Mindenkinek kellett, vagy legalábbis kellett volna olvasni Shakespeare egyik legismertebb művét, a Hamletet. Kötelező olvasmányként azonban nem túl csábító irodalom a középiskolások számára; ezzel sorok írója sem volt másképpen a gimnáziumban. De kezdetben fenntartásokkal kezeltem a Vígszínház Hamletjét is a maga három és félórás, maratoni hosszával, Eszenyi Enikő rendezésében, főszerepben ifj. Vidnyánszky Attilával.
Üres, fehér fal, rajta egy ajtó. Mindössze ennyi díszlet fogad, amikor elfoglalom a helyem, a nyüzsgés azonban szinte azonnal elhal, amikor a fal felemelkedik, és határozott léptekkel megjelenik Horatio szerepében Király Dániel. Az elhunyt dán király szellemét látják, aki meglepő módon egy magasból leeresztett terepjáróból száll ki, és kóborol az Antal Csaba által tervezett grandiózus tér falai között, egyetlen szót sem szólva a körülötte rohangáló gépfegyveres, rémült őrökhöz, akik már harmadjára látják. Tőlük értesül a jelenésről a temetésre és nászra hazatért gyászoló királyfi, Hamlet. A fiatalember a következő éjszakán az őrökkel tart, és vele a szellem már azonnal interakcióba lép, elárulva, hogy testvére, Claudius (Hegedűs D. Géza) gyilkolta meg, akinek első dolga volt feleségül venni az özvegyét és elfoglalni a dán trónt.
Mindamellett, hogy teli van leporolt monológokkal (Forgách András), meglepő módon az első felvonás igencsak komikus hangvételű. Ifj. Vidnyánszky Attila Hamlet megjátszott őrületét olyan formában állítja színpadra, amely folyton mosolyra bírja a közönséget. Saját fogait köpködi Poloniusra (Fesztbaum Béla), eszeveszettül csókolgatja a király parancsára utána kémkedő barátait, az egyetemről hazatérő Rosencrantzot és Guildensternt, egy a Helsingörbe érkező színésszel (Hajduk Károly) pedig eltervezi, hogy színdarabot fog előadni a király meggyilkolásáról, és Claudius reakciója alapján dönti el, hogy igazat mondott-e a szellem.
Az előadás ezen része olyannyira interaktívvá válik, hogy magam is azok között a nézők között vagyok, aki izgatottan foglal helyet a színpad közepén. Testközelből nézhetem Hamlet színdarabját, mellettem foglal helyet a király és a meglehetősen ellentmondásos Gertrud királyné (Börcsök Enikő), akinek lábai elé veti magát a bugyuta dolgokról hadováló Zoltán Áron, azaz Guildenstern, miközben Rosencrantz szerepében Csapó Attila oldalról sugdos, Vidnyánszky Attila pedig az anyja neccharisnyájában és piros magassarkújában űz gúnyt belőle.
Az első felvonás legintenzívebb jelenete, amikor Hamlet rájön, hogy szerelme, Ophelia (Réti Nóra) kémkedik utána. A dramaturgia és az eredeti színdarab csúcspontja Hamlet teli torokból ordított szövege, amelyet döbbent csöndbe burkolózva hallgat a közönség, miközben ő teljes erőből üti falhoz saját fejét. Zárdába, apácának küldené Opheliát, miközben egyszerre vallja be neki, hogy mindig, és hogy sosem szerette.
A második felvonás az elsőnél sokkal komorabb hangvételű. Tragédiák sora követi egymást és egyre kevésbé lehetünk biztosak abban, hogy Hamlet őrülete még mindig csak megjátszott. Apja haláláról értesülve hazatér külföldről Laertes (Orosz Ákos), akinek húga Hamlet kifakadását és apja halálát követően maga is megőrül, bosszúvágyán (melynek oka hátborzongatóan hasonlít Hamletére) pedig kapva kap a király, hogy leszámoljon unokaöccsével, akit időközben Angliába küldtek, de Ophelia halálhírére hazatér.
Eszenyi Enikő egy modern, de a 21. századi elemeket ízlésesen szabva állítja színpadra a klasszikust, amelyben a szereplők telefonálnak egymással, néhol vulgáris kifejezésekkel dobálóznak, a királyi esküvőn elektromos gitáron játszik a zenekar, mégis megmarad az eredeti shakespeare-i történet, de egy sokkal befogadhatóbb formában. Az ifj. Vidnyánszky Attila által megformált Hamlet szórakoztató és szerethető, a személyisége túlnő a színpadon, az anyjával, és az őt körülvevő összes személlyel ápolt különös kapcsolata, valamint az őrülete groteszk módon nevetséges és sajnálatra méltó.
A rendkívül jól felépített, szép monológokat felhasználó dramaturgiához (Vörös Róbert) döbbenetes, változatos, mozgalmas díszlet, és beszédes világítás párosul (Csontos Balázs), mely éles fényeivel egyszerre vakítja el és nyitja fel a néző szemét, valamint jótékonyan elrejti Claudius bűnös, megtisztulásért kiáltó meztelenségét.
Az eredeti, bosszút és bosszúvágyat középpontba helyező művel ellentétben a Vígszínház Hamletje sokkal inkább az elveszettségről, bűnről, és az útkeresésről mesél, amelyekkel szinte az összes szereplője küzd, és ami képes halálba taszítani mindenkit.
Fel sem tűnik, hogy az előadás több mint három óra hosszú. Láthatatlan, vagy épp nagyon is látható feszültség uralja minden percét, komédia párosul tragédiával, jobbnál jobb színészek játsszák a legapróbb szerepeket is, a néző pedig maga is már az első percben a darab részévé válik.
„Az álom szívedet ringassa el, ringassa el. Mi ne bántsuk egymást soha semmivel.”
