Sokan és sokféleképpen próbálkoznak Shakespeare drámáinak színrevitelével. A legkedveltebbek közé tartozik az Ahogy tetszik is. A kísérletek minden műfajra kiterjednek: az eredeti drámai szövegből nyilvánvalóan adódó prózai előadásokon túl filmek, musicalek és táncelőadások egyaránt őrzik az angol reneszánsz legnagyobb vígjátékainak és tragédiáinak emlékét. Az igazán jól sikerültnek nevezhető vállalkozások száma azonban már kevesebb; többségük éppen azon a ponton bukik el, amit leginkább szeretne közvetíteni: a szóban forgó szövegek időtlen aktualitásán. Szerencsére Kulcsár Noémi Harangozó-díjas koreográfus szenvtelenül mai koncepciót álmodott meg az Ahogy tetszik nyomán a GG Tánc Eger fiatal művészei számára. A körülbelül egyórás táncbohózat frappánsan fejezi ki a valószínűleg leggyakrabban idézett Shakespeare-dráma lényegét.
Nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a táncszínház (sajnos) az előadóművészet marginális válfaja, és viszonylag kis közönséget mozgat meg. E méltánytalan bánásmód kézenfekvő indoklása az lehet, hogy a párbeszédek mellőzéséből fakadóan nehezen értelmezhető a cselekmény. Nos, a Kulcsár-féle Ahogy tetszik már-már banálisan egyszerű, ám éppen ezért rendkívül hatásos módon küszöböli ki a felmerülő problémát: jelentősen lecsupaszítja a történetsort – és e csonkítás hallatlanul jól áll neki. Voltaképpen nem is beszélhetünk történetről, mivel nem marad más, mint a szereplőket mozgató elemi érzelmek, ösztönök és vágyak.
A darabnak nem célja, hogy szóról szóra újramesélje a két főhős egymásra találásának körülményeit. A bohózat nagy részét kitöltő, színvonalasan előadott duettek és triók érzékletesen és egyértelműen skiccelik fel a barátság, a féltékenység, illetve a szerelem különböző árnyalatait. Legyen szó Csavar (minden bizonnyal a dráma Próbakövének megfelelője, akit Suba János alakít) és Csűr (Novák Laura) évődő, humoros és nyíltan pajzán kettőséről, vagy Rosalinda (Czvikli Fanni) és Orlando (Horváth Bence) az előadás első percétől beteljesülésre váró játékos, túlfűtött, ugyanakkor végtelenül őszinte párosáról, a közölni kívánt hangulat akadálytalanul jut el a nézőhöz.
Habár a vígjátéki cselekmény egyáltalán nem rekonstruálható az előadásból, mégis felettébb hű adaptáció került színpadra, ugyanis tűpontosan ábrázolja azt, ami Shakespeare összes drámájának központi témája: az emberi természet és ösztönvilág sokszínűségét.
E jóleső tarkaságot tükrözik a jelmezek is. A sajátos szabású, rikító és mintás ruhadarabok által teremtett eklektikát apró, de feltűnő színfoltokként egészíti ki az egyes táncosok természetellenesen festett haja és harsány sminkje. Esztétikai szerepén túl a szokatlanul extravagáns és – a szó legjobb értelmében véve – teátrális látványvilág rendkívül ötletesen játszik rá az eredeti szöveg leghíresebb, napjainkra kissé elcsépeltté váló soraira, miszerint „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő”.
Nagyfokú következetességről árulkodik, hogy a koreográfia szintén a változatosság vonalán halad: a klasszikus balettet megidéző lágy emelések, a modern tánc durva, erőteljes mozdulatai és a cirkuszi miliőbe illő, akrobatikus mutatványok (utóbbiak ismételten a „színház a színházban” képzetet hívják elő) percenként érik egymást. És remekül megférnek együtt. A hangvilág kapcsán csak ismételni tudjuk magunkat, hiszen a zenei aláfestés is a sokféleség igényével lép fel – dallamosabb melódiákkal és zajalapú részletekkel egyaránt találkozhatunk.
Külön említést érdemel az előadás nyitánya és zárlata. Mialatt a nézők helyet foglalnak, a táncosok már szoborcsoportként állnak a színpadon; nem sokkal később zavarba ejtő érdeklődéssel kezdik vizslatni a közönséget – mintha felcserélődtek volna a szerepek. Ezen erős indítás komoly színházelméleti húrokat pendít meg azáltal, hogy kihangsúlyozza a műfaj öntükröző vonását, valamint arra is válaszlehetőséget kínál, miért járunk színházba: hogy a színész szemében megpillantsuk önmagunkat.
Ami a szín-, mozdulat- és érzelemorgia utolsó perceit illeti, a boldog egymásra találásokat követő finálé után koponyára emlékeztető arcfestést viselő alak sétál be a színpadra; mosolya egyszerre fanyar és kaján. Leül a fokozatosan sötétülő játéktér közepén, és ritmikusan ingatja fejét az egyre halkabbá váló zenére, egészen a teljes csönd pillanatáig. Ki ez az ember, és mi a jelentősége? Ő Juacques, (Shakespeare-nél Jacques), a mizantróp, akinek „színház az egész világ”. Nem engedheti útjára a nézőt anélkül, hogy ne figyelmeztetné ironikusan: az élet átmeneti, a boldogság viszonylagos. Az érzések, az ösztönök és a vágyak kavalkádjában pedig az emberi lét – ahogy a mozdulatokra hangolt Ahogy tetszik is – végső soron haláltánc.
Kiemelt kép: www.gardonyiszinhaz.hu
