Több, mint száz színházi bemutatót tudhat maga mögött. Húsz évvel ezelőtt írta meg Portugál című darabját, amivel hatalmas sikert aratott. Persze a drámák mellett a próza is jelen van munkásságában, több sikeres regény is fémjelzi a nevét. Nemrég jelent meg a Júlialepke című, harminckét vallomásból álló novelláskötete. Az írói életről, az írás folyamatáról és a pályája alakulásáról mesél a József Attila-díjas író, Egressy Zoltán.
Úgy tudom, nemrég érkezett haza nyaralásból. Ilyenkor az írás is Önnel tart?
Maximum könyvek tartanak velem, amelyekbe vagy belenézek, vagy nem. Utazáskor nincs szó írásról, az inkább élménygyűjtésre alkalmas. Tavaly ősszel Amerikában voltam, arról az útból eddig összesen egy tárcanovella született, az is csak azért, mert nekimentem a bőrdzsekimmel egy frissen festett piros tűzoltószekrénynek Bostonban, és ezt érdekes alaphelyzetnek találtam.
Ezek szerint az írás Önnek munka, nem pedig egyfajta terápia…
Ebből ez következne? Egyébként tényleg nem. Az íróság egy szakma. Az írásnak lehetnek ugyan terápiás elemei, de ha valaki azzal a céllal ül le a gépéhez, hogy könnyítsen a lelkén, az szerintem nem irodalmat művel, hanem valamiféle fura öngyógyító tevékenységgel foglalkozik.
És mi van azokkal a dolgokkal, amiket nem mond ki az ember?
Az a lényeg. Írásban sem mond ki mindent az ember.
Hová lesz a maradék?
A drámák szereplőinek is kell, hogy maradjanak titkaik. Ők se mondanak ki mindent. Jó esetben nem is arról beszélgetnek, amire gondolnak. Kell némi szellemi feladat a nézőnek és az olvasónak is.
Versekkel kezdte a pályáját, és egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ezekhez már furcsán viszonyul. Hogy értette ezt?
Minden korábbi írásomhoz furcsán viszonyulok, egy idő után idegenné válnak. A korai versekre ez különösen igaz, egyrészt időben is messze vannak, másrészt mai szemmel sokszor éretlennek, naivnak tűnnek. De ez teljesen természetes, nincs ezzel semmi baj. Egyébként mostanában is írok verseket, csak ritkábban, és sokkal jobbakat. Remélem.
Milyen verseket szokott olvasni?
Sok költőt és írót sorolhatnék, akiket olvasok, időszakos kedvenceim szoktak lenni, nemrégiben Shelley-t fedeztem fel magamnak. Olaszországban sok helyen jártam, ahol élt vagy ahol megfordult. Igyekszem kortársakat is olvasni, hatalmas elmaradásaim vannak, de próbálok felzárkózni. Még mindig jobb, mintha úgy lenne véleményem a kollégáimról, hogy nem ismerem az írásaikat; ami nem teljesen ismeretlen dolog Magyarországon.
Úgy érti, úgy alkotnak véleményt egymásról az írók, hogy nem is ismerik munkásságukat?
Egy híres gondolat szerint az ember megítélése sokkal inkább múlik azon, mit mondanak róla a többiek, mint azon, milyen valójában. És az is igaz, hogy előbb-utóbb mindenki elkezd hasonlítani a képre, amelyet róla festenek.
Van olyan, hogy azért nem olvas el valamit, mert rosszakat hallott róla?
Mondok inkább egy fordított példát. Sokáig nem néztem meg az Erőszakik című filmet, hiába mondták, hogy fantasztikusan jó. Ezzel a vicceskedő címmel nem tudtam elképzelni. Aztán megnéztem, és az egyik kedvencem lett. A címe eredetileg In Bruges.
A nemrég megjelent Júlialepkének az egyik novellájából született egy színdarab is, Édes életek címmel, ami a Balatonon játszódik. Azt nyilatkozta, hogy ehhez újraolvasta a könyvet. Milyen az, amikor az író újraolvassa egy művét?
Attól függ, milyen a mű. Mindenesetre tud meglepetést is okozni, legalábbis nekem, én sajnos hamar elfelejtek dolgokat, olyanokat is, amiket leírtam. Így aztán nem mindig tudom, nem írtam-e már meg korábban ugyanazt.
Ilyen előfordulhat?
Velem? Simán. Na jó, azért talán nem. Az, hogy bizonyos motívumok visszatérnek, nem baj természetesen, bár az sem mindig tudatos. Hold, víz, erdő. Mondjuk ezek eléggé alapdolgok.
Miután rájött arra, hogy ezek a motívumok gyakrabban szerepelnek művekben, nem gondolkodott el azon, hogy vajon miért?
Az erdő nekem is furcsa, mert soha nem voltam nagy kiránduló, nem tartozott a kedvenc meséim közé a Jancsi és Juliska, szóval fogalmam sincs, miért jön elő újra és újra. Hasonlóan vagyok a vízzel is, az erdőhöz hasonlóan egyszerre vonz és taszít.
Amióta észrevette, hogy ezek a motívumok gyakoriak, azóta figyel rájuk tudatosan?
Nem. Illetve arra igen, hogy ne holdazzak össze minden novellát.
Hogyan indul neki egy mű megírásának?
Kitalálom a karaktereket. Előtte persze nem árt, ha nagyjából tudom, miről akarok írni. De a történet az utolsó, az írás közben alakul ki. Fontos, hogy belülről ismerjem a szereplők nyelvét, és lényegesek a helyszínek is. De hát, gondolom, ezek nem nagy kulisszatitkok. Az írást magát akkor kezdem el, amikor már úgy érzem, nagyon muszáj.
Azt tudja közben, hogy mi lesz a vége?
Nem mindig. És ez érdekes módon kivételesen jó írói állapot, mert ilyenkor a belső törvények működtetik a történetet. És azért is, mert írás közben olvasó is lehetek és izgulhatunk a hőseimért.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy saját magának ír, persze örül, ha az másnak is tetszik.
Ezt inkább úgy értettem, hogy nem akarok másoknak megfelelni. Mint ahogy nem lenne jó az sem, ha befolyásolnának a korábbi írásaim. Nem is befolyásolnak. Nagy lépés volt nekem, amikor elkezdtem prózát írni a színdarabok után, mostanában fontosabbnak is érzem, más kérdés, hogy a nevemet továbbra is egy színdarabbal, a Portugállal kapcsolják össze. Illetve a belőle készült előadásokkal, hiszen hát ki olvas manapság drámát? A Portugál, itt jegyzem meg, árnyaltabb és szomorúbb darab annál, mint amilyen előadások szoktak születni belőle. Elég népszerű mű, de szó sincs arról, hogy sok hasonlót akarok még, az borzasztó tévedés lenne. A Portugállal részint azért azonosítanak, mert mást nem ismernek tőlem, részint mert azt gondolják, ez valamiféle főművem. Szerintem a szerzők kilencven százaléka nem érti, miért az a műve lesz sikeres, ami. Ha nem ismerném a színdarabjaim sorsát, akkor nem találnám ki, hogy a Portugált játszották legtöbbször.
Ezek szerint nem a Portugál áll Önhöz a legközelebb?
Mindegyik közel áll hozzám. Aktuálisan általában a legutóbbi mű szokott leginkább, vagy az, amelynek a sorsa mostohább.
A Júlialepke című új könyvében kiderül, hogy ez egy olyan lepkefajta, ami a krokodil könnyeiből táplálkozik. Szereti azt a folyamatot, amikor utána kell járni dolgoknak?
Szeretem, és fontosnak is tartom. Legalább annyira élvezem az utánanézést, mint az írást magát. A júlialepkéről speciel a tévében hallottam, de a novellában szereplő figura – aki mesél róla, és mit ad Isten, pont a tévében értesül a létezéséről -, már nyilván nem én vagyok.
Mindig író akart lenni?
Dehogy. Buszvezető, focista, később sportriporter, aztán magyartanár. Legújabban hajóskapitány.
Ha egy valamit megváltoztathatna a világon, akkor mi lenne az?
A világ, nyilván. De ez túl magas labda volt.
Borítókép: vs.hu
