Táguló Realitás címmel jelent meg a L’Harmattan kiadásában, az Európai Bizottság Erasmus+ programjának támogatásával az első magyar nyelvű szociodráma könyv. A könyv felelős szerkesztőjével, Blaskó Ágnes szociodráma-vezetővel beszélgettünk többek között arról, hogy hogyan épül fel egy szociodráma-alkalom, Magyarországon miért lehet mindenkinek hasznos ez a módszer, és hogy miben rejlik az akciókutatás ereje.
Hogyan találkoztál először a szociodrámával?
Egészen mostanáig Magyarországon tulajdonképpen csak a pszichodrámával lehetett találkozni. Huszonegy éves korom körül kezdtem el önismereti pszichodráma csoportba járni. Hazánkban van az egyik legnagyobb pszichodramatista közösség, a Magyar Pszichodráma Egyesület már több, mint 30 éves. Ezen belül küönböző iskolák is elkülöníthetők.
Milyen élményeid vannak ezekről a drámaalkalmakról?
Arra emlékszem, hogy a vezető felrakott valakinek az életéből a színpadra egy jelenetet, és teljesen lenyűgözött, hogy hogyan találja meg a totál hétköznapi helyzetben azt a gyújtópontot, amely tulajdonképpen egy szimbolikus sűrítmény, amely kibontható és teljesen átalakítható valami nagyon lényegi másba, egy másik képpé. Ez egy varázslat. Nagyon érdekelt, hogy miért pont ott állítja meg a jelenetet, ahol, és mit lát mögé.
Hogyan jutottál el a pszichodrámától a szociodrámáig?
Én annak a módszernek az elemeit, amit a pszichodráma-vezetői képzésen elsajátítottam, lépten-nyomon használtam, mert úgy éreztem, hogy számomra nagyon kezes a módszer, és ráadásul nagyon-nagyon sok mindenre alkalmas. Volt idő, amikor például meg akartam élni belőle, és termékmeghatározó workshopokat tartottam. Ez arról szólt, hogy van valakinek egy innovációja, terméke, és a dráma eszközével ki tudtuk deríteni, hogy például a cég vagy a felhasználó szempontjából mit jelent, mit üzen. Ez alapján például marketingszöveget lehet írni, pozícionálni lehet a terméket. Ma már ezt jóval kimunkáltabban, téma specifikus szociodrámaként tartanánk.
Ezen kívül sok egyéb területen használtam a dráma módszerét – akármit tanítottam, azt akciómódszerek segítségével csináltam. Kicsit monodrámáztam is, de olyan is volt, amikor írás-coachnak hívtam magam, mert a témához és az íráshoz való viszonyt térképeztük fel mielőtt billentyűt ragadtunk volna.
Mondjuk, ha belegondolok, a 2021-es OFF-Biennále Omara kiállításához (kurátor: Pócsik Andrea) kapcsolódó kiadvány és a felolvasóest alapja is az íráscoaching tapasztalata volt: roma és nem roma nők gondolták végig a dráma segítségével azt, hogy mit üzen számukra Omara, mi a feladatuk vele. A drámában megfogalmazottakat leírtuk, szövegek születtek belőlük, végül felolvasóestet csinált belőle Szegedi Tamás. Az egész anyagot tehát szociodramatikus munkával hoztuk létre a résztvevőkkel.
A teljes kisfilm itt megtekinthető:
Sokáig kerestem partnereket arra, hogy hogyan lehet továbblépni a mindenholdrámázásban, a közös dramatikus gondolkodások módszerében. A pszichokultúra Magyarországon nagyon erős, és azok, akik pszichodráma-vezetők – nem elítélhető módon – pszichodrámát vezetnek. A szociodráma végül egy, a Norvég Alap által finanszírozott civil projekten keresztül került közelebb hozzám 2014-ben, Kökény Vera vezetése alatt a Magyar Pszichodráma Egyesület színeiben.
Egy pályázattal nekifutottunk, hogy megértsük és megtanuljuk, hogyan működik a szociodráma. De a számomra megfelelő közeget és partnerséget még itt sem találtam meg, ráadásul mindig nagyon tágan gondolkodtam arról, hogy mi ez. Öt évvel ezelőtt azonban felhívott Horváth Kata, hogy írjunk meg egy nemzetközi pályázatot a különböző európai szociodráma közösségek összehozására, majd módszerfejlesztésre. Akkor kezdtük el beindítani hatan (Durst Móni, Galgóczi Kriszta, Kocsi Andi, Pados Eszti, aztán egy időre Fóti Orsi is csatlakozott) itthon azt a szociodramatista közeget, ami azóta is épül, és talán már egyre inkább látható.
Hogyan épül fel egy szociodráma alkalom? Milyen fázisai vannak?
Egy alkalom célja vagy az, hogy egy konkrét témát járjunk körül, vagy, hogy a résztvevők saját helyzetüket jobban megértsék. Már a bejelentkező kör során elkezd kirajzolódni, mi a csoport igazi kérdése, a warm up játékkal pedig ezt próbáljuk pontosítani, tapinthatóbbá tenni. A bemelegítés célja továbbá, hogy játékra késszé is tegye a résztvevőket: mozogjanak, kerüljenek bele különböző szerepekbe, legyenek spontának stb. Ha ily módon megvan a kérdésünk, akkor már csak színre kell vinni, ki kell dolgozni a témát. A játékban sokszor cserélünk pozíciót vagy mélyítünk el szituációkat különböző technikákkal. Ha megértettük a problémát a maga mélységében, akkor kezdődhet a megoldási lehetőségek kipróbálása. Végül, az integrációs fázisban a különböző megéléséket és megértéseket közössé tesszük, közösen értelmezzük.
Miben dráma, és miben szocio a szociodráma? Milyen drámai eszközökkel él?
Az például abszolút színházi elem, hogy eljátszunk, színre viszünk egy akut problémát, kérdést azért, hogy a színpad terében tapinthatóvá váljék. Csak itt a színpadon a csoporttagok, az „emberek”, a civilek vannak, és lehet, hogy nincs is közönség, mert mindenki játszik a csoportból. Abban viszont biztosan színházi, hogy szerepekben vagy pozíciókban vagyunk. Az a perspektivikusság, ahogy egy színházi előadásban is látod a különböző emberek igazát, itt ugyanúgy megtörténik: ott vannak a színen a különböző, az adott ügyben érintett szereplők, mindegyik a maga igazával. És hát itt közvetlenül a mi történetünket játsszuk el. Itt például van egy jelentős különbség a szociodráma és a pszichodráma között: a szociodrámában a mi történetünket, a pszichodrámában a te történetedet játsszuk el. Persze a jó színház is mindig éppen a mi történetünket játssza.
Itt mi magunk játszunk, dramatizálunk, megélünk. Ha bent vagy a szerepben, akkor az érzéseid valósak. Itt nem tudsz hazudni, mert a közösség rögtön kidobja a hülyeséget. Azért is lesz szocio, mert a társadalmi pozíció tök jól kidolgozható, tehát nem az érdekli a résztvevőket, hogy te mit gondolsz ebben a diskurzusban, mik a te érzékeléseid, mert minden lehetséges érzést “mögéd raknak” a résztvevők, azaz minden lehetséges érzést összegyűjt a csoport. És ezáltal lesznek nagyon jól feltérképezhetők az egyes pozíciókban rejlő lehetséges motivációk.
Szintén színházi elem, hogy meg lehet állítani pillanatokat, és bele lehet látni a másikba – tehát érzéseket, gondolatokat, mindenfélét „ki lehet rakni” a másik mögé, bárki és bármi életre tud kelni. Egyrészt tehát belenézhetsz a másik fejébe, érzéseibe – ezt mi zoom innek hívjuk. A zoom out eszközeivel pedig rá tudunk nézni akár az egész társadalomra, tágabb perspektívákra. A szociodráma a spontaneitással dolgozik, a kreativitással, az ott és akkor születővel.
Van szerepe a katarzisnak a szociodrámában?
Kifejezetten. A katarzis szerepe a felismerés és meglátás, és ez nagyon érdekes. Ha a szociodrámában eljutunk addig, hogy „váó élményünk” van, az azt jelenti, hogy már másképp látjuk a helyzetet. És jó esetben akár azon nyomban kipróbálhatjuk játékban azt, ami a felismerés következménye lehet. Kipróbálhatjuk, hogyan alakítható át a helyzet úgy, hogy az mindenki számára élhetőbb legyen. És ezután egy nagyon fontos dolog történik: az integrációs fázis. Itt verbalizáljuk, hogy mi történt, tehát ilyenkor emeljük kognitív szintre a dolgot. Leülünk, és elkezdjük összerakni, hogy mit is csináltunk. Erre hosszú idő kell, alaposan, mindent végig kell beszélnünk, hogy megértsük. Összerakjuk a szituációkat, hogy ki mit élt meg a pozícióiban. Ezáltal a beszélgetés által komplexen kirajzolódik egyfajta értelmezés.
Mondhatjuk azt, hogy a „váó élmény” tudja motiválni a résztvevőket arra, hogy megfejtsék azt, ami történt?
Attól függ, mit gondolsz a katarzisról. Szerintem az maga a másként látás. Valamit másképp látok, és utána az már érdekel.
Milyen csoportoknak hasznos elsősorban a szociodráma módszere?
Mindenkinek (nevet).
Weboldalatokon írjátok, hogy a módszer elsősorban kisebbségekre fókuszál. Amikor az egyetemen tanítasz szociodrámát, akkor véletlenszerűen összeverődő egyetemistákkal dolgozol. Ez nem ellentmondásos?
Az van, hogy szerintem Magyarországon valamilyen formában mindenki megélte vagy megéli az elnyomott pozícióját. Kevesen tudják hallatni hangjukat, mert nincsen rá kultúránk. Nem tudjuk, hogyan kéne, nincsen nyelvünk rá. Amikor egy egyetemista csoporttal dolgozom, akkor pillanatok alatt hozzák fel a hallgatók témának a gimnáziumi és általános iskolai sérelmeiket. Például azt, hogy a tanárok megalázóan beszélnek velük, azt, hogy ők hogyan csinálják ki a tanárt, vagy éppen a tanár hogyan csinálja ki őket. Ebben a félévben is olyan jeleneteket hoztak az elsőévesek, hogy például apa és anya szorongva áll az igazgató előtt és tördeli a kezét – mert már a szüleik is ugyanúgy traumatizáltak a rendszer által. Ritkán látni olyan magabiztos, akár egyébként hatalmi pozícióban lévő embert, aki ne zsugorodna galacsinná egy pillanatra valamilyen elnyomást idéző hang hallatán. Magyarországon könnyű triggerelni ezeket a pontokat, és persze vezetőként sincs nagyon hangunk arra, hogy hogyan lehet méltányos, a másikat is szem előtt tartó kommunikációs kapcsolatot fenntartani. Így könnyen kicsúszik a szánkon egy-egy elnyomói retorikát idéző mondat.
Dolgozom egészségügyi intézményben is. Itt az adott esetben szükségszerűen és megkérdőjelezhetetlenül hierarchikus, problémafókuszú helyzetekben sokszor valóban van helye az utasításnak, akár a parancsnak (gondoljunk csak például egy sürgősségi helyzetre). A probléma ott kezdődik, ha ez a nyelv kiterjed az olyan munkaszituációkra is, ahol az szükségtelen, ezzel megidézve azt a bizonyos elnyomó retorikát. Márpedig a társadalom által még mindig sokszor előírt patriarchális orvos-beteg viszony, a szexizmus általános jelenléte, a munkahelyi pozicionális hierarchia mind-mind efelé mutat. Ilyenkor jön például az a kérdés egy szociodrámán, hogy mit tudok, tudunk tenni ápolóként, rezidensként, műtősfiúként stb., azért, hogy ne így beszéljenek velem, velünk, hogy ne így beszéljünk egymással?
Magyarán: a kiszolgáltatottság mindenhol jelen van, ezért nem tudok mondani olyan csoportot, ahol nem érdemes ezzel foglalkozni.
Tehát kimondható, hogy a szociodráma fontos célkitűzése, hogy demokratizálja a hatalmi viszonyokat?
Abszolút. A szociodráma mindig kritikai. Azért, mert mindig ki kell mozdulnunk abból a pozícióból, amiben vagyunk, ezáltal a saját helyzetünk és maga a társadalmi struktúra is relativizálódik. Ez néha nehéz, hiszen a saját igazadat fel kell adnod. Van egy képed magadról, hogy milyen vagy, aztán belemész a másik pozíciójába, és megéled azt, hogy a maga szempontjából neki is sok mindenben igaza van, és az ő szemszögéből vagy pozíciójából egészen másmilyennek látszik a te helyzeted.
Említésre került a könyv bevezetőjében, hogy a szociodramatikus foglalkozásokon tapasztalt jelenségek nem kizárólag regisztrálják és kiemelik a problémákat, hanem megoldást is tudnak kínálni azokra. Miután fel lett ismerve a probléma, lehet-e egyénileg fókuszáltabban, hatékonyabban tovább dolgozni a csoportos foglalkozásokon felmerülő problémák megoldásán, vagy a csoport mindent megold?
Ez nagyon izgalmas és jó kérdés. Ez a körülményektől és a keretektől függ – sokat számít, hogy a csoport mennyiben hátrányos helyzetű, vagy mennyiben kiszolgáltatott csoportról van szó –, de a cél az, hogy megtaláljuk a közös akaratunkat, és azt, hogy közösen mit tudunk csinálni. A szociodramatikus kérdés így hangzik: „Hogyan tudnánk mi?”
Alapvetően nem egyénileg kell a problémákat megoldani. Ha akciókutatásnak tekintjük a szociodrámát, akkor mi, a csoportvezetők, az érintett csoporttal együtt csinálunk valamit, akik majd megtalálják az ő alkotóerejüket, cselekvőképességüket. Összerakjuk, hogy mik azok a struktúrák, amik blokkolják a csoportot, és utána megtaláljuk azt is, hogy mi az, amit a csoport lépni tud, milyen lehetőségei vannak. A szociodrámában a lehetséges megoldásokat aztán nagyon jól ki lehet próbálni, hiszen a csoport tagja letesztelheti, hogy mit válaszolnak a megoldására – így akár konkrét akciótervig is eljuthatunk.
A Táguló Realitás a PERFORMERS néven futó, nemzetközi szociodráma projekt keretei között jelent meg. Mi volt a projekt létrehozásának célja?
A PERFORMERS projektet azért hoztuk létre, hogy “módszerfelvevő” országként tanulhassunk azoktól az országoktól, ahol a pszicho-kultúra megerősödése mellett nem került hosszan vákuumba a szocio-szintről való legitim gondolkodás. Tehát azoktól az országoktól, ahol a morenoi szociodráma műfaja töretlenül él.
A PERFORMERS 2. projekt egyik célja már kifejezetten a módszer fejlesztése. Mivel azonban a szociodráma műfaja meglehetősen kultúrafüggő, így mindazt, amit tanultunk a partnerországoktól (az angol, a portugál, a svéd, a görög szociodramatista közösségektől), a magunk kontextusába kellett illeszteni. Bizonyos vezetési stílusok, felfogások, drámaesemény-típusok nagyon távoliak lehetnek az itteni légkörben, az itt szocializációdottak számára, míg mások meg könnyebben működnek. Többek között ezt kellet megértenünk és ezt próbáltuk a könyvünkben is valahogyan rögzíteni.
Mi a célja a könyvnek, miért született meg?
A szerzőkkel fontosnak tartjuk azt, hogy minél bevettebb legyen ez a módszer. Mi már felismertük ennek a használhatóságát, és ha csoportokkal dolgozunk, akkor azt gondoljuk, hogy sokkal gyorsabb, mélyebb, másfajta felismeréseket is hoz, és akcióképessé tesz. …Miért írtuk meg? Mert van egy evidenciája, hogy működik. És ez nagyon érdekes. Ha valakinél működik, akkor meggyőződése, hogy használni kell, és csinálni.
Kinek szól a Táguló Realitás?
Mielőtt elkezdtük írni, abban egyeztünk meg, hogy csoportokkal dolgozó szakembereknek szól. Bárkinek, aki csoportokkal dolgozik, bármilyen módszerrel. De aztán elszálltunk időnként abba az irányba, hogy bizonyos pontjai csak dramatistáknak érthető. Ami talán nem baj, mert szeretnénk, hogy tankönyvként is használható legyen. A könyv középső része tulajdonképpen teljesen unikális: egy olyan módszertani kézikönyv, amely lépésről lépésre vezetheti a dramatistát, rengeteg példaesettel megvilágítva azokat.
Alapvetően viszont mégis kijelenthető, hogy ez a könyv minden érdeklődőnek szól, bátran ajánljuk bárkinek, aki érdeklődik a morenoi módszerek iránt, aziránt, hogy csoportokkal változást hozzon létre: a harmadik része közérthető esettanulmányokban mutatja meg, mi milyen közegekben, hogyan használjuk a szociodrámát, az első rész meg elméleti megközelítéseket kínál a módszer ethoszának megértésére.
Magyarországon a saját, egyéni ügyeinkkel, a pszichével való foglalkozás kultúrája szerencsére már alakul, de a jó csoportműködés kultúrája még eléggé gyerekcipőben jár. Reméljük, könyvünkkel hozzájárulunk, hogy fejlődjön ez a terület.
Szeptemberben indul szociodráma asszisztensi pilotképzésetek. Ez mérföldkő a hazai szociodramatista közösség fejlődésében. Kiknek ajánlod a képzést?
Igen, ez szintén a projekt eredménye, és hallatlan jelentősége van. Két pilot szociodráma-asszisztensi csoport is indul párhuzamosan az MPE-ben, a képzést pszichodráma asszisztensi képzésben lévők kezdhetik el. De folyamatosan indítunk pedagógusok számára OH által akkreditált 60 órás képzést a BME Szociológia- és Kommunikáció Tanszéke szervezésében, ahol a szociodrámában gyakran használt módszereket sajátíthatják el a jelentkezők.
Kiemelt kép: harmattan.hu
