Thomas Vinterberg Oscar-díjas filmje, a Még egy kört mindenkinek aktuális témát dolgoz fel, megkapó formai megoldásokkal.
A 21. század harmadik évtizedének elején már megingás nélkül kijelenthetjük, hogy a mozgókép sikeresen elfoglalta méltó helyét a művészeti ágak között. A lekicsinylő, egyszerűsítő és ostobán megbélyegző vélemények helyét fokozatosan átvették a pozitív visszajelzések. Immár senki nem vonhatja kétségbe: a film nem csupán szórakoztató, de társadalomformáló erővel is rendelkezik.
Utóbbit mi sem bizonyítja jobban, mint az aktuális problémákkal foglalkozó alkotások: a stúdiók megállás nélkül ontják a családon belüli erőszakra, a homoszexualitásra vagy a rasszizmusra reflektáló műveket. Egy – legalább ugyanakkora, ha az előzőeknél nem szélesebb réteget érintő – kérdés azonban látványosan kevés figyelmet kapott – egészen mostanáig.
A Még egy kört mindenkinek középpontjában az alkohol áll
A szesztilalom ideje lejárt; bármilyen banális és egyértelmű is e kijelentés, ezt olvasva valószínűleg sokan rebegnek el magukban néma hálaimát saját istenükhöz címezve. Nem biztos, hogy Thomas Vinterberg legújabb filmje után ugyanígy fognak eljárni – ha nem is válnak egyik percről a másikra az absztinencia mintaképeivé, egy biztos: viszonyuk az alkoholhoz sokkal árnyaltabb és összetettebb lesz – épp olyan komplex, mint a legjobb nemzetközi játékfilmnek járó Oscar-díjjal kitüntetett Még egy kört mindenkinek.
Semmi felvezetés – Vinterberg belecsap a közepébe. A főcímet egy látványos, lendületes és szédítő jelenet előzi meg, amely érzékletesen és tömören bemutatja, hogyan töltik átlagos hétvégéiket a dán fiatalok. Az ideális péntek este főszereplői az elképzelhetetlen mennyiségű sör, bor, és ki tudja, még mi. Az eszeveszett ámokfutást andalító komolyzene ellenpontozza, ez a fogás peidg remek példája a film teljes egészét markánsan szervező stiláris ellentéteknek. Tragikum és komikum tökéletes elegyével van dolgunk: egyik a másik nélkül közel sem érne el olyan meghökkentő, a groteszket nyíltan súroló, sőt több helyen falkossal áttörő hatást, mint így, egymást támogatva. Snittről snittre változik a hangnem – észre sem vesszük, és a hihetetlen magasságokból máris a legmélyebb gödörbe zuhantunk.
A hangulatokkal való precíz játék tökéletes keretet biztosít a cselekmény fő sodrának, amely nem más, mint négy idősödő, kiégett és boldogtalan középiskolai tanár tudományos kísérletnek álcázott próbálkozása arra, hogy az utolsó utáni pillanatban új mederbe tereljék életüket. Átültetik a gyakorlatba Finn Skårderud norvég pszichiáter (a számítógépes keresőmotorokon elvégzett böngészés által bizonyítottan létező) elméletét, miszerint az emberi szervezet optimális véralkoholszintje 0.5‰. De mi következik a kezdeti pozitív eredmények után? A szociális készségekre gyakorolt egyértelműen kedvező (ám a mozgás- és beszédkoordinációt tekintve megmosolyogtató nehézségeket támasztó) fejlemények nem indítanak el valami visszafordíthatatlant? Van megállás egy véghetetlenül meredek lejtőn?
Bravúros formai megoldások, árnyalt tartalom
A rendező nemcsak az esztétikai minőségekkel zsonglőrködik profi mixer módjára: régi és új, klasszikus és modern, gyermeki és felnőtt mind-mind úgy oldódnak fel egymásban, mint a legerősebb long drink összetevői. A néha már alig követhető impulzusorgia nyíltan túlmutat a narratíva szintjén: ott van a hol gyorsabb, hol lassabb vágásokban, a zenei aláfestésben, de még a kameraszem nézőpontját megakasztó feliratokban is. Ahogy a cselekmény előrehaladtával főszereplőinknek, úgy – idővel – nekünk, nézőknek is kiesik a gyeplő a kezünkből. A groteszk módon katartikus (vagy a katarzisig fokozott groteszk?) zárójelenetre nem marad más, mint tágra nyílt szemmel a vászonnak vagy a mellettünk ülőnek szegezni az egyszerűségében megválaszolhatatlan kérdést: tulajdonképpen mi is történik?
Mit is láttunk? Egy alkoholellenes propagandafilmet? Századunk és generációnk szatirikus kritikáját? Esetleg Mads Mikkelsen és három partnere tűpontos finomsággal kivitelezett jutalomjátékát? Nos, utóbbit biztosan. Ami viszont az előbbi két felvetést illeti, nem lehet ilyen egyértelmű választ megfogalmazni. A legjobban talán úgy írható le a film, mint egy Aesopus-fabula, amelynek a végéről hiányzik a nyilvánvaló és didaktikus tanulság. Ez persze nem jelenti azt, hogy Thomas Vinterberg méltán díjazott műve ne szolgálhatna építő jellegű következtetésekkel az arra igényt tartóknak.
Csupán arról van szó, ami egyébként is napról napra szervesebb részét képezi a befogadáscentrikus művészetfelfogásnak: a jelentés nem az alkotóban, hanem a mű és a néző közötti térben születik meg. Tehát ha valakiben kérdések maradnak, miután kigyúltak a fények a moziteremben, a legjobb, ha nem megy messzebbre a jegypénztárnál, és megajándékozza magát még egy körrel. Kutyaharapást szőrével – vagy mi.
Kiemelt kép: TMDb.com
