Egyén és közösség – Beszámoló a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról

Kovács Viktória 2018. máj. 26. 0 0

Tudósítássorozatunk következő blokkjában a TESZT negyedik napjának előadásairól olvashattok, melyek egymástól igen eltérő formanyelvvel, stílussal és történettel rendelkeznek, bizonyos értelemben mégis mind az egyén és közösség kérdéskörét járják körül.

 A mi városunk

Ioan Slavici Klasszikus Színház, Arad (RO)

Rendezte: Cristian Ban
Közös szövegkönyv: Cristian Ban, valamint az előadásban szereplő színészek
Az előadás Thornton Wilder A mi kis városunk című szövegének adaptációja
Díszletterv: Cristina Milea
Szereplők: Ioan Peter, Cecilia Lucanu-Donat, Alex Mărgineanu, Angela Petrean-Varjasi, Dorina Darie-Peter, Ștefan Statnic, Robert  Pavicsits, Roxana Sabău, Călin Stanciu

A nap első programja a Cristian Ban által rendezett A mi városunk címet viselő darab, mely Thornton Wilder azonos című szövegének nyomán került színpadra. A remekbe szabottan „komponált”, sokrétű szövegkönyv számos forrásból merít. Az eredeti színdarab Arad városára való átírása mellett a szövegkönyv kiegészült a Történeti Múzeum levéltárából származó könyvek, dokumentumok adataival, valamint a színészek ezek inspirálta improvizációs jeleneteivel. Az előadás elkészülése során komoly kiindulási támaszként szolgált még A szüleim szuperek voltak nevű projekt, amely egy olyan internetes blogot takar, ami valós emberek valós történeteit tartalmazza szüleikről, nagyszüleikről, dédszüleinkről. Ezen információk és sugallatok révén született meg az előadás, ami visszarepíti a közönséget a 107 évvel ezelőtti 1910-es Aradra, és nemes egyszerűséggel mesél az akkor élt emberek hétköznapjairól. Megismerhetjük a tejes embert és feleségét, egy különc filozófust, és két családot, amelynek fiataljai egymásba szeretnek.

Egyedi struktúrája úgy építi fel a múltbéli jelenetek szőtte történetet, mintha a rendező karaktere kézen fogná a nézőket, és általa valóban visszautaznánk az időben. A jelenkori alak mintegy irányítva és narrálva szinte állandó interakciót folytat a közönséggel úgy, hogy kívülállóként hozzánk, s közben a szereplőkhöz is beszél. A játszók autentikus, részletesen kidolgozott öltözéke és beszédstílusa még inkább támogatja a múltbéli történetben való elrévedést. Ugyanakkor az előadás kreatívan operál a modern technikával is. A város épületei zsugorított, kétdimenziós makettek formájában jelennek meg a színpadon, a fellógatott, holdat ábrázoló körben pedig kivetítve láthatjuk az egykori lakosok fényképeit. Ezen elemek egyáltalán nem zavaróak a korhű környezetben, hiszen a történéseken kívül helyezkednek el, múltba néző távcsőszerű perspektívát generálva.

Forrás: www.teszt.ro

Kifejezetten zseniális az előadás eszköz- és hanghasználata, hiszen a használandó tárgyak nem jelennek meg a játékban, csupán kívülről adott hangokkal illusztrálják a velük való cselekvéseket. Mindez olyan művészi precizitással, tökéletes ritmusban történik, hogy egyszerre szolgál csodálat tárgyaként és humorforrásként. Emellett a burleszkből jól ismert helyzetkomikum is megjelenik, amit a színészek kiváló játéka és szerethetően esetlen figuráik igazán pazarul interpretálnak.

A vicces és megindító jelenetek váltakozása érzelmi hullámvasútra ülteti a közönséget, és bár a felirat elcsúszása komoly nehezítő körülmény, a testbeszéd és a szereplők közötti egyértelmű viszonyok dekódolásával minden más nyelven beszélő néző megérti az összefüggéseket, a személyes bevonódás pedig jóformán elkerülhetetlen. A jelenet, mikor a történet központi figurájának, Margaretnek megadatik, hogy pár perc elejéig visszatérhessen a múltba és ismét láthassa addigra elhunyt szüleit, átélhessen velük néhány lopott pillanatot akkori mindennapjaikból, rengeteg néző szemébe csal könnyeket.

A közönségtalálkozó alkalmával többen nehezményezték, hogy a beharangozáshoz képest a történet kevéssé szólt Arad és annak sajátosságainak bemutatásáról. Ezt tényként kell elfogadnunk, ugyanakkor úgy vélem, nem is igazán a város bemutatása volt a rendező célja. Arad egy példa, az ő városuk, de bármely más település vagy közösség kerülhetne a történet középpontjába, mert az üzenet egyetemes volta nem szűkíthető le ennyire. Pont azért olyan nagyszerű, mert bárki őseiről szólhatna, arról, hogyan „éltek, haltak, házasodtak”. „Az idő mindig megy tovább, hogy alkosson”, ennek függvényében mi is ugyanúgy porrá leszünk egyszer, ahogy azok a különösen távolinak tűnő alakok a fényképeken. A múlttal kapcsolatban leginkább a háborúkra, politikai harcokra, neves eseményekre emlékszünk, amik számokkal leírhatók, de arról mennyi információnk van, hogyan élték mindennapjaikat? Ez az előadás más nézőpontból közelíti meg ezt a témát, mikrotörténetet mutat a történelem makrokozmoszában.

 KA-F-KA

Oriantheatre (FR)

Koncepció, rendezés & koreográfus és előadó: Mehdi Farajpour
Zene: Arnaud Rollat
Videó: Stepahne Bordonaro (Mehdi Farajpour eredeti koncepciója alapján)
Műszaki vezető: Arnaud Rollat
Partner: PUF Festival (HR)
Támogató: Centre National de Danse (CND)

A nap második előadásaként Mehdi Farajpour egyszemélyes fizikai performanszát láthattuk, amely Franz Kafka Átváltozás című novellájának képi világát dolgozza fel szabad, egyéni értelmezés mentén. A mozgásszínházi elemek modern fény- és hangtechnikával kiegészülve nagyon erős, érzékletes képeket jelenítenek meg, amelyek olykor egész gondolatokat, máskor inkább benyomásokat, állapotokat közvetítenek. A hatáskeltés fontos eszköze még a zene, illetve a különféle hangeffektusok, ezek tovább fokozzák a nézőben végbemenő folyamatok mélységét, legyen szó frusztrációról, részvétről vagy szorongásról. A nyitány is efféle összetett képpel indít: a színpadi tér talaján egy óra vetített mása díszeleg, rajta pedig a férfi, aki az óramutató járásával ellentétesen, visszafelé kocog: az ember, aki elveszik a körülötte összekavarodó időben. Továbbá, ha összefüggésbe hozzuk Kafka művével, arra gondolunk, Gregor Samsának már nincs sok ideje hátra az emberi létből.

A kitekert, sokszor erőt próbáló mozdulatsorok kivitelezése hihetetlen pontossággal történik a színpadon. A novella eseményeit szemünk előtt pörgetve minden etap során megtörténik bennünk a jelentéstársítás. Tudjuk, hogy a férfi mikor veszti el a kezei, lábai feletti irányítást, mikor csúszik félelmében egyik sarokból a másikba, és mikor kuporodik össze végleg, utoljára. A performansz az önhibáján kívüli deviáns ember társadalomból, közösségből való kitaszítottságának stációit mutatja be.

Forrás: www.teszt.ro

Felhő a nadrágban

Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka (SRB)

Rendezte: Kokan Mladenović
Vlagyimir Majakovszkij azonos című költeménye nyomán
Dramaturg: Góli Kornélia
Zeneszerző: Irena Popović
Díszlettervező: Marija Kalabić
Jelmeztervező: Marina Sremac
Mozgás: Kiss Anikó
Rendezőasszisztens: Szerda Zsófia
Az orosz szöveget fordította: Eva Pavletić
Játsszák: Béres Márta, Minja Peković, Borisz Kucsov, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese

Végül ismét egy Kokan Mladenović rendezésében bemutatott darab következett, ezúttal a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának előadásában Felhő a nadrágban címmel. A forradalmi színházat megjelenítő produkció az orosz költő, Vlagyimir Majakovszkij azonos című, húszoldalas verse nyomán, hihetetlen bátorsággal és merészséggel beszél a száz évvel ezelőtti orosz helyzetről, s ettől elrugaszkodva minden diktatórikus, áldemokratikus, szabadságkorlátozó rendszerről.

A közönségtalálkozó alkalmával megbizonyosodhatunk arról, hogy a darab címe a nincs vér a pucában szófordulat eufemisztikus változata. Az előadás rögtön ehhez hasonló mondatokkal indít: a színészek jóformán azonnal interakcióba lépnek a közönséggel és számonkérő hangsúllyal kérdezik tőlük: miért hallgatnak, mikor ennyi igazságtalanság veszi körül őket? A nézők felé fordulás egészen az előadás végéig kitart, a játszók látszólag szerepükből kilépve adják elő, hogy nekik bizony színészként elő kell adniuk.

A színészek az első pillanattól kezdve mérhetetlen nagy energiákat mozgatnak meg; szuggesztív tekintetük és jelenlétük vezeti a közönség hangulatát és produkciójukra adott reakcióit: ha nevetnek, mi is nevetünk, ha komolyak, egy pillanat alatt síri csend lesz a teremben, ha buzdítanak, legszívesebben mi is felállnánk, hogy felszólaljunk. Hiszen mi is tisztában vagyunk a – szerzőtől egyébként valójában független, általuk kreált – folyamatosan harsogó forradalmi pontok létjogosultságával, amelyeket különálló etapokban fejtenek ki. Ilyen például a morális és írott törvény semmibevételéről szóló jelenetük, amelyben egy gazdag ficsúr halálra gázol egy fiatal lányt, a rendőrök és más államhatóságok lefizetése révén mégis felmentést kap a vádak alól. Vagy egy fiatal férfi bebörtönzése, aki a kormánynak nem tetsző szavakat ejtett ki a száján. Az alkotók későbbi elmondásából kiderül, hogy ezek mind beemelt, igaz történetek.

Az előadás kevéssé operál direkt akciókkal; inkább az ironizáló (sokszor önironizáló), szarkasztikus, groteszkbe átforduló humor eszközeivel és bizarr, sokkoló képekkel mutat görbe tükröt. Semmi sem az, aminek látszik. A szivárvány minden színében rikító öltözékük és a közönségnek kiosztott rózsaszínű fóliás szemüvegek a tőlük elvárt, cukormázasan vak látás- és viselkedésmódot jelképezik. A szókimondó, vulgáris szavakat előszeretettel használó előadás – akár burleszk némajelenetek, akár meghökkentően elidegenítő színpadképek használatával – azon van, hogy a nevettetés során olyan kérdéseket vessen fel, amelyek mellett képtelen vagyunk némán elhaladni. Ugyanakkor válaszokkal nem szolgál, minden kijelentését megkérdőjelezi, hiszen ki tudja valójában, mivel lehet itt célt érni…

A TESZT negyedik napjának előadásai más-más aspektusból közelítettek az egyén és közösség problematikájához. Az egyéni sors bemutatása a közösségbe való tartozás révén, az abból való kitaszítottság, vagy az egyének együttes, közösséget építő ereje mind releváns, egyetemes témák, amelyekről minden évszázadban kell beszélni.

Tags: A mi városunk, Felhő a nadrágban, Ioan Slavici Klasszikus Színház, KA-F-KA, Kokan Mladenović, Kosztolányi Dezső Színház, Mehdi Farajpour, Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, TESZT Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts