Nyertünk egy Oscart, egyre több magyar filmmel találkozhatunk a mozikban – mi is van ezzel a hazai filmgyártással? Szubjektív blikk a magyar filmekről.
Magyar filmtörténetről 116 éve beszélhetünk, hiszen A táncz (1901) című alkotást számítjuk nemzetünk első tudatosan elkészített filmjének. Történelmünk során a filmgyártásra (sajnálatos módon) nagy hatással voltak politikai tényezők, azonban a XX. század közepének környékén kifejezetten igényes felhozatalról beszélhetünk. Klasszikusok születtek, és olyan nevek maradtak fenn az utókornak, mint Keleti Márton, Makk Károly, Várkonyi Zoltán. Az irodalmi művekkel való szoros párhuzam különösen élt ekkor, sok alkotást vittek vászonra, néha több és néha kevesebb sikerrel; gondolhatunk a Légy jó mindhaláligra, az Isten hozta, őrnagy úr!-ra, vagy akár az Árvácskára is. Ebből a kategóriából sok darabot ,,megutáltatott velünk” a kötelező olvasmány-szindróma, azonban néhányuk valóban jó és értékes tagja a közkincsnek.
A 30-as években nagyon éltek a vígjátékok (ennek a korszaknak egyik meghatározó alakja Kabos Gyula), az operettek, mondjuk azokat mindig szerette a magyar nép, csak a minőségük hullámzott az idők alatt. A 60-as években virágzott a filmes kultúra, Jancsó Miklós Szegénylegények című drámája nagy sikert aratott 1965-ben, azonban ebből az évből egyértelműen sokunk kedvencét, Keleti Márton klasszikusát, A tizedes meg a többieket emelném ki. Ebben a korszakban színészfronton is gyarapodott az ország, olyan nevekkel, mint Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Törőscsik Mari, Sinkovits Imre, Darvas Iván. A következő évtizedekben a filmgyártás kiemelkedőbb alakjai közül kiemelném Jeles Andrást és Bódy Gábort, utóbbinak munkásságát nagyon is elismerem, azonban senkinek sem ajánlom túlzottan a korosztályomból Weöres Sándor Psychéjének feldolgozását, ami az eső habbal és egyéb finomságaival ,,különleges” élményt jelentett egy gimnáziumi mozizásom során. Szabó István az 1981-es Mephistóval hatalmas lépést tett és Oscar-díjat kapott, de szerencsére ez már nem az egyetlen szobrocskánk azóta.
A 90-es évektől már elkezdődik az a tendencia, amit sokan ismerünk és kifejezetten el is utasítunk. ,,A magyar filmek mind szarok.” – ezt rengetegszer hallhattuk, és sajnálatos módon valóban kevés igazán jó filmet tudtunk felmutatni az utóbbi pár évtizedben. Természetesen a művészibb vonal sosem tűnt el teljesen, külön kategóriába tenném bele a megosztó – véleményem szerint zseniális – Tarr Bélát, akinek életműve egyedülálló nem csak Magyarországon, hanem a világon is. Ő azonban kevésbé való a kommersz filmekhez szokott közönségnek, akik az ezredforduló környékén Sas Tamás ,,csodáival” és egyéb semmitmondó vígjátékokkal találkoztak (Meseautó; Hippolyt; Egy szoknya, egy nadrág; Szabadság, szerelem). A magyar filmgyártás egyik legnagyobb hibájának a holokauszt-mániát tartom, hiába kaptunk egy újabb Oscart a Saul fiáért. A közönség unja már, talán pont ezért kaphattak teret a 2010-es években az igényes, de szórakoztató filmek, mint a Kincsem, a VAN valami különös és megmagyarázhatatlan, az Utóélet, A martfűi rém, a Hurok, a Tiszta szívvel vagy az elképesztően bájos Liza, a rókatündér. Mundruczó Kornél nevével is egyre inkább szélesebb körben találkozunk, a Delta, a Fehér Isten és a Jupiter holdja kapcsán, a rendező egyéni stílusa azonban még mindig nehezen fogadható be sokak számára.
Igazából elmondhatjuk, hogy a magyar filmgyártás fejlődést mutat az utóbbi években, ezt pedig nagyon meg kell becsülnünk. Egyre több film készül, teljesen különböző műfajokban, és bár amíg Pappa Piához hasonló szörnyetegek születnek, most már újra beszélhetünk népszerű és – ami a legfontosabb – jó magyar filmekről. Senkit se riasszanak el az államilag támogatott filmek sem, hiszen a Kincsem személyében végre elkészült egy nagy büdzséből készült, igényes és szerethető (persze nem hibátlan) magyar kalandfilm.
