatlan, állandóan égő szivarral és laposüveggel hitelesen és humorosan hozza a legendává vált minisztert; az élményért cserébe szívesen eltekintünk az esetleges történelmi pontatlanságoktól is.
Külön említést igényel a kor médiához való viszonyának megjelenítése; bravúros fricskákkal szólják meg a szereplők a televíziót és minősítik azt múló hóbortnak. A rádió személyességén bosszankodó V. György pedig sopánkodva jelenti ki, hogy bezzeg régen a királynak nem volt más dolga, mint látszani, és lehetőleg nem leesni a lováról. A globalizáció és emberközeliség ebben az időben kezd épülni, párhuzamosan az arisztokrácia elérhetetlen magasságainak egy rádiógomb-nyomásnyi közelségbe kerülésével.
Bár a darab egyértelműen a befejező percekben csúcsosodik ki, a „lényeg” talán mégis máshol bújik meg: Bertie és Lionel szóváltásában, amikor a dadogó király szájából hangzik a szenvedélyes (és folyamatos) kiáltás: Én is ember vagyok, nekem is van hangom! – ezzel némileg fájdalmas, de dicsőséges csöndbe borítva az egész termet. Az utolsó néhány percben a rádióbeszédet hallgatva mi is visszafojtjuk a lélegzetünket; a sikeres szónoklat végeztével pedig a közönség sorai felállva ünneplik a király beszédét.
Képek: www.kecskemetikatona.hu
