Spike Lee új alkotása napjaink egyik legnagyobb problémáját veszi alapul: a rasszizmust. Kicsit kiforgatva, kicsit idétlenül és szatirikusan, de szerethető alkotást tett le az asztalra.
Ron Stallworth könyvben mesélte el, milyen volt feketeként beilleszkednie a rendőrségbe, könyvét pedig a feketék jogaiért kiálló Spike Lee adaptálta, aki leghitelesebben képes megjeleníteni a mindennapjaikat és problémáikat. A történet 1978-ban játszódik, amikor Ron Stallworth (John David Washington) nyomozói munkába kezdett. Első komolyabb ügyében a méltán híres Ku-Klux Klán egy csoportját akarja lebuktatni, akik merényletre készülnek pár fiatal afroamerikai ellen. Csakhogy telefonbeszélgetésében a saját nevén mutatkozik be, ő maga pedig nem épülhet be bőrszíne miatt. Ezért megkéri zsidó kollégáját, Flip Zimmerman-t (Adam Driver), hogy ugorjon be helyette, utánozza hangját és viselkedését (ideológiájuk miatt természetsen a klán tagjai „nem kedvelik” a feketéket és a zsidókat).
A sztori során Ron két szélsőséges csoporttal is találkozik. Az egyik a már említett Klán emberei, akik megszállottan utálják az afrokat, és a „fehér Amerika” elvét hirdetik. Ezért képesek kereszteket égetni, robbantgatni, zsarolni, sőt az eszményeikért gyilkolni is. A másik ilyen csoport a főleg főiskolásokból álló „Fekete Tigrisek”, akik nemcsak egyenjogúságot szeretnének, hanem egyenesen „fekete uralmat”. A két szélsőséges nézet a filmben rettentően kisarkított és lebutított, valószínűleg nem ennyire sablonos a helyzet valójában (legalábbis remélhetőleg nem az). Az egész ellentét prezentálása olyan, mintha egy értelmező szótárhoz készült volna példázatnak. Sajnos ez az egyszerűsített verzió kevés fantáziát tartogat, ám nagyon fontos, hogy mindkét oldal jelentős túlzásokkal rendelkezik, tehát ahogy a Klán tagjai, úgy a másik fél is jócskán követ el hibákat. Senki sem szent.
A színészgárdából három alakítás emelkedik ki. John David Washington (Denzel Washington fia), aki a Ballers után első főszerepét kapta nagyjátékfilmben. Színészi talentuma kiemelkedő, tökéletesen sajátította el a szerepet és tette magáévá a figurát; Adam Driver szintén meglepően határozott produkciót tett le az asztalra. Otthonosan mozgott szerepében, ez főleg egy filmbeli kirohanásánál látható. Laura Harrier pedig a Pókember: Hazatérés után újabb nagy szerepre tett szert, iszonyúan jól állt neki egy komolyabb karakter megformálása. Remélhetőleg a jövőben még sokat láthatjuk a vásznon! A film legnagyobb meglepetése mégis Topher Grace színészi játéka volt David Duke szerepében. Az úr eddig borzalmas pókemberes szereplésével vívta ki a nagyérdemű figyelmét, de ezzel az alakításával mindenképp növelte presztízsét. Mellékszereplőként nem jutott neki sok játékidő, mégis ezekben a percekben egyértelműen dominált a képernyőn.
Van pár szépen megkoreografált jelenet a film végén, amely a kitűnő operatőri munkát dicséri. Merész ötletekkel állt elő a stáb ezekben a képkockákban, és minden kétséget kizáróan elérték hatásukat. A film zárásaként valós felvételeket láthatunk olyan „cselekményekről”, amelyeket a rasszizmus jegyében követtek el. Az alapvetően vígjáték-dráma hangulatba ez egy nagyon éles váltást hozott és egy váratlan hasba rúgásként éri a nézőt. Hatásvadászat, de egyértelműen betalál. A Csuklyások egy szatirikus megközelítése a rasszizmus témájának, emellett magával ragadó és felettébb érdekes.
