A #MeToo botrányainak köszönhetően rengeteg nők ellen elkövetett bűncselekmény került az utóbbi években a reflektorfénybe, ez pedig a filmeseket is megihleti. Az Ígéretes fiatal nő olyan hangon beszél ezekről problémákról, ami miatt a közelmúlt egyik, ha nem a legerősebb feminista filmje.
Az Ígéretes fiatal nő az idei Oscar egyik gyöngyszeme
A mindenki által ismert külső okok miatt a 2020 szinte végig uborkaszezonnak számított a filmek terén, ez ugyanúgy igaz az Oscar-felhozatalra is. Azonban szerencsére akadt néhány gyöngyszem a választékban, ilyen például a Sound of Metal, a Judas and the Black Messiah vagy Ígéretes fiatal nő, ami első ránézésre egy feminista bosszúfilmnek tűnhet, valójában azonban mélyebb, szórakoztatóbb és aktuálisabb alkotás, mint gondolnánk.
A film főszereplője Cassie, aki éjszakánként járja a bulihelyeket, ahol magát tehetetlennek és részegnek tettetve szedi áldozatait. Ezek a férfiak tipikusan azok, akik ilyen helyzetekben szőke hercegként a teljesen matton lévő hölgyeknek segítséget ajánlanak fel: az úgynevezett „jófiúk”, ám ahogy a valóságban is van, pont ők használhatják ki a helyzetüket a legalattomosabban. Cassie nem bántalmazza a fiatal férfiakat fizikálisan, csupán halálra rémíti őket, hogy a későbbiekben minden kedvük elmenjen a részeg lányok kihasználásától.
Ahogy telnek a játékpercek, a néző számára egyértelművé válik, hogy Cassie csak közvetetten tapasztalt traumát dolgoz fel ezzel, hiszen nem őt, hanem legjobb barátnőjét erőszakolták meg az egyetem alatt, az eset azonban mindkét lány életében mély sebeket hagyott. Egy napon Cassie találkozik egy régi egyetemista ismerősével, Ryannel; a régi emlékek a felszínre törnek, de a fiatal férfi kedvessége, törődése ad egy kis reményt a lánynak, hogy talán nem minden férfi ugyanolyan. Vagy talán mégis?
Az Ígéretes fiatal nő nem egy tipikus rape and revenge film. Nem a nemi erőszak áldozata áll a középpontban, Emerald Fennell, a film rendezője azt akarja megmutatni, milyen hatással lehet egy ilyen trauma a legközelebbi hozzátartozóinkra.
Cassie kidolgozott bosszúhadjáratát iszonyú élvezetes követni, hiszen érinti mind az anno a feljelentésekre fittyet hányó dékánt, az elkövető ügyvédjét, a fejüket elfordító szaktársakat stb. Az állomások segítségével egyre jobban megismerjük Cassie-t, vele együtt pedig a múltban történt szörnyű eset részleteit.
A forgatókönyv a film egyik legnagyobb erénye
A casting különösen erős, Carey Mulligan szerintem a Shame óta nem volt ilyen jó. Törékeny, intelligens, vicces (pszichológiai szempontból nem lehet makulátlan a kartonja), és nagyon erős női karakter. Ereje azonban nem abból ered, hogy túlpozicionálják, vagy a manapság már sokszor a ló másik oldalára átesett feminizmussal nyomatják – a szíve és az esze egyaránt vezérli, Mulligan pedig félelmetes árnyaltsággal vezeti végig a karakter tragédiáját.
A mellékszereplő férfiak színészválasztásai azért különösen érdekesek, hiszen már sorozatokból, filmekből látott, ismerős arcok vesznek körül minket, akiket jó szívű, szívszerelmes, szelíd karakterekként ismertünk meg. Ezzel a korábbiakban már említett sztereotípiát még ügyesebben töri meg Fennell és eléri azt, hogy már szinte egyik szereplőben sem tudunk megbízni.
A frappáns forgatókönyv, látványvilág és az aláfestő zenék adnak egy feszes, szórakoztató tempót a thrillernek, ami bár komoly dolgokról beszél, mégsem didaktikusan közvetíti az üzenetét, és szerencsére hatásvadásszá sem válik túlzottan. A filmben Mulligan alakításán kívül a rendezést tartom a legerősebbnek, Emerald Fennell (akit egyébként többek között A korona Camillájaként ismerhetünk) teljesen megérdemelten foglalja el a helyét a legjobb rendező Oscar-jelöltjei között.
Nagyon érett már egy olyan film elkészítése, ami a mostani, szexizmus és rasszizmus által átitatott feszült időkben korrektül mesél a slutshamingről, a patriarchális rendszerről és a traumák feldolgozásáról. A végeredmény pedig szerencsére nemcsak korrekt lett, hanem rettentő szórakoztató is.
Kiemelt kép: Port.hu
