Kétszer tévesztett meg az előadás. Először azzal ejtett át, hogy remek és vaskos humorával komédiának álcázta magát, másodszor pedig a címével vezetett félre: a Dédi torkossága csak egy, és nem is biztos, hogy a legpusztítóbb a hét emberi gyarlóság közül.
Roberto Cossa történetének alaphelyzete bizarr és egyszerű: adott egy buenos aires-i, minden ízében latin család, amit a félresikerült matriarcha, a Dédi, kiesz minden vagyonából. A mamóka torkossága elviselhetetlen pénzügyi terhet jelent, reggeltől-reggelig, estéről-estére lapátol, őröl, emészt soha véget nem érő körforgásban. Hogyan lehetne megtagadni tőle azt a „pár” falatot? – teszik fel a tabukérdést a családtagok.
Az emberiséget kezdetektől foglalkoztatja az a teher, amit a már hasznot nem hajtó idős emberek jelentenek, legyen bármily kegyetlen erről beszélni. Jól illusztrálja ezt, hogy a témának számos irodalmi feldolgozása készült magyar nyelven is, az egyik leghíresebb ezek közül Sánta Ferenc Sokan voltunk című torokszorító novellája, amiben a munkaképtelenné vált, de még fogyasztó nagyapa gyakorlatilag öngyilkosságot követ el, hogy ne egye el unokái elől a kevés rendelkezésre álló ételt. Még intimebb képet ad Tömörkény István Öreg embör napáldozatja írása, amelyben egy másik nagyapa szeretne haláláig hozzájárulni a család boldogulásához.
Cossa darabja durva tréfáival teljesen más nézőpontból járja körül a kérdést. A Dédi falánksága egy legyőzhetetlenül sötét erő, ami már-már komikusan természetellenesnek hat: vasgyomrát sosem lehet jóllakatni, így nyilván egészen más helyzetről van szó, mint a fentebb említett interpretációkban, elképesztően abszurd jelenség. Jordán Tamásra ez a szerep fizikailag is terheket ró, valóban nagy mennyiségűnek tűnő ételt kell (látszólag) elfogyasztania az előadás során. Természetesen ez már önmagában groteszk humorforrás (arról az örök viccről nem is szólva, amit a nőt játszó férfi képe jelent), de a mélyén valódi gonoszság lakik; a Dédi személye csak a vászon, amire a hét főbűn egyike főszerepet követelve felfurakszik. De ha a falánkság a Dédi bűne, akkor mi a helyzet a többiekkel?
Miközben a Dédi egyre csak töm, két csámcsogás között a többi erő is feltűnik. A tunyaság hegyomlása Bajomi Nagy György személyében ölt testet, aki bármire képes, hogy véletlenül se kelljen dolgoznia családjáért. Ő dobja fel az ötletet miszerint jó ötlet lenne strichelni küldeni a százéves Dédit, hogy így keresse meg az etetéséhez szükséges pénzt. Öcsi dédunoka művészi szintre emelt munkakerülése bőven kimeríti a jóra való restség tényállását, de be kell vallani, hogy lustaságának pusztítása ellenére ő a legviccesebb figura, akinek szövegein valóban lehet ugatva kacagni. Összességében azonban szinte súlyosabban járul hozzá a komédia tragédiába fulladásához, mint a Dédi, erre külön érdemes figyelni. Bajomi Nagy újra bebizonyította sokoldalúságát, bár szerepében ott az a sötét humor, ami mindig jellemző rá, ennek ellenére karaktere keveset látott keveréke a szendének és számítónak.
Öcsi és Dédi koloncként lakik a másik dédunoka, Carmelo házában, akit a kiváló Endrődy Krisztián kelt életre. Carmelo a családfő, így ő vezeti a Dédi etetését célzó hadműveletet: állást állásra halmoz, üzletel, seftel, mindent bevet, hogy egyik napról a másikra, de megéljenek. Vigaszt a pohár fenekén talál, a szemünk előtt vedlik zöldségkereskedőből alkoholistává. Személyisége egyre erőszakosabb lesz, előbb a fejét veri falba, majd az asszonyt is. Carmelo a harag megtestesítője, de érezzük, hogy dühe jogos.
Ahogyan Carmelo fokozatosan alkoholistává alakul át, úgy változik könnyűvérű tiniből kurvává lánya, Marta. A Hartai Petra által alakított lány tragédiája mindvégig a háttérben marad, ezért nehéz eldönteni, hogy a bujaság mikor kezd valami sokkal rosszabbá válni. Érthető okokból nem szeretnék minden szereplő történetszálát feltárni és elemezni, így csak a bűneiket foglalom össze, hogy a főbűnökre épített értelmezésemet alátámasszam. Trokán Péter bújik Don Fransisco bőrébe, ő a kapzsi és fösvény trafiktulajdonos. A kevélység María bűne, Carmelo feleségeként igencsak fennhordja az orrát; Bálint Évának a megjelenése is sugározza a könnyed mediterrán csípősséget. Hetedik és egyben utolsónak hagyott szereplő Nénje, a Dédi lánya, őt Kiss Mari játssza el. Nem véletlenül ő került a seregszemle végére, hiszen irigysége el nem ítélhető, az analógia rá már csak nehezen húzható.
Valló Péter kifogástalan rendezése és kreatív díszlettere (ami számtalan praktikus funkciót tölt be) egy olyan történetet elevenít meg, ahol a Dédi étvágya egyszerre tálalja a komikumot és a legyőzendő ellenséget, de legalább annyira van mondanivalója a mindenkiben ott lakózó gyarlóságról is, ami nem maradhat következmények nélkül. Könnyebbséget jelent, hogy a Dédin kívül mindenki sorsában van enyhítő körülmény, a valódi gonoszságtól mentesek maradnak.
Mellékkérdésnek feltehető, hogy csupán a kora miatt meddig kell eltűrni egy öregember elviselhetetlenségét; ebben az esetben ez a végsőkig történt. A fekete humor az utolsó percekig mankót nyújt a hosszú előadás során, a mű jól teljesít a pengeélen táncolásban, eldönthetetlen, hogy tényleg tragédiába fordul-e az a lehetetlen kép, miszerint egy nagyanyó megeszi a család jövőjét.
U.I.: Az utolsó sorok leütésénél találtam meg a színház oldalán azt a cikket, amely szerint a rendező is hasonlóan értelmezte Cossa művét.
Szereplők:
A Dédi/Jordán Tamás
Nénje, a Dédi lánya/Kiss Mari
Carmelo, a Dédi unokája, Nénje unokaöccse/Endrődy Krisztián
María, Carmelo felesége/Bálint Éva
Öcsi, a Dédi unokája, Carmelo öccse/Bajomi Nagy György
Marta, Carmelo és María lánya, a dédunoka/Hartai Petra
Don Fransisco, trafiktulajdonos/Trokán Péter
Díszlet: Valló Péter
Jelmez: Benedek Mari
Dramaturg: Duró Győző
Zeneszerző: Melis László
Súgó: Kisely Máté
Ügyelő: Kovács Zsu
Rendezőasszisztens: M. Kapornaki Rita
Rendező: Valló Péter
Bemutató: 2016. december 2. 19 óra, Márkus Emília terem
