Cefetül egyedül – VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – kritika

0
Cefetül egyedül – VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – kritika

Reisz Gábor már második nagyjátékfilmjével bizonyítja rendezői rátermettségét. A Rossz versek aktuális sikere azt jelzi, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan már nincs olyan cefetül egyedül az okosan vicces nemzedéki magyar filmek sorában.

Írta: Szabó Orsolya Edit

De idézzük fel az első lépéseket. Mitől lett kultfilm Reisz első, low-budget projektje?

Sok kritikus, és maga a rendező is röviden egy szerelmi csalódás történeteként definiálja a filmet, azonban itt sokkal komplexebb problémával állunk szemben. A főszereplővel, Szentesi Áronnal szakít barátnője, de ez csak az indító impulzus. A film valójában a kapunyitási pánikról, a NAGYBETŰS ÉLET eleji válságról szól. Főhősünk szerethetőségét pont az adja, hogy valóban pánik van, mindenki „pánikol” Áron sorsa miatt, kivéve Áront. Ő nyugodtan lebeg ebben az üres állapotban. Rengeteg humorral tanít arra, hogy nem baj, ha életünk ezen szakaszában nem tudjuk, hogy merre tartunk, és rossz döntéseket hozunk, mert ezeken a hibákon keresztül vezet az út egy olyan jövő felé, melyben ha valaki megkérdezi tőlünk, mit akarunk az élettől, már boldogan válaszoljuk: Azt csinálni, amit mindig is akartam. 

Van valami Reisz Gáborban

És mi, nézők, futunk vele, a rendezővel, sőt az egész stábbal együtt, valami furcsa és megmagyarázhatatlan elől, valami furcsa és megmagyarázhatatlan felé. Oda, ahová a Rossz versek végére sem érkezünk meg igazán.

A Van kultfilmmé válásának egyik alappillére maga Reisz Gábor. Hét év távlatából már kijelenthetjük, hogy egy egész univerzumot sikerült felépítenie, annak köszönhetően, hogy ő írta a treatmentet, rendezte, kollégájának adta a főszerepet, barátaival forgatott és hangszerelte a filmben hallható dalok mindegyikét. A film teljes munkafolyamatát egységes alkotói koncepció határozza meg. Amíg a tartalomnál nem látunk pontosan körülírható célokat, úgy gondolom, a formai célkitűzés egyértelműsíthető még a laikus nézők számára is. Az erős szerzőiség az európai filmgyártástól természetesen leválaszthatatlan. Azonban egy olyan film kapcsán, amely ennyire ügyel az egyéni kézjegy, a stílus  kifejezésére, mindig feltehető a kérdés, vajon mennyire önéletrajzi ihletésű alkotás? Egy fiatal rendező első, úgynevezett így jöttem-filmjének befogadásánál, azt hiszem, leginkább erre keressük a választ. Jó-jó, de ki vagy te, Reisz Gábor? És mit akarsz velem megosztani? A válaszra a második nagyjátékfilmjéig kellett várnunk. A Rossz versek megerősíti bennünk, hogy anno Áron problémái valóban a rendező-forgatókönyvíró problémái voltak, hiszen tovább keresi rájuk a megoldást, a következő alkotásában is.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Szemben a klasszikus megközelítéssel

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan érezhetően nem klasszikus felépítésű film. Ha nincsenek világosan megfogalmazott kérdések, a válaszokat sem előre megrágva kapjuk. Áron az új, egy másik életbe való menekülés miatt fut. Azért fut, mert konkrét lépésről lépésre teljesítendő célok nélkül vagy megállunk, vagy elszaladunk magunk elől. Főszereplőnk epizódok láncolatán keresztül körkörösen halad, s bár folyamatosan tágul ez a kör, nincs végpont, ahogy azt egy lineáris elbeszélésű filmben megszokhattuk. Elmarad a döntő győzelem, a probléma minden kétséget kizáró feloldása és a nem létező célok tökéletes teljesítése. Itt a részletekben rejlik a történet üzenete, melyet nem kapunk készhez a film végén. Egyfelől ezért is erős az az érzésünk, hogy egy novellaláncolatot látunk, ugyanis a főszereplő a kapunyitási pánik klasszikus szituációit megélve ugrál egyik megoldási kísérletről a másikig (a szex, egy nő, pia vagy utazás az, ami megment önmagunktól?). Áron saját élethelyzetének logikáját követi, nem a hollywoodi filmek bejáratott elbeszélését. Ezért is rezonál olyan jól a film a nézőivel. Valós ok-okozati összefüggéseket mutat be, félredobva azt a nyomást, hogy hova kell eljutni a játékidő végére. Áron kontrollvesztése csak ilyen megtört szüzsével adható át a közönségnek. A kellemes lezárás helyett is csak egy újabb kérdésfelvetést kapunk. Áron elérkezik oda, hogy végre feltegye magának a kérdést, hogyan menekülhetnék el a saját életembe? Belátja, hogy nem a valóságtól kell elfutni az idealizált gyerekkorba, hanem az irreális társadalmi elvárásoktól a saját életünkbe.

A klasszikus elbeszélés „csapdáját” elkerülvén a rendező egy vázlatos filmtervvel dolgozott és csak a forgatás végére készült el a teljes forgatókönyv. Ez a dialógusok minőségén is érezhető. Reisznek sokszor sikerül előnyt kovácsolnia abból, hogy nem ad konkrét mondatokat a szereplői szájába, ezáltal olyan életszerű szituációk és karakterek jönnek létre a vásznon, ami teljesen elfeledteti a nézővel, hogy egy konstruált valóságot néz. És sajnos ebből az édes belemerülésből ránt durván vissza, amikor az improvizációk nem tökéletesek. Számos helyen a színészek elakadnak, érezhetően gondolkoznak szövegükön, vagy ismétlésekbe bocsátkoznak.

A rendező által megálmodott világ hasonlít a mi a valóságunkhoz, mégis kicsivel többször lehet benne összeesni az utcán. Mindenki számára ismert életesemények (a generációk közötti erős különbségek és az ebből adódó feszültség, kivándorlás, magány és a gyermekkori sérelmek feldolgozás) elmesélése sajátos stílusban. Finoman játszik Reisz az alkotói reflexiókkal, a médiumokon keresztül átszűrt nemzedéki viselkedés sztereotípiáival.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Alternatív klisék, problematikus nőábrázolás

A kommersztől való eltérés, az emelkedettebb hangvételű közlői szándék és a közérthetőség között gyönyörűen egyensúlyozik a film 90 percen keresztül, csak néhány ponton billen meg a mérleg nyelve. Ilyen az a jelenet, amikor Áron szülei értelmetlen vitába kezdenek, míg ő megpillant egy vezetéket, majd elkezdi azt fölgöngyölíteni. A vezeték az utcán keresztül a saját lakásához vezet, ahol kihúzza azt a konnektorból. Ekkor szülei veszekedése elnémul. Rendkívül stilizált ez a jelenet, Áron cselekedete nem természetesen motivált, így a néző kiszakad, és nem még inkább belemerül a film világába.

De a művészibb elbeszélésmód és a közérthetőség tökéletes balansza (és szerencsére ezek a megoldások vannak többségben), amikor a kizárólag fiúkból álló baráti társaság egy közös táncba kezd az utcán, háttérben tűzijátékkal. Valószínűleg ritkán fordul elő, hogy öt fiú egy betanult koreográfiát lassított felvételben eltáncol Budapest utcáin kiváló fényhatásokkal a háttérben, de mégsem lépi át Reisz a realitás határait, megáll előtte egy lépéssel.

A művészi elbeszélésmód alatt itt a kommersztől való eltérést értem. Reisz annyira ódzkodik attól, hogy valami átlagosat hozzon létre, hogy inkább beleszalad az alternatív kultúra kliséibe.  Ilyen klisé az a bizonyos hajszál, amit Áron a lefolyóból halász ki, vagy a felöltözve a fürdőkádban üldögélés. Ezekkel a metaforákkal rengeteg hasonló stílusú alkotásban találkozunk. Csak hogy egyet említsek:

Minket már nem linkel össze láthatatlan szál

De hé, helló az alvópólót

Hé, hahó az alvópólót

Hé, halló az alvópólót nem adom

Tele van még az illatoddal,

Szempillákkal és dalokkal.

(Konyha zenekar: Alvópóló)

És mindamellett, hogy egy rendkívül sikeres nemzedéki filmről beszélünk, egy dologban mégis bosszantóan konzervatív ez az alkotás, ez az aspektus pedig a nőábrázolás.

A rendező egy „szerelmi csalódás” történetét meséli el. Főbb szerepben csak egyetlen nő, az anya figurája jelenik meg, mint az örökösen aggódó és gondoskodni vágyó szülő. Nem lehet kifogásunk, hiszen az apa karaktere is hasonlóan sztereotip. A további női karakterek kihagyása sem jelent problémát, hiszen Áron szemszögéből látjuk a szakítás utáni hónapokat. Érthető, hogy nem ismerjük az exbarátnőjét, és a fiú a haverjaival iszik bánatában. De amellett a jelenet mellett nem mehetünk el szó nélkül, mikor a főszereplő férfit egy viszonylag alig ismert meztelen nő várja az ágyában. Ekkor Áron egy hosszú monológban alázza meg a lányt, hogy miért vetkőzött le, és kínálja fel magát, úgy, hogy még a nevét sem tudja.

Kicsit disszonáns ez a kioktatás abból a szempontból, hogy néhány jelenettel ezelőtt önfeledten beszélgetnek egyik fiú barátjával arról, hogy egy ismeretlen lányt egy halotti toron hogyan is kellett volna megfektetni. Áron tiltakozik az egyéjszakás kaland ellen, nem azért, mert erkölcsileg elítéli azt, sokkal inkább azért, mert saját magát tartja túl esetlennek hozzá. Tehát (a film szerint) erkölcsileg csak az a lány elítélendő, aki viszont nem esetlen. Bár nem az erkölcsi vonatkozása a hangsúlyos az élménynek, hanem a szereplő magatartásának agyonreflektáltsága, úgy gondolom, egy kortárs alkotónak a felmerülő, aktuális társadalmi problémákra korszerűen kell reflektálnia. Ebben az esetben Reisz a humort választotta az értékítélet helyett.

Reisz Gábor magát meséli újra és újra. És mi, nézők, futunk vele, valami furcsa és megmagyarázhatatlan elől, valami furcsa és megmagyarázhatatlan felé, de nincs semmiféle boldog célba érés. Főhőse még mindig olyan cefetül egyedül Van. De mi nézők futunk tovább vele, mert kíváncsiak vagyunk, mi lesz, ha egyszer végre felnő.

Képek forrása: Port.hu

Nincs megjeleníthető cikk