Még az önkéntes karanténhelyzet előtt készítettünk interjút Kemény Gabriella költő-influenszerrel, akivel közösségépítésről, hősökről és Avril Lavigne-ről beszélgettünk, amikor még a Magvető Caféban bőven mérték a fehérbort, és lehetséges volt bármiről úgy beszélni, hogy perceken belül ne váltsunk témát a járvány irányába.
Preapokaliptikus interjú következik hát, olvassátok nosztalgiával:
Pár hónapja bejelentetted, hogy a követőid közreműködésével, velük szorosan dolgozva fogsz írni egy regényt. Hogy áll ez a projekt most?
Lefújtam a Patreont nemrég, mivel kiderült, hogy ez így nem működik számomra. De lehet, hogy tanulságos ez az egész sztori: az elején azt gondoltam, mivel nagyon sok követőm van, lenne értelme az egésznek – aztán mégsem lett. Az első felszólításra heten csatlakoztak a projekthez, akik vállalták, hogy havonta egy bizonyos összeggel támogatnak. Pár hétre rá már csak hárman maradtak. Úgy éreztem ezen a ponton, hogy nem éri meg ilyen transzparensen írni a könyvet úgy, hogy csak ennyi támogatóm van, közben meg a kampányvideókat is csinálnom kell.
Ennek ellenére nem tartom teljes egészében kudarcnak a dolgot. Sokat tanultam belőle, és inspiráló beszélgetésekhez is vezetett a dolog. Az egyik kislány, akinek az apukája a legdrágább csomagra fizetett elő neki, ami saját karaktert is tartalmazott, elképesztően megihletett, amikor elkezdtem beszélgetni vele a témáról. Azt hiszem, életem egyik leginspirálóbb beszélgetése volt. Így hát örülök, hogy el tudtam engedni a Patreon-kampányt, de ezt nem szívesen hagytam volna ki. Azt hiszem, Kickstarteren lesz érdemes újrapróbálkozni.
Mik lehetnek annak az okai, hogy még 30 ezres követőszámmal sem sikerült elegendő támogatót találni Patreonon?
A követőszám nagyon sokszor nehezen konvertálható át aktív támogatókká. Annak az influenszernek a sztorija jut eszembe, aki több millió követővel rendelkezett, és nem tudott eladni nekik összesen hatvan pólót sem – egy regény megírásához felajánlott folyamatos támogatás ennél pedig sokkal nagyobb elköteleződést igényel. A könyveimet, mint a Zsebuniverzumot és a vászontáskáimat például veszik, de az ékszeres együttműködésem, illetve most a Patreon sem jött be – nagyon esetleges a dolog.
Ez nem azt jelenti, hogy nem akarom tovább csinálni a könyvet, de biztos nem ilyen átláthatóan fogom tenni. Habár eddig sem a regény főcsapásában dönthettek volna a támogatók, most úgy érzem, a privát munkában több autonómiám is lesz befejezni a könyvet.
Kötekedni fogok: itt nyilván adja magát a kérdés, hogy ha nem a főcsapásban segíthettek volna a rajongóid, akkor egyáltalán miért kellett volna úgy érezniük, hogy fontos szerepük van ebben a közösségi projektben?
Szerintem fontosabb az az aspektus, hogy támogassák egy jó dolog elkészültét, minthogy ténylegesen hatással legyenek a történetre – főleg úgyis csak a helyszínekről, kisebb történésekről és mágikus tárgyakról dönthettek volna. Azt is be tudtam volna így mutatni azoknak, akiket érdekel, hogy hogyan is készül el egy regény, mik a lépései a dolognak.
Mennyire volt nehéz a technikai váltás líráról prózára?
Nehéznek éltem meg, mivel számomra a versírás sosem volt munka. Hadd idézzem egy barátomat: a versírás nem különbözik a hányástól. Te csak kiokádod a verseket, aztán a szerkesztőd kicsit megdolgozza őket utólag. A prózához viszont kell egy nagy gondolaton kívül sokkal több technikai munka, hozzáértés. Ez is közrejátszott abban, hogy nem bírtam csinálni a Patreont – szorongtam attól, hogy megadott időre kell fejezeteket gyártanom. Viszont az, hogy átgondoltabban, összeszedetten kell dolgoznom, jó hatással van rám. Instán mindig impulzusból osztok meg, és az őszinteség a lényeg, meg az, hogy mit szabadítok fel másokból. Egy regénynél figyelnem kell arra is, hogy a saját mércém szerint jó szöveget csináljak.
Mennyire lehet nehéz a rövidebb, instagramos tartalmaidhoz szokott követőidet átszoktatni arra, hogy nagyobb lélegzetvételű dolgokat olvassanak el tőled?
Nem olyan óriási a különbség – főleg, hogy eddig is szoktattam a követőimet picit hosszabb, prózaibb szövegekhez, például amikor naplórészleteket töltöttem fel. De szerintem itt a fő dolog az, hogy ez a mesevilág, amit ebben a regényben építek, autentikus és belőlem következik – kvázi egy logikus meghosszabbítása annak, amit eddig csináltam.
Ezzel a könyvvel célom, hogy mesékkel oldjam fel egy kicsit azt a fajta feszültséget, ami a budapesti léthez hozzátartozik. Egy kicsit olyan Neil Gaiman-osan akarok egy olyan szociálpolitikai felhangoktól sem mentes könyvet írni, amit felnőttek és gyerekek ugyanúgy élvezhetnek.
Instaköltőként lettél ismert, de ahogy említetted, néha már kevésbé versesek az ide feltöltött dolgaid. Hogy húzod meg a határt a lírád és az instagramos tartalmaid között?
Amikor könyvbe való verseket írok, ott én is fontos vagyok magamnak, sőt, ott én vagyok a legfontosabb. Olyan verseket írok, amikre nekem van szükségem elsősorban – Instán viszont teljesen más a helyzet. Ott inkább olyan szövegeket, „varázsigéket” rakok ki, amikkel mantraszerűen érinthetek olyan témákat, mint a szorongás, testképzavar, az önutálat – ezeket a varázsigéket ezek ellen lehet felhasználni, ezek kicsi, gyógyító szösszenetek, amik együttérzést mutatnak, és azt közlik, hogy nem vagy egyedül – szóval inkább mentális jellegű tartalmakra használom az Instagramot.
Az vezérel itt, hogy a közösségnek megfelelő szövegeket osszak meg. Nem igazán érdekel az irodalmi értékük, vagy hogy stilisztikailag kreatívak legyenek. Az a lényeg, hogy hassanak. Ebből a szempontból nagyon fontosak a kommentek, lájkok és a hozzászólások – nem azért, mert megfelelési kényszerem van, hanem mert ezekből tudom, hogy sikeresek-e ezek a szövegek. Természetesen ezt a megfelelő pillanatokban arra is fel lehet aztán használni, hogy pénzt hozzak ki ebből a munkából. A másik fontos különbség az, hogy amíg a költészet nem munka, a tartalomgyártás igen is az.
Nem érzed úgy, hogy ilyen hirdetések miatt esetleg elpártolhatnak a lájkolóid, akik elsősorban a költészeted miatt jöttek?
Tartanám magam az elveimhez abból a szempontból, hogy csak olyan hirdetőpartnerrel működnék együtt, akinek a küldetésében én is hiszek. Itt főleg kultúrával foglalkozó szervezetekre gondolok, például színházakra és kiadókra, vagy iparművészekre. Ha ízlésesen, a profilomba vágó együttműködéseket csinálnék, nem hinném, hogy bárkinek is baja lenne vele.
Nyilván azért eddig a pontig is el kellett valahogyan jutni. Mikor ütöttél a hasadra és mondtad, hogy na, akkor én most költő vagyok?
Egy kicsit később, mint mások a környezetemben. Amikor a FISZ megkeresett, hogy publikálna, nem gondoltam költőnek magamat, és még nem is Instagramoztam ilyen szinten. Először mások motiváltak, gondoltak költőnek. Nekem azután kellett azzá lennem. Most meg ott vagyok, hogy én vagyok a legtöbb követővel rendelkező Instaköltő, és ezért nagyon sok helyen engem hoznak fel példának – amivel nem biztos, hogy megbékéltem még.
És mikor vetted észre életedben először, hogy kezdesz híres lenni, és megváltozott-e ettől a hozzáállásod ahhoz, amit csinálsz?
Még tavaly, amikor az ex-pasimmal utaztam Budapestről Egerbe. Százhalombattán szálltunk át, és másnap kaptam egy üzenetet, amiben azt írta valaki, hogy mennyire feldobta a napját az, hogy látott engem a százhalombattai vasútállomáson. Ez egy elég meglepő momentum volt számomra – én eddig szentül hittem, hogy csak Budapest belső kerületeiben ismerik a nevemet vagy az arcomat.
Ez persze nagyban változtatott a hozzáállásomon, főleg abban, ahogy azokat kezelem, akik itt vagy ott felismernek. Külön figyelek arra, hogy akármilyen privát bajom van, akármennyire el vagyok kalandozva, egyáltalán nem engedek meg magamnak semmiféle udvariatlanságot, vagy lenézést. Nem akarom, hogy az emberek azt lássák, hogy a kedves, mosolygós instalány élőben valójában egy szörnyeteg. Azt akarom nyújtani személyesen a való életben is, mint amit az interneten nyújtok.
Fairnek tartod magaddal szemben ezt a felállást? Mindenkinek vannak rossz napjai, és a folyamatos pozitivitás ki tudja fárasztani az embert.
Nézd, nekem másfél éve tart ez az állapot, és még nem igazán tudtam hozzászokni, hogy őszinte legyek. Egy csomó rutin van, amit még nem alakítottam ki magamban – többek között arra sincs rutinom, hogy mi van, ha valakivel épp nem akarok beszélni. Nem tudok egyelőre udvariasan semlegesíteni ilyen szituációkat. Emellett az sem megy tökéletesen, hogy elhelyezzem valahol a rengeteg negatív kommentet és gonosz üzenetet, amit kapok az interneten. Nem állítom, hogy nem érdekelnek az ilyenek, de azt sem, hogy túlságosan a szívemre veszem őket – csak még nem döntöttem el, hogy viszonyuljak hozzájuk.
Nem félsz attól, hogy egy ponton eleged lesz, vagy lassan belefásulsz az egészbe?
Néha nagyon ideges vagyok és majdnem elegem lesz, főleg akkor, amikor a személyemről alkotnak véleményt olyanok, akik nem igazán tudnak rólam semmit. Nyilván megvan erre az okuk: nagyon közel engedem magamhoz a követőimet, és nagyon sok mindent megosztok, hogy hiteles maradjak, nem szégyellek annyira semmit. De ez sajnos azzal jár, hogy az ilyenek folyamatosan becsúsznak.
A múltkor kaptam egy üzenetet, ami így hangzott: „Tudom, hogy rossz ember vagy, mert már több kézből ezt hallottam”. Az ilyenekkel például egyszerűen semmit sem tudok kezdeni. Tehetetlennek érzem magam, mert még ennyi idő után is nyomasztó tud lenni az, hogy mindenki, akivel találkozom, véleményt alkot rólam, akár ilyen heveset is. Egy másik alkalommal egy irodalmi mémoldal írta ki, hogy „a Kemény Gabriella minek létezik?”, aztán amikor zaklatásért jelentettem a posztját, személyesen is üzenetet küldött, amiben még jobban nekem jött: miért veszek mindent a szívemre, nem vagyok jó költő, nem érti, miért adott ki a FISZ, nincs esztétikai minősége a verseimnek… Ilyenkor nagyon úgy érzem, hogy elegem van a nyilvánosságból.
Éppen ezért vannak olyan napjaim, vagy inkább heteim, amikor egyáltalán nem is osztok meg semmit – néha úgy érzem, minden gondolatomat ki kell adnom, néha pedig teljesen befordulok, és képtelen vagyok arra, hogy bármiről is beszéljek, bármit megosszak, illetve hogy elviseljem az ilyen visszajelzéseket. Az az ára ennek a közelségnek a követőimhez, hogy nem tudok következetes tartalomgyártó lenni.
A következő kérdésre légy szíves nagyon gyorsan válaszolj: extrovertált vagy introvertált?
Extrovertált.
Az Instaköltészet felemelkedésével eléggé elmosódnak a határok az ott megjelenő, illetve a hagyományosan közölt versek között. Érdemes-e hangsúlyozni azt, hogy van különbség, vagy ez idejétmúlt?
Szerintem fontosak a kapuőrök, és fontos az, hogy az úgynevezett rendes költészetnél legyen egy nívó. Az Instagramon sajnos egyre közhelyesebbek, gyengébbek a versek. Én is kiakadtam már ezen, mert úgy érzem, hogy az instaköltők egy része csak egymás verseit olvassa, és nem azonosulnak a nagyobb kánonnal – nem olvasnak Petrit, Pilinszkyt, vagy más alapvetően jelentős költőket. Szóval nem csak a nyelvi kidolgozottság hiányzik, hanem az akarat, hogy valami maradandót alkossanak. Csak szép szavak vannak egymás mellett ilyenkor, és nem számít a minőségi tartalom.
Mennyire hiteles ez tőled abból a szempontból, hogy bevallottan nem ragaszkodsz olyan magas mércéhez, amikor az Instagramra írsz?
Én a minőségből mondanivaló szempontjából nem engedek. Nem azért írok ki valamit, mert jól hangzik, hanem mert jelentése van. Csupán a nyelvi megformáláson egyszerűsítek, technikailag viszem le a színvonalat, de a mondanivalót meg akarom tartani.
Ez mégiscsak költészet. Mennyire lehet elválasztani a stílust az üzenettől? Petőfi is leírhatta volna a Szeptember végén helyett azt, hogy „egyre hidegebb van és mindenki meghal,” a konkrét mondanivaló ugyanaz lett volna.
Amiket versnek szánok és úgy osztom őket, azok nem mások, mint amiket egy könyvben jelentetnék meg. Nyelvileg sem rosszabbak, maximum terjedelmükben visszafogottabbak. Van az a szokásom, hogy amikor tényleg verset osztok meg, akkor zárójelben azt oda is írom, hogy tudják a követőim, hogy ezek jó szövegek. A többi csak mantra, varázsige. Amit az Instagram igazán hozzáad stilisztikai szinten, azok a képek – mint például amikor a melltartós képeim mellé raktam ki komoly értelemben vett verseket. Ez aláhúzta ebben az esetben azt, hogy a bántalmazásról szóltak ezek a szövegek, és jó ötletnek tartottam a legvédtelenebb formámban mutatkozni.
Visszatérve a prózádra: ugyanazt a személyességet, ami megvan a verseidben és az instagramos tartalmaidban, oda is át tudod menekíteni?
Annyiban igen, hogy a főszereplő lány sokban hasonlít rám: ő is egy olyasvalaki, aki szeretne nagyot alkotni, valamire hatással lenni, csak nem tudja, milyen problémát oldjon meg. Mindig van valami új startup-ötlete: a címadó Társkereső tündéreknek is az egyik ilyen ötlete. Ezek által saját magamat és a hőskomplexusomat próbálom kibogozni. Úgy érzem, nagyon sok fáradt, kiábrándult Y-generációs ember él és alkot jelenleg, és ezzel nagy kontrasztban vannak a Z-generációsok, akik úgy érzik, valamivel ki kell tűnniük, valami fontosat kell alkotniuk. Egy olyan korban születtünk, ahol bármi lehetséges, és nem köt a környezetünk abban, hogy meghatározza, kik is vagyunk.
Ez egy végtelen nyomás, ami a nyakunkba szakadt, és ezzel kezdeni is kell valamit – hatalmas dolgot letennünk az asztalra, fontosnak lenni valamiért, valahol – ezért tanulságos az instagramos jelenlétem, ezért tanulságos a költészetem, és ezért lesz tanulságos ez a regény is.
Hős akarsz lenni, és ezért több fronton is támadsz – PR-osként számodra szimpatikus, önzetlen vállalkozásokat segítesz, Instagramon a követőidnek nyújtasz lelki támaszt, meg itt van ez a regény is.
Melyik kontextusban érzed leginkább hősiesnek magad – lírában, prózában vagy a való életben?
A hősködést leginkább Instagramon élem meg, de minden más területen igyekszem másoknak segíteni. Nem érzem jól magam úgy, ha azt látom, nem értelmes, amit csinálok, ha nem makroszinten segítek. Régebben önkénteskedtem ételosztásnál is például, de úgy éreztem, habár nagyon jó dolog volt, ezek az eseti, egyszeri segítségek semmi nagyobb folyamatot nem változtatnak meg. Mióta sokan követnek, sokkal önazonosabb vagyok, mert többet tudok tenni másokért. Számomra az „értelmes” szó egyedül azt jelenti, „világjobbító”.
Valahol mélyen tudom, hogy mindig ezt szerettem volna csinálni, holott a kilencvenes években, amikor felnőttem, lehetetlen volt olyat mondani, hogy „ha nagy leszek, tartalomgyártó leszek”. Egyszerűen nem volt ilyen lehetőség. Anno mindig azt mondtam, rocksztár szeretnék lenni, mert úgy gondoltam, az mindennek a teteje. De most hogy rátaláltam ezekre az alternatívákra, így vagyok boldog.
Ki volt akkoriban a kedvenc rocksztárod?
Gyerekként nagyon szerettem Avril Lavigne-t, óriási idolom volt. Most már nem vagyok annyira közel hozzá, mert úgy érzem, nem tudott annyira autentikus maradni magához, mint amennyire én szeretnék magamhoz.
Mit választanál, ha eldönthetnéd, hogy halálod után ötven évvel hogy emlékezzenek rád? Mint a költőre, vagy mint az emberre, aki segített másokon?
A második, egyértelműen. Én a költészetet egy eszközként használom – igazából nem is elsősorban költőnek tartom magam. Nem a költészet a lényeg, és nem vagyok erre ráfixálódva. Ezért nem is érint annyira rosszul, ha nem tökéletesek a szövegeim. Vannak költők, akiknek az a távoli céljuk, hogy irodalomkönyvekbe kerüljenek – de nálam nem ez a helyzet.
Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy fontos izgalmas és önpusztító életet élni, és ezáltal nagy költőnek lenni, de erről letettem. A művészet van értünk, és nem fordítva. Ha valakinek fel kell áldoznia vagy bántania kell magát, az túl nagy ár a művészetért.
