Martin McDonagh: A párnaember – Radnóti Színház
Történetünk egy vallatószobává alakított templomban indul, ahol egy meg nem nevezett diktatúrát kiszolgáló nyomozópáros vallatja a megszeppent Katuriant (Pál András), akinek bizarr novellái gyanúsan emlékeztetnek néhány, a közelmúltban elkövetett gyerekgyilkosság körülményeire. Katurian minden igyekezete ellenére gyanúba keveredik szellemileg sérült testvére, Michal (Rusznák András) is, és az ügyet felgöngyölni igyekvő Tupolski (Köles Ferenc) és Ariel (Schneider Zoltán) „szennyese” sem marad kiteregetetlenül. Martin McDonagh kortárs ír-angol író egyik bizarr történetét vitte színpadra Szikszai Rémusz, nem kis sikerrel.
Aki a jó krimit szereti, az biztosan nem fog unatkozni. Bennem felmerült a kérdés, hogy egy ilyen jó történetet lehet-e egyáltalán rosszul feldolgozni? Jelenetről jelenetre dinamikusan tisztulnak ki az események, és több csavar van a sztoriban, mint egy nagyobbfajta szerszámosládában. A kiemelkedő színészi játék szinte már csak hab a tortán. Főhősünk, Katurian a szó hagyományos értelmében vett hősfigura. Kevés mozgatórugója van az életének, egészen pontosan kettő: bátyja védelme és novellái zsenialitásába vetett hite. Ezekhez aztán körmeszakadtáig ragaszkodik, aminek meg is lesz a bonyolult eredménye. Ellentmondó személyiség, aki egyszerre gyilkos és gondoskodó testvér, fennhéjázó, pimasz író, majd meghunyászkodott, életét féltő elítélt, isten- és túlvilágtagadó pogány, de azért mégis bízik benne, hogy novelláiban tovább él majd. Furcsa módon ezek a szélsőségek kioltják egymást, és összességében egy szimpatikus, végtelenül emberi karaktert kapunk.
Őt izzasztja a minden hájjal megkent Tupolski, aki látszólag mindent csak a nyomozás sikerességének céljából tesz, de hamar kiderül, hogy egy kiégett, embergyűlölő, empátiáról még hírből sem halló nyomozóról beszélünk, akinek egyedüli célja, hogy a lehető legtöbb papírmunkától kímélje meg magát. Szinte tökéletes ellentéte a verbális és fizikai erőszakot előszeretettel alkalmazó Ariel, akiben lobog a szent kötelességtudat, és vakon bízik benne, hogy amit csinál, az jó. Sok párhuzam vonható közte és Katurian között, talán nem véletlen, hogy milyen fontos szerepe lesz a végkifejletben.
Michal ugyebár egy autisztikus jellem, aki csakis saját értékrendszerén belül mozogva képes felfogni a külvilágot, mégis meglepően racionális ezen kereteken belül. Bizonyos szempontból a legjózanabb karakter az egész műben. Érvelései nehezen vitathatók, és bennünk hagyja azt a kényelmetlen érzést, hogy tulajdonképpen végig igaza volt.
A díszlet külön megér egy misét. A templom belseje egyszerűen gyönyörű, atmoszferikus, és ezzel éles ellentétet állít a benne zajló cselekménytől. A szent tér metafizikai magaslatokba emeli a történéseket, és tovább erősíti a darab vallási színezetét. Újra meg újra felbukkannak a keresztény hit elemei, beszéljünk akár a falon függő X. Ince pápát ábrázoló festményről, a túlvilág létéről vagy nem létéről, vagy akár egy rendkívül morbid passiójátékról, a Kis Jézus történetéről. Igen, ez lesz a pont, ahol az eddig sem kis lángon égő fekete humor eléri maximumát, és jámborabb keresztény felebarátaink lefordulnak a székről. A Kis Jézus történetében ugyanis egy magát Jézusnak képzelő hatéves kislány szenvedéstörténetét kísérhetjük figyelemmel, amint gonosz nevelőszülei megkorbácsolják, a nappaliban körbehordoztatnak vele egy ikeás keresztet, majd a használati útmutató szerint keresztre feszítik, végül élve eltemetik. Ja! A jelenet élességét ugyan tompítja, hogy csak bábjátékról beszélünk, és hogy rengeteg szürreális elemmel van tűzdelve, amik komolyan vehetetlenné teszik az egészet, de azért garantáltan emlékezetes élmény végignézni. Igen, ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű, 16 éven aluli gyermekeket kéretik otthon hagyni, és a nagymamák közül is csak a keményebb fajtát célszerű magunkkal vinni.
Felmerül a kérdés, hogy akkor ez csak egy jól megírt krimi, egy ponyva, ami a történetén kívül nem szól semmiről? Nos, éppen ellenkezőleg. Számos komolyabb, filozofikus témába kezd bele, szinte csak érintőlegesen, majd komolyabb magyarázat, vagy állásfoglalás nélkül egyszerűen tovább fűzi a történetet. Erkölcsi szempontból nehezen feloldható helyzeteket teremt, amiket nem is próbál feloldani. Legyen szó akár a történetmesélés céljáról, a szülők nevelésben betöltött szerepéről, a halhatatlanságról, múltunk kihatásáról a jelenünkre, vagy arról, hogy lehet-e indokolt egy (vagy több) gyilkosság, véleményt nem mond ezekről, az ránk van hagyva. A kettősség és a nézők érzelmi világával való játszadozás fontos eleme a darabnak. Az egyébként dinamikusan mozgó színpadkép szinte kínos, de jól felhasználva tartalmas csenddé tud lassulni, fészkelődésre és fojtott krákogásra ingerelve a türelmetlenebb egyéneket (itt jegyezném meg, hogy az ilyen türelmetlenebb egyéneknek külön hely van fenntartva a pokol kilencedik bugyrában). Nevetésre ösztökél, de csak azért, hogy a következő másodpercben az arcunkra fagyassza a mosolyt. Feszült figyelmünk ellenére (vagy éppen ezért) sikerül elérnie, hogy a végkifejlet egyik jelenetében egy emberként ugorjon mindenki egy nagyot ültében az ijedtségtől. Ez jól áll a darabnak, hiszen az érzelmi vihartól (kis túlzással) romba döntött lelki világunkban legalább az egyik felvetett gondolat biztosan gyökeret ereszt majd, további gondolkodásra sarkallva szellemünket.
Egy szó, mint száz, ez a színdarab kihagyhatatlan a tarantinói fekete humort kedvelőknek, provokatív jellege miatt viszont valószínűsíthetően nem fogja mindenki tetszését elnyerni. Abszurditásában vicces, humorában megindító, komolytalanságában megrázó, megnézésre érdemes.
