Nem kételkedem benne, hogy Molière Tartuffe-jét egyes országokban napjainkban is cenzúráznák, ahogyan tették ezt 1664 májusában Franciaországban. A szombathelyi Weöres Sándor Színházban a Béres Attila rendezte és Parti Nagy Lajos által átírt változat a jelenben is képes kényelmetlenséget okozni: valóban nevetséges az, akit látunk?
Színház a mának
Bár műfajára nézve komédia, mégsem tudjuk kizárólag komédiaként élvezni Tartuffe szombathelyi felbukkanását: ehhez túlságosan élő, túlságosan felrémlik előttünk az egyre sivárodó hazai közélet. A magyar színházi élet egyik iránya pont ezt a jelenben élést és reflexiót utasítja el, a közelmúltban Jordán Tamást is érték direktorsága kapcsán hasonló kritikák. Béres és Parti Nagy Tartuffe-je bátor és egyértelmű válasz a kritikus hangoknak; a színháznak a jelenről, a jelenhez kell szólnia.
Az aktualizálás azonban túlmutat a politikakritika ízű kikacsintásokon. Parti Nagy Lajos eltéveszthetetlen nyelve lebontja, majd újra felépíti a darab testét: bátran meghúz, betold, átír, nyelvi elemek és forma újjátestesülnek a 2006-os, illetve 2015-ös átiratban. A fordítás vagy ferdítés minősége szinte második rendezővé teszi az írót, a nyelvi humor és obszcenitás zseniálisan tömény. Ez a furcsa gazdagság önmagában olyan erő, amely leköti a figyelmet és folyamatosan magasan tartja az alapanyag minőségét, ami elveszti összes gyermekded elemét. A szavakon és kifejezéseken pedig rágódni sem érdemes, a tempó ezt amúgy is lehetetlenné teszi.
Parti Nagy újraírt nyelve az avatatlan fülnek akár igénytelennek is hathat, de értékválasztása a Tartuffe esetében teljesen világos. Végig Molière szerzői akaratával tart, élő volta nem gátolja azt, hogy általános emberi értékekről és gyarlóságokról meséljen.
Orgon és Tartuffe
A Tartuffe története egyetlen mondatban összefoglalható: a gazdag és megbecsült polgár, Orgon befogadja a szerencsétlen és szegény koldust, Tartuffe-öt, aki rövid úton a fejére nő és kiforgatja vagyonából a jó szándékú férfit. Tartuffe vonzereje a hihetetlenül mélynek tűnő vallásossága, amin Orgonon kívül mindenki átlát: csupán nyerészkedő álszentség dolgozik benne, ez párosul letagadott, majd kitörő gőggel. És pontosan Orgon viselkedése az, ami továbbgondolkodásra késztet a nagy rejtélyektől mentes darabban: miért ragaszkodik szinte szerelemmel a szenteskedő szélhámoshoz? Miért nem lát át rajta úgy, mint a többiek?
Bajomi Nagy György Orgonja annyira mai, hogy egy brüsszeli útról toppan be a díszletek közé. Ő az a politikus, vagy ha jobban tetszik, menedzser, aki már mindent elért, amit pályája és polgári rangja megadhatott neki. Család, dögös feleség, gyerekek, luxusautó, luxusvilla, lila nyakkendő… De mije van még egy ilyen embernek a gazdagságán és a vélt befolyásán túl? Szinte már közhely a középkorú, kiégett közép- és felsővezető férfi képe; Orgonon is látszik, hogy ezek a javak mégsem elegendőek a boldogsághoz.
Az a tette, hogy Tartuffe-öt felemeli a templom lépcsőjéről és hazaviszi, önmagában benne foglalja azt, hogy valami nemesebbre szeretne törekedni. Ő az az elhasznált üzletember, aki a spiritualitás útján akarja elérni a megtisztulást. Lelki töltekezésre pedig valóban szüksége lenne, hiszen családjával szemben ki-kivillan a zsarnok férfi képe. Talán pont Tartuffe szent élete lehetne ez az erő? – gondolhatja magában, majd makacs meggyőződése a szakadékon túlra vezeti családját.
A leszegett fejű bizalom legalább annyira pusztít, mint Tartuffe gátlástalansága, aki Orgon nélkül egyetlen tervét sem valósíthatná meg. A csillagzat szerencsétlen, de mi más lehetne egy olyan konstelláció, ami a legundorítóbb átverésből és álvallásosságból született? Bajomi Nagy utolsó sikoltva-nevetve őrjöngése elmossa és távolivá teszi az összes megelőző konfliktust; igazán kényelmetlenül fészkelődnek azok, akik a való életben is láttak már hasonló megsemmisülést. Mi marad mégis Orgonból a negyedik felvonás végére, ha marad egyáltalán? Csupán pár forró, de egyre hűlő tenyérnyom a tekintélyes testen.
Tartuffe személye e sorok írójának sokkal kevésbé érdekes, mint a vak családfő. Bár Mertz Tibor gyomorforgatóan gátlástalanul bújik bele a gonosz kalandor kosztümjébe, az ő motivációja jóval könnyebben érthető: csupán a haszon- és vagyonszerzés lehetősége viszi előre karakterét. Ez az archetípus különböző árnyalataiban rendszeresen felbukkan az irodalomban, de a való életben is; Tartuffe annyival több, mint társai, hogy a vallási fanatizmus máza védettséget nyújt neki, megjátszott felsőbbségtudatán lecsúsznak a csapások. Mertz otthonosan mozog a gonosz bőrében, elég az emlékezetes A mi osztályunk kegyetlen Zygmuntjára gondolni.
Televízió és halak
A rendezés pontosságát jól mutatja, hogy a mellékszereplőknek sem kell keresniük a helyüket, mindenkinek pontosan kiszabott tere és ideje van. A két főszereplőn kívül külön említést érdemel a visszatérő Csonka Szilvia. Dorine a tipikusan cserfes komorna, a jópofa kisember; erre az elemre a befogadónak is nagy szüksége van, humora a komédia irányába rántja vissza az egyre tragikusabb történetet. Ez a határozott vonalvezetés az előadás minden ízére jellemző. A színészek, a dramaturgia, a díszlettér kölcsönösen felerősítik a pillanat erejét; ez a Béres-féle triumvirátus viszi, karöltve a Parti Nagy-adalékkal, a jelenbe Molière drámáját.
A környezet és annak elemei Horesnyi Balázs munkáját dicsérik. Az arany luxusvilla ebédlőjének falán egy televízió-puzzle lóg, aminek képernyőjén halak és fekete macskák úszkálnak, vagy éppen folynak visszafelé: ahogyan a helyzet kívánja. A képernyőerdő kiegészíti a narratív elemeket, a figyelmet is leköti, bele lehet feledkezni hosszú másodpercekre.
A precíz koncepció üzenete egészen világos, talán kissé túl direktnek is tűnhet. Minden humora mellett nyomasztóvá válásának oka sokkal inkább az, hogy közel jár mindennapjaink igazságához: ki ne borzongna meg, amikor a negyedik felvonás végén feltűnik a televízió képein a derűs bemondó és bejelenti, hogy a bölcs király sugallatára lesz még egy ötödik felvonás is?
Jó nekem
Az ötödik felvonás XIV. Lajos nyomására született, akinek tetszett Molière műve, és nem szerette volna, ha negatív üzenettel zárul a vallási bigottságot és álszentséget ostorozó darab. A negyedik rész lezárása valóban elkeserítő, fentebb már felbukkant, de lényegében visszaadhatatlan a szombathelyi előadás megsemmisülő Orgon-képe. Az ötödik felvonás királyi deus ex machinája, jó szándék ide vagy oda, ugyanannyira visszás beavatkozás, mint a felvonás megírásának kedves kikényszerítése. Béres Attila mégis a kiegészített változat mellett döntött, de a függöny előtt egy saját betoldást is tett. Miután „megnyugtatóan” elrendeződött az Orgon-Tartuffe párharc, a színészek közös éneklésre fakadnak. Az Ocho Macho együttes Jó nekem című száma azonban nem hálaének: sokkal inkább az emberi gyarlóságok és kiszolgáltatottság között vergődő polgárok dalává válik, akik minden visszásság ellenére tudják, hogy „az öreg raszta tanítja Everything’s alright…”.
Szereplők:
Tartuffe/Mertz Tibor
Orgone/Bajomi Nagy György
Elmira, Orgon felesége/Nagy Cili
Mariane, Orgon lánya, Valér szerelme/Edvi Henrietta
Dorine, Mariane komornája/Csonka Szilvia
Valér, Mariane szerelme/Kenderes Csaba
Damis, Orgon fia/Jámbor Nándor
Pernelle-né, Orgon anyja/Németh Judit
Cléante, Orgon sógora/Orosz Róbert
Lőrinc, Tartuffe titkára/Matusek Attila
Loyal Ignác végrehajtó/Kelemen Zoltán
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Pilinyi Márta
Kellékes: Viszlay Zoltán Fülöp
Súgó: Kisely Máté
Ügyelő: Schmidt Róbert
Rendezőasszisztens: Kovács Nóra, M. Kapornaki Rita
Rendező: Béres Attila
A kritika először az art7.hu oldalán jelent meg 2017. 05. 16-án.
További írásokért ajánljuk figyelmetekbe az art7.hu oldalát is!
