Hogyan lesz a viktoriánus kor ikonikus detektívéből magasan funkcionáló szociopata, a furfangos, férjes asszonyból szerelmes domina és a kissé együgyű, kalandvágyó katonaorvosból kalandor? Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteit vetjük össze a BBC Steven Moffat és Mark Gattis által jegyzett, Sherlock című sorozatával.
A mindenki által jól ismert, kultikus történetek modernizációja mindig kétesélyes, hiszen nagyon nehéz megérezni, hogy hol van az a határ, ahol a történet már eléggé új ahhoz, hogy izgalmas legyen, de még kellőképpen ismerős is a néző számára – mindezt csak tetézi, ha az alapmű irodalmi alkotás, hiszen a készítőknek az írás és a film mediális sajátosságait is figyelembe kell venniük. Ezt az egyensúlyt teremti meg egyszerre érzékenyen és rendkívül merészen a BBC Sherlock című sorozata, amelyben Sir Arthur Conan Doyle történeteit emeli át 21. századi környezetbe Steven Moffat és Mark Gatiss.
A szépirodalmi detektívregény kezdetét 1841-től, Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című kisregényének megjelenésétől számítja az irodalomtörténet, azonban Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes karakterével egy ikonikus, felülmúlhatatlan nyomozót alkotott meg. Az 1887-es Study in Scarlet (Tanulmány vörösben) címmel kiadott kisregényben jelent meg először a nyomozó karaktere, és az első pillanattól átütő sikert aratott. Az olvasók újabb szövegeket vártak a zseniális detektívről és hűséges társáról, Dr. John Watsonról, és ezt Doyle készséggel meg is adta nekik. A siker akkora volt, hogy amikor a Final Problem (Az utolsó eset) című novellában Holmes csak úgy tudta legyőzni ősellenségét, Moriarty professzort, hogy magával rántotta őt a Reichenbach-vízesésbe, az óriási közfelháborodás miatt az író kénytelen volt „feléleszteni” a nyomozót, akinek végül 4 regényt és 56 novellát szentelt.
Bérkocsi helyett taxi, távirat helyett SMS, pipázás helyett nikotintapasz, újság helyett blogok – és máris a jelenkorban vagyunk. A Sherlock nem elégszik meg azzal, hogy kiemel néhány jellemző elemet Doyle történeteiből, hanem mindezt tudatosan, konzekvensen teszi, a változtatások mögött tetten érthetőek a miértek. A 2010-ben debütáló sorozat 4 évadot és 12 részt tudhat maga mögött. A nyomozót Benedict Cumberbatch, dr. Watsont Martin Freeman és Moriartyt Adrew Scott pazar tolmácsolásában láthatjuk. A széria az első pillanattól sikeres volt a kritika és a nézők szemében is, ami nem is meglepő, a zseniális szereposztást, az igényes képi megjelenítést és Moffat és Gratiss írói munkáját látva. A történetszövés lehetővé teszi, hogy a néző a doyle-i eredeti nélkül is élvezze és értse a sorozatot, azonban azoknak, akik már rutinosabban mozognak Sherlock Holmes világában, igazi ínyencségeket tartogat az adaptáció. A továbbiakban ezekből emelek ki párat.
A filmes változat sikerét egyértelműen befolyásolta az a tény is, hogy a vizuális megjelenítés és a többoldalú narráció sokkal lendületesebben mutatja be a történeteket, mint a szövegek. A filmnek alapvetően megvan az az előnye, hogy a hosszú leírásokat egy-egy képkockába tudja sűríteni, ám ezekben a történetekben ennél kicsit többről van szó. A Doyle-szövegek elbeszélői nézőpontja korlátozott, Holmes alakját végig barátja és társa, Watson szemén keresztül látjuk. Ez azzal jár, hogy miközben Holmes pár másodperc alatt levonja a maga következtetéseit, az olvasónak percekbe, sokszor oldalakba telik, mire a hosszadalmas monológokból megtudja az okfejtést, ami az adott kijelentésig vezetett. Ezt a sorozat bravúrosan oldja meg, a detektív villámgyors megfigyeléseit felugró feliratokkal közlik a nézővel, így nem kell Watson másodlagos értesüléseire szorítkoznunk, és mindemellett Holmes lenyűgöző gyorsaságát is nyomon tudjuk követni. Gyakori elem a novellákban az esetek megoldására vonatkozó elméletek összevetése: a Scotland Yard nyomozói gyakran vonják le saját következtetéseiket, amiket meg is osztanak, szintén terjedelmes monológokat, metaelbeszéléseket kreálva ezzel a szövegben. A sorozat ezt a problémát is kiküszöböli: a különböző elméleteket flashbackszerű gyorsított eseménysorként mutatja be – ez jól megfigyelhető például Sherlock „feltámadásával” kapcsolatban a The Emtpy Harse (Az üres gyász) című részben. Külön bravúr Holmes elmepalotájának a vizuális megjelenítése. Ez a sorozat íróinak érzékeny megfigyelése, miszerint a nyomozó a novellákban is gyakran beszél arról, hogy az elme lényegében egy szoba, ahol az ember információkat tárol: „…én úgy képzelem el az elmét, mint egy kicsit üres padlástermet, melyet magunknak kell megtölteni tetszésünk szerint. […] A képzett szakember gondosan átgondolja, mit visz fel a padlásra. Csakis olyan szerszámokat válogat ki, melyek segítségére lehetnek a munkájában, és azokat jó karban is tartja.”
A sorozat apró nüanszainak forrása az írás. Az epizódok címei folyamatosan reflektálnak az alapszövegre, amin alapulnak (Study in Scarlet – Study in Pink, The Sign of Four – The Sign of Three), azonban túlzás lenne azt állítani, hogy minden sorozatrész egyetlen Doyle-történetnek felel meg. Sőt, a kapcsolat gyakran csak egy-egy motívum. Például a The Blind Banker (A vak bankár) című sorozatrész és a forgatókönyv alapjául szolgáló The Adventure of the Dancing Men (A táncoló figurák) című Doyle-novella közötti kapcsolat az a furcsa szituáció, hogy a tettes zárt ablakok és ajtók ellenére be tud jutni egy térbe, hogy gyilkoljon, valamint a titkosírással kódolt üzenet. A női karakterek háttere is hasonló: régen közük volt egy bűnszervezethez, azonban új életet akartak kezdeni. Van, hogy a novella és a sorozatrész kapcsolata minimális, például The Five Orange Pips (Az öt narancsmag) című szöveg csupán annyiban kapcsolódik a The Great Game (A nagy játszma) című sorozatrészhez, hogy míg az eredetiben a Holmes ügyfelének küldött öt narancsmag jelentett halálos fenyegetést, a sorozatban a Sherlocknak küldött telefonüzenet előtti öt sípszó jelentett hasonlót.
Azonban nemcsak annyiról van szó, hogy a forgatókönyv nem követi teljesen a történeteket, és a kapcsolódó elemek közötti teret az írók tetszőlegesen töltik ki, hanem sokszor a Doyle által megalkotott szereplőket teljesen át is írják. Erre emlékezetes példa Irene Adler karaktere: ő A Nő, az egyetlen, akit Sherlock a másik nemből méltónak talál a csodálatra, ugyanis sikerült túljárnia a nyomozó eszén. Doyle-nál a karakter első és egyetlen említése a Scandal in Bohemia (Botrány Csehországban) című novellában történik, ahol Adler kompromitáló fotográfiákat birtokol, amelyek romba döntenék egy magas rangú úriember leendő házasságát – eddig a novella és a sorozat története megegyezik. Ellenben míg az eredeti szövegben Adler megszökik újdonsült vőlegényével, a Moffat–Gatiss-féle karakter egy luxusprostituált, egy domina, aki nemhogy nem menekül el a nyomozó elől, hanem belemegy a játékaiba, és végül bele is szeret. Szintén kicsit vadabb köntösbe öltöztették a sorozat írói John feleségét, Mary Morstant. A hölgy eredetileg a The Sign of Four (A négyek jele) című regényben tűnt fel először, ahol a nyomozópáros segítségét kérte eltűnt édesapja ügyében. John mindjárt beleszeret a csinos, kedves hölgybe, majd kiderül, hogy vonzalmuk kölcsönös, és összeházasodnak. A novellák nem térnek ki részletesen a házasságukra, Mary karaktere háttérbe szorul, azonban a sorozat harmadik és negyedik évadának egyik fő szála Watsonék házassága és a nő titkos múltja lesz. Moffaték történetében John felesége profi gyilkos, aki jelenleg álnéven él, és hiába próbálja elfelejteni a múltját, az nem hagyja őt nyugodni. A sorozatban a harmadik jelentős női karakter Eurus Holmes, Myroft és Sherlock bűnöző testvére, aki a negyedik évadban tűnik fel „főellenségként”, azonban a novellákban nem létezik.
Egy sorozatrész írói olykor teljesen feje tetejére állítják a Doyle által felépített történetszálat. Ezt már az első részben gátlástalanul megteszik: a Study in Scarlet (Tanulmány Vörösben) alapkonfliktusa az, hogy az öngyilkosságnak álcázott gyilkosság helyszínén a tettes vérrel felírta a „RACHE” feliratot a falra, míg a sorozatban az áldozat a saját körmével vési a padlóba ugyanezt. A novellában Lestrade nyomozó arra a következtetésre jut, hogy a gyilkos minden bizonnyal a Rachel nevet akarta a falra írni, ám Sherlock kineveti, és azt a következtetést vonja le, hogy a német Rache, azaz bosszú szót írta gyilkos a falra. A sorozatban ez pont fordítva van: Anderson elégedetten közli, hogy a Rache bosszút jelent németül, azonban Sherlock ezt kérdőjelezi meg, és végül az ügy megoldása a Rachel női névben rejlik.
A készítők nemcsak a történetvezetést, de a karakterek személyiségjegyeit és egymáshoz való viszonyait is kedvük szerint változtatták. Ha egy szóban kellene megfogalmaznom, hogy mi volt a célja ezeknek a módosításoknak, az a következő lenne: konfliktus. Mindjárt a sorozat első részében megjelenik Mycoft Holmes, Sherlock bátyja, aki Watsonnak a nyomozó ősellenségeként mutatkozik be. A nézők a két testvér folyamatos torzsalkodását követhetik végig a vásznon, melynek során próbálják bebizonyítani, hogy melyikük az okosabb. Doyle egyértelműen leírja, hogy a két zseniális elme közül Mycrofté a zseniálisabb, aki a tudását a politikában kamatoztatja, „ő maga a brit kormány”, azonban a novellákban a munkája csupán szellemi. Holott mindketten tudják, hogy Mycroft az okosabb, ő mégis az öccséhez fordul, ha nyomozásról van szó, Sherlock pedig gyakran tanácsokat kér bátyjától az ügyek megoldásához. A két testvér közötti különbséget a nyomozó a The Greek Interpreter (A görög tolmács) című történetben a következőképpen fogalmazza meg: „Ha a nyomozás pusztán abból állna, hogy egy karosszékben ülve elemezzük a helyzetet, minden kétséget kizáróan a bátyám lenne a leghíresebb bűnüldöző, aki valaha élt. […] Viszont képtelen elvégezni azokat a feladatokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az ügy a bíró vagy az esküdtszék elé kerüljön.”
A sorozat készítői viszonylag keveset változtattak a detektív karakterén. Sherlock Holmes Doyle szövegeiben és Cumberbatch alakításában is hiú karakter, aki tökéletesen tisztában van saját zsenialitásával: „Nem él a föld kerekén olyan ember, aki ilyen hatalmas tudással és akkora veleszületett tehetséggel bírt volna a bűnüldözés terén, mint én. Ám mi haszna? Sehol egy semmirevaló gaztett!”. Cumberbatch remekül formálja meg a szeszélyes nyomozót, akit a kivételes bűnesetek felvillanyoznak, azonban ha nem éri intellektuális kihívás, magába zuhan, tudatmódosító szereket szed és megőrjíti a lakótársát. A detektív jellemének, mindent felülíró szakmai elhivatottságának szélsőségeit is érzékletesen mutatja be a sorozat – számára egy gyilkosság izgalmas probléma, nem pedig tragédia. Holmes megszállottságára a sorozat kifejezetten nagy hangsúlyt fektet. Ezt mutatja az is, hogy a nyomozó mindjárt első jelenetében – Doyle leírásához híven – éppen lovaglóostorral csapkod egy hullát, hogy lássa, milyen sérülések keletkezhetek a holttesten a halál beállta után – mindezt természetesen teljes lelki nyugalommal. Azonban a novellák nyomozójának a hiúsága nem csap át rosszindulatba, nem él vissza az intellektuális fölényével azért, hogy azt mások kárára fitogtassa. A Moffat–Gatiss szerzőpáros verziójában Holmes „magasan funkcionáló szociopata”, míg Doyle karakterének sajátosságai inkább az Asperger-szindróma tüneteihez állnak közel.
A sorozatban a detektív és a hatóságok közötti feszültség az első pillanattól fogva az egyik alapkonfliktus. Ezt az ellentétet használja ki Moriarty is, aki azzal vádolja Holmest, hogy azért tudja olyan könnyen felgöngyölíteni az ügyeket, mert ő maga követi el őket. Ez is egyike azoknak az elemeknek, amelyeket a sorozat a novellákkal ellentétesen mutat be. Doyle szövegeiben, bár a detektív általában nincs jó véleménnyel a londoni nyomozók szellemi képességeiről, munkájukat sokszor elismeri, közülük pedig a leginkább a BBC-s feldolgozásban is szereplő Lestrade-ét. Holmes és a rendőrség viszonyát Lestrade A The Adventure of the Six Napoleons (A hat Napóleon) című történetben elhangzott szavai jól leírják: „Nem vagyunk féltékenyek önre a Scotland Yardnál, nem, uram, mi inkább büszkék vagyunk önre, és ha holnap elfáradna hozzánk, nem lenne olyan ember, a legidősebb felügyelőtől a legfiatalabb járőrig, akit ne tenne boldoggá, ha kezet rázhatna önnel.”
Watson karakterét az sorozatban jobban átformálták. Doyle történeteiben a nyugalmazott katonaorvos mindig kíváncsi, barátja tudása csodálattal tölti el, éppen ezért lesz a nagy nyomozó hű krónikása. Összességében egy nyugodt, derűs karakter, akinek bár szellemi képességei meg sem közelítik Holmesét, mégis segíteni tudja őt munkájában, és halált megvető bátorsággal vesz részt az oldalán a legveszélyesebb nyomozásokban is. Ezzel szemben a Martin Freeman által megformált karakter a detektívvel való találkozása előtt kiégett, pszichiátriai kezelésre szoruló ember, aki nemrég tért haza Afganisztánból, és pszichoszomatikus fájdalmai vannak, ezért bottal jár. A sorozat mindezt arra vezeti ki, hogy Watson összeomlásának oka nem a háború és az azzal járó megpróbáltatások volt, hanem a veszély, a kaland hiánya: a tétlenség, a tehetetlenség, a veszélytelen, átlagos élet. Őt ugyanannyira felvillanyozza a nyomozás, mint barátját, sőt – valószínűleg öntudatlanul – a magánéletében is ezeket a veszélyeket keresi, hiszen sikerült egy volt kémet elvennie feleségül. Ez a cinikusabb Watson-karakter sokat ad hozzá a sorozat egyébként is kissé fanyar humorához.
Mind a könyvben, mind Doyle történeteiben Holmes legnagyobb ellensége Moriarty, „a bűnözők Napóleonja”. Moriarty Professzor alakja először The Final Problem (Az utolsó eset) című történetben jelenik meg, a sorozatban pedig két évadon keresztül követhetjük nyomon a Holmesszal folytatott szellemi macska-egér játékát. A zseniális, a közvélemény szemében elismert doktor hivatalos praxisa mellett azonban „minden idők legnagyobb cselszövője, minden ördögi praktika szervezője, az alvilág irányító elméje, olyan agy, amely a népek sorsát lett volna képes alakítani vagy tönkretenni (…).” A professzor alakja a novellákban többször is visszatér, holott a riválisok személyesen csak kétszer találkoznak. A második és egyben utolsó találkozásuk alkalmával a nyomozó csak úgy tudja legyőzni legnagyobb ellenségét, hogy magával rántja a Reichenbach-vízesésbe. Habár a sorozat más halált tartogatott Moriarty számára, a készítők ezt az ikonikus jelenetet is belecsempészték a feldolgozásukba, hiszen a doyle-i eredetiben ez Holmes halálát és a sorozat végét is jelentette volna – ez viszont szerencsére kellő olvasói nyomás hatására nem így történt.
A Moffat–Gatiss-féle írás nagy hangsúlyt fektet Holmes és Moriarty karakterének hasonlóságaira. Moriarty egy meleg férfi szerepét játszva jelenik meg először a képernyőn, ahogy a detektív is gyakran álruhában jár a rejtélyek végére. Miközben a két férfi morálisan egymás ellentéte, intellektuálisan egymás méltó ellenfelei, sőt szükségük van egymásra, különben beleőrülnek az egyszerű emberek lassúságába. Holmes Moriarty halála után gyakran panaszkodik arra, hogy a bűnözőzseni nélkül a londoni élet unalmas, nincs hozzáfogható ellenfél.
A sorozat harmadik évada Charles Augustus Magnussen köré szerveződik, aki mindössze az 1899-ben megjelent The Adventure of Charles Augustus Milverton (A zsarolók királya) című novellában jelenik meg, és Holmes tőle szokatlan ellenszenvvel beszél róla: „Nem fogja el egyfajta borzongás, viszolygás, amikor a kígyók előtt áll az állatkertben, Watson? Szokta azt érezni, hogy látja azokat a méregtől csöpögő, üveges szemű, alattomos, lapos fejű csúszómászókat? Én pontosan ezt érzem, amikor Milvetronra gondolok. Ötven gyilkossal volt már dolgom pályafutásom során, de még a legkegyetlenebb bűnöző sem váltott ki belőlem olyan undort, mint ez az ember.” Az eredeti műben a zsarolók királya fizet azért, hogy kompromittáló leveleket szerezzen másokról, amelyeket vagy rendkívül magas összegért megvásárolnak tőle, vagy nyilvánosságra hozza azoknak tartalmát, ezzel életeket és házasságokat tönkretéve. Végül egy titokzatos nő végez vele a saját házában, aki nem engedi, hogy az ellene elkövetett gazságot mással is megtegye. Milverton karakterét Doyle egy Charles Augustus Howell nevű, valóban létező férfiról mintázta, aki hasonlóan rejtélyes körülmények között halt meg: a szobájában találták meg, szájában egy pénzérmével.
Magnussen karaktere a sorozatban mai köntösbe bújtatva még vérfagyasztóbb. A 21. században, ahol a tudás valóban hatalom, az az ember, aki minden információt birtokol, a világ legbefolyásosabb embereivel tud játszadozni. A bűnözőzseni nem használ semmilyen adattároló eszközt, mindent az elméjében őriz. Magnussennek megvolt a tudása ahhoz, hogy nemcsak magánszemélyek, hanem tömegek életét is romba döntse egy pillanat alatt, így Holmesnak nem volt más választása, mint a hatóságok előtt meggyilkolni őt.
