Huzella Péter Kossuth-díjas zenészt a Kaláka együttes egykori tagjaként, emellett pedig önálló szólistaként ismerheti a zeneszerető közönség. Egy rendkívül barátságos művészember, aki egyébként nem szereti a „művész úr” megszólítást, jobban kedveli, ha Péternek hívják. A zeneszerző szót sem érzi a magáénak, hiszen elmondása szerint a zenéje csak úgy megszületik. A beszélgetés időpontjának leegyeztetése viszonylag egyszerűen ment, még a karácsony előtti nagy forgatagban találkozunk. Péter már az asztalnál ül és beszélget a gimnáziumi évekről, a magyartanárokról, az emberszerető pályákról, a szociális munkásokról, amikor „beleszólok”…
A zenész is szociális munkás?
Abszolút. Méghozzá az egyik legönzőbb fajta.
Miért önző?
Magára figyel és gondol, közben meg jó esetben tetszik az embereknek.
Ha nem tetszene, nem csinálná?
Ha nem kellene senkinek a zeném, nem csinálnám, de ettől függetlenül is önző műfaj.
És ha nem a zenéről beszélünk, hanem Önről: akkor önző?
Nem, egyáltalán nem. Szeretnek a barátaim, ismerőseim, sőt, néha olyanokat mondanak, amiket szégyellnék elismételni.
Előfordul olyan, hogy a közönségből túlzottan közel kerül Önhöz valaki?
Nem, az a helyzet, hogy nem lenne túl szerencsés szituáció. Fiatalabb korban az ember szeret közel kerülni például a popszakmában és a színházi szakmában mozgó emberekhez; erről mostanság elég sokat lehet olvasni. Szerencsére a mi közönségünk megkímélt bennünket a kellemetlen helyzetektől, és megóvtak minket az olyan kísértésektől, amelyeknek nem feltétlen tudtunk volna ellenállni. Barátságok persze köttettek, de azok is inkább bizonyos városokban, viszont a sok utazgatás miatt erős kötődések nem alakulhattak ki.
Nemrégen a Müpa színpadán lépett fel, a Kaláka 50 koncerten. Hogy érezte magát?
A szokásosnál kicsit dühösebb volt Edward király. A koncert előtt két nappal műtötték a szememet, igaz, már elmondhatom, sosem láttam ennyire jól. Korábban a bal könyökömet is megoperálták, mert a sok gitározástól megszorult benne az ideg, azóta kicsit nehezebben kontrollálom az ujjaimat. Érdekes, azt gondoltam, hogy keveset gyakorlok, erre kiderült, hogy inkább túl sokat. Amikor egy éve megtudtam, hogy Müpa koncert lesz, visszamentem edzeni, és mondtam az edzőnek, hogy a koncertre bicepszet, mellizmokat és vállakat szeretnék… A hiúság azért ott van velem. (nevet)
Forrás: zoom.hu
Ha egy koncert körül hibát észlel, vagy igazságtalanságot, akár erkölcstelenséget, mennyire szólal fel? Nem tűnik „problémás” művésznek…
Kiállok magamért, de nem balhézok. Van úgy, hogy el kell számolni egy bizonyos számig, és mire eljutok mondjuk húszig, már rendeződni látszik a dolog. Nem szabad a legelső indulattal nekiesni a másiknak. Ha ennek ellenére sem megy, akkor azért én is tudok asztalt borítani, vagy ha veszélyeztetve érzek valamit, nekem is elborul az agyam.
Vajon vannak ellenségei?
Nincsenek. Soha nem voltam annyira kitüntetett helyzetben, hogy ellenségeim legyenek.
Az kitüntetett helyzet?
Igen, az irigység miatt. Ellenségeim nincsenek, noha terjesztettek rólam hazugságokat olyan emberek, akik számomra nem jelentenek sokat. Egy időben az terjengett, hogy azért volt rossz viszonyom az apámmal, mert ő tehetségesebb zeneszerző volt, mint én. Az nem is kérdés, hogy tehetségesebb volt, de egyáltalán nem volt rossz viszonyunk. Ő ötvenhat évesen meghalt, amikor én huszonegy voltam. Akkor még nem is muzsikusnak készültem, hanem építésznek. Az, hogy évtizedekkel a halála után valaki ilyeneket terjeszt, az olyasfajta rosszindulat, amit én nem igazán értek.
Akkor valószínűleg őt is az irigység indíthatta el…
Igen, de én is voltam már irigy másokra. Előfordult, hogy irigyeltem mások teljesítményét, hangját, sikerét, de ettől még nem mondok róla olyat, ami nem igaz.
Elmondja, kinek a sikerét irigyelte?
Például Cseh Tamásét, aki egyébként jó barátom volt. Arra is rájöttem, hogy miért lehetett ilyen sikeres. Az albérletből nagyon fiatalon a film világába került, majd beszippantotta a művészvilág. Ezzel szemben én építésznek készültem, megnősültem, majd jöttek a gyerekek. Egészen más attitűd. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok az a típus, aki csakúgy nekiindul az éjszakának. Egyébként egyszer – kis túlzással – megmentettem az életét: egy kocsmatúra utolsó állomásán kikezdett a pincérlányokkal, de nem vette észre, hogy a teniszválogatott áll a pult túloldalán, várva a zárórát, hogy aztán elvigyék a lányokat. Felismerve a helyzetet, gyorsan elvittem onnan…
Sokat mesélt már – többek között – Latinovits Zoltánról, Weöres Sándorról és a tiszteletről, amellyel feléjük fordult. Ugyanakkor mindig hangsúlyozta, hogy a tisztelet mellett egyenrangú félként kell kezelni egymást. Ön érezte már úgy, hogy túlzott tisztelettel közelednek magához?
Előfordult már, ez kissé zavaró. A „Művész Úr” megszólítást is idétlennek tartom. Mára már nem kezelem ezeket úgy direktben, csak megkérem, hogy szólítson Péternek. Ahhoz, hogy ezt könnyebben kezelje az ember, kicsit meg kell öregedni.
Korábban nem nézte el?
Nem, ugyanis nem tartom magamat művésznek.
Azt is szokta mondani, hogy nem zeneszerző…
Igen, mert ezek a dalok csak úgy jönnek. Ha jönnek. Aztán persze van még velük munka, ami erősen szakmai, időigényes is, szóval meg kell fizetni az árát. Egyébként, ha nem jön ihlet, de tudom, hogy muszáj zenét írnom, akkor is születik valami. Apám mondta mindig, hogy csak a dilettáns szerző vár az ihletre, az igazi művészt két dolog inspirálja: az előleg és a határidő. Ez pontosan így van.
Van olyan dala, amire nem büszke?
Persze. Azok feszített tempóban születhettek. De olyan is van, amelyről azt gondoltam, hogy jó, később rájöttem, hogy túl van csinálva: csak még egy csavar, még egy harmóniaváltás… Nem jó, ha az ember saját maga hatása alá kerül, néha inkább az egyszerűségre kell törekedni. Amikor fiatal gitáros-énekeseket tanítottam, akkor gyakran előfordult, hogy kértem tőlük valamit, majd azt mondták, hogy múlt órán éppen az ellenkezőjét kértem. Ez elképzelhető, nem szent írás, amit mondok, egyszer ez jön, máskor az.
Van olyan ember, akinek különösen ad a véleményére?
Zalán Tibor és Mácsai Pál. Utóbbival egyébként rokonok is vagyunk: egyrészt az unokáim apja, másrészt pedig az édesanyám és Mácsai édesapja együtt jártak a Képzőművészeti Főiskolára. Nekik nemhogy adok a véleményükre, de ki is kérem. Emlékszem, amikor Zalán Tibor azt kérdezte: „Egy Ady-soron belül két hajlítás? Nem szégyenled magad?”. Pali ugyanerre azt kérdezte: „Péter, miért kell neked egy dalon belül megmutatni, hogy milyen zseniális zeneszerző vagy?”. Ekkor visszamentem a stúdióba, és lefaragtam minden díszítést, amit csak lehetett.
Említette, hogy tanított fiatalokat. Milyennek látja őket?
Nagyon tehetségesek, sokan befutottak közülük. Ügyesek, viszont egészen mások, sokszor nem értem, hogy mit beszélnek. Járok egy angol nyelvű tanfolyamra, ahol nemrég a letöltésekről volt szó, nem mondom, hogy sokat értettem abból, amit a partnereim beszéltek. Egy-két szót kapiskáltam, de a sztori nem volt világos.
És meg akarja érteni?
Igen, abszolút rajta vagyok. Egyébként használok is telefont, gépet, Ipad-et. Most januárban lesz egy kis időm, például a felhőt is tudatosabban kellene használnom. Az Ipad-en van egy hangfelvevő, szinte olyan, mint egy magnó. Felveszek egy új dalt, és a képernyőn keresztül „bele tudok nyúlni”. Én ezt nagyon élvezem.
Sokat zenél kisgyerekeknek. Más lelkülettel kell odamenni, mint amikor felnőtteknek muzsikál?
A lelkület ugyanaz, az ember csakis önmagát képviselheti, csak éppen más dolgok jönnek elő. Egyszerre vagyok gyerek is, és felnőtt is. Van, amiben magabiztos vagyok, de ha nem tudok valamit, akkor a világra rácsodálkozó gyermek leszek. Egyik irányba sem áltatom magamat, nem hazudhatunk saját magunknak.
Több helyen nyilatkozta magáról, hogy van egy infantilis énje. Ezt hogyan kell elképzelni?
Hosszan el tudok játszani dolgokkal. Itt van ez a kanál, ezzel kocogtatom a pohár alját. Ha tejeskávé van benne, egyre magasodik a hang. Egészen mélyről indul, aztán felmegy akár három oktávot is. Ennek például soha nem tudok ellenállni. Egyszer a Nemzeti Színház büféjében éppen ezzel szórakoztam, amikor Kaszás Attila megkérdezte mellettem: „Te is ezt csinálod?”. Mondtam neki, hogy én sem bírom abbahagyni.
Ez is a zenéről szól…
Igen, de nem tudom, mennyire van bennem a zene. Ha például belépek egy helyre, kifejezetten tud zavarni, ha szól, de nem azért, mert bennem éppen zene van. Ha vezetek, sokszor nem is kapcsolok zenét, néha még veszélyes is lenne, mert ha valami erős dalt teszek be, az még sebesség túllépéssel is járhat. Például a Vad Fruttik legújabb lemezét. Kedvelem az együttest, sokáig nem tudtam, hogy az énekesük, Likó Marci Géczi János íróval dolgozik együtt. Olyan ez talán, mint nekem Zalán Tibor.
Soha nem bánta meg, hogy annak idején kilépett a Kalákából?
Nem bántam meg. Tulajdonképpen hamarabb kellett volna lépnem, mert akkoriban még nagyobb hagyománya volt a kluboknak, talán jobban fel tudtam volna építeni magamat szólistaként. Amerikában például ez könnyebb lenne, nálunk a klubok főként a fiataloké.
Gondolt rá, hogy elhagyja az országot?
Soha. A szüleim is elmehettek volna ’56-ban, ráadásul apám bármely európai akadémián professzor lehetett volna. Ők arra hivatkoztak, hogy a nagyszülőket nem hagynák itt. Szerintem jól tették, hogy maradtak. Apám mindig azt akarta, hogy muzsikus legyek, de akkor még nagyon vonzott az építészet, rajzolni akartam…
Ma is rajzol?
Rengeteget, bár inkább csak firkálgatok.
Kikapcsolja?
Nem kell kikapcsolnom, kifejezetten szeretek koncentrálni, figyelni állandóan…
