A való életben nincs happy end – Filofóbia (2019) – Kritika

0
A való életben nincs happy end – Filofóbia (2019) – Kritika

Vannak filmek, amelyeknek még az előzetesét sem kell megnézni ahhoz, hogy az ember úgy érezze: ezt látnia kell. Ezeknek a filmeknek sokszor olyan hívogató címük van, amilyen Guy Davies második nagyjátékfilmjének, a Filofóbiának (Philophobia, 2019), amely azonban a címének mintegy hátat fordítva nem kifejezetten a szerelembe eséstől való félelemről szól, hanem néhány tinédzserről, akik éppen a kamasz- és a fiatal felnőttkor közötti ajtóban állnak és – mindannyian más helyzetben, de – kénytelenek rájönni, hogy a való életben nem létezik maradéktalan happy end.

Írta: Tóth-Bertók Eszter

Költői felnövéstörténet

A festői angol vidéken járunk, egy Cotswolds nevű kisvárosban. Itt él főhősünk, a végzős gimnazista Kai, aki reménnyel és várakozással tekint a jövőbe, mégpedig nem alaptalanul. Tehetséges írópalánta, s leghőbb vágya, hogy a kisvárost maga mögött hagyva kezdje el a felnőtt életet. És írjon, minél hitelesebben. „Jobb író akarsz lenni? Akkor ott az ajtó. A külvilág csak arra vár, hogy rád zúdítsa a szart. Hagyd magad. És írd meg!” – mondja neki az irodalomtanára, Kai pedig kilép az „ajtón” és hagyja magát, ám nem biztos, hogy elbírja mindazt, amit a külvilág rá zúdít…

Ez az álmodozó, érzékeny, némiképp törékeny, a világot a saját szemüvegén keresztül figyelő fiú áll a cselekmény középpontjában, ami nagyon jót tesz a filmnek, az önéletrajzi ihletésű Kai – aki részben a rendező saját kamaszkori emlékeiből, élményeiből született – ugyanis valószerű és összetett karakter, akinek személyes nézőpontja az eseményeket is valószerűvé, hitelessé teszi. E hitelességből azonban sorra vesznek el a sematikus mellékszereplők, mindenekelőtt Kai legjobb barátai, az okos, de – főként a lányokkal – ügyetlen Sammy és a született bohóc Megsy, akiket mintha csak azért skicceltek volna fel, hogy Kai ne legyen magányos farkas típusú főhős.

Illetve azért, hogy könnyebb legyen felépíteni a klasszikus romantikus középiskolai dramedy-t, amelyben a főbb szereplők egy része azért teper – sokszor eredménytelenül–, hogy még a fősuli előtt elveszítse a szüzességét, a visszahúzódó fiú pedig brillírozik a vizsgákon, és megszerzi az iskola legmenőbb csaját is. Nos, igen: éppen így épül fel a Filofóbia forgatókönyve is, ám óriási szerencse, hogy a történések Kai köré rendeződnek, mivel ennek köszönhetően egy kiszámítható mainstream film helyett egy költői és sokszínű coming-of-age alkotást kapunk.

Filofóbia / Philophobia (2019) | MAFAB.hu

A Filofóbia költőisége elsősorban Kai karakterén érhető tetten, ebből kifolyólag pedig mindenben visszaköszön, amire ő ráveti a tekintetét. Stefan Yap operatőri munkája, amelyért el is nyerte a legjobb operatőrnek járó díjat a 2019-es European Cinematography Awardson, valami elképesztő! A képzelet, az álmodozás világa finoman újra és újra betör a valóságba, ahol így egy erdő, egy szarvas, egy utcalámpa is szimbolikus jelentést kap, s akkor azt még nem is említettük, hogy itt még a színek is beszélnek… Guy Davies filmjének ereje nagyrészt a képi világban, illetve az azt valamelyest formáló Kai karakterében és az őt alakító Joshua Glenister árnyalt játékában rejlik, valamint abban a különleges, már-már lélegző atmoszférában, ami se perc alatt rátelepedik a nézőre.

Ennek köszönhető, hogy nem unjuk el magunkat a cselekmény lassú folyása miatt és nem kapcsoljuk ki a televíziót akkor sem, amikor Kai szeme előtt feltűnik az iskola legmenőbb csaja, Grace, aki az erőszakos barátja elől főszereplőnk karjaiba menekül, ám sajnálatos módon mindössze csak annyi mélységgel és funkcióval rendelkezik, hogy meg lehet bámulni és hódítani.

A Filofóbia nagy hibája

Grace erőteljes vizuális és erotikus hatást hordoz, pusztán mint szexuális tárgy, mint a vágy tárgya jelenik meg; vagy ahogy Laura Mulvey filmteoretikus is megfogalmazta: mint látvány, amely csak azért van, hogy a férfi szereplő – és vele a néző – nézhesse. „Az számít, amit a hősnő kivált, vagy inkább amit megjelenít. Ő az, vagyis inkább az általa a hősben kiváltott szerelem vagy rettegés, esetleg az iránta érzett aggodalom, ami a hőst cselekvésre sarkallja. A nőnek önmagában nincs semmi jelentősége” – idézi Mulvey Budd Boetticher gondolatait A vizuális élvezet és az elbeszélő film című tanulmányában, amelyben rámutat: a film médiuma messze túlmegy azon, hogy csupán kihangsúlyozza egy nő néznivalóságát, hanem arra is rávezet, hogyan kell a nőt nézni, hogy látvánnyá váljon.

Filofóbia / Philophobia (2019) | MAFAB.hu

A legfontosabb női szereplő puszta látványként, tárgyként való megjelenítése az, amin elbukik a Filofóbia – még akkor is, ha elhisszük, hogy Kai épp csak most lépett ki a külvilágba vezető ajtón és egyelőre nem lát túl a felszínen, egy lány felszínén sem. Persze lehetne mondani, hogy ennek is szimbolikus jelentősége van, Grace tárgyiasítása azonban még akkor sem rendezhető le egy legyintéssel.

A helyzetet viszont kétségtelenül megmenti az, ami miatt a Filofóbia különböző fesztiválokon 13 díjat is bezsebelt: hogy Guy Davies megmutatja, ráadásul hitelesen és érzékenyen, milyen elsöprő erővel bír a szerelem a kamaszok életében, milyen könnyedén ír át szabályokat, terveket, reményeket – és magát a jövőt is.

A Filofóbia az HBO GO-n látható.

Képek forrása: Mafab

Nincs megjeleníthető cikk