A Krakken művelet az Átriumban

Szegezdi Anna 2018. okt. 28. 0 0

Bodó Viktor és Mózsik Imre szerzeménye, a Kultúrbrigád és az Átrium közös produkciójában látható.

A Krakken művelet: őrület, abszurditás, humor, aktuálpolitika. A színpadi történések álomszerű randomitása és indokolatlansága azonnali döbbenetet és izgalmat kelt, a néző tátott szájjal követi, hogy „Itt most tényleg bármi megtörténhet?”. Igen, ugyanakkor se nem öncélú, se nem szórakoztatóipari törekvések ezek. Persze, egyáltalán nem evidens, hogy a végleteket bejáró és nem éppen konzervatív eseményeket a teljes közönség be tudja fogadni. Az előadás éppúgy kiválthatja a felháborodást, mint az ámulatot.

A díszlet apokaliptikus látványa nemcsak magán a színpadon, hanem már a nézőtérre való belépéskor hat, ugyanis a székeket füst lepi el. Egy kihalt, szokatlan helyszín fogad: homokos, koszos padlózat, rozsdás csövek, fémszekrények, a hátteret kitöltő állványzat, wc, kopott asztalok és falak. És egy váratlan vaksötétség és speciális hangeffektek következtében szépen átcsúszunk A Krakken művelet idegen világába, ahol az eredetileg üres teret már színészek lakják be, akik szakadt, mocskos öltözetben és zombiszerűen egy ismeretlen nyelven kezdenek kántálni valamit. A nyomasztó-érdekfeszítő hangulat már megalapozott.

Ebbe a Sarntröll nevű fiktív környezetbe érkezik meg Honoshország kulturális minisztere és az államtitkára. A világkiállításra megrendelt több tízmillió dollárba kerülő Holdért jöttek, azonban lassan kiderül, hogy sem az építmény, sem a pénz nincs meg, ráadásul a helyiekre lecsapott a Krakkennek nevezett homokvihar, ami átokként sújt a bűnösökre.

Fotó: Mészáros Csaba

Két totálisan különböző világ és értékrend ütközik. Honoshország szabályozott, racionalitás talaján mozgó delegációja és a normáktól és emberségtől szélsőségesen elrugaszkodó sarntrölliek. Fokozza a feszültséget, hogy az utóbbi tábor egy, a Mózsik Imre által kidolgozott szláv, illetve északi nyelvekre emlékeztető nyelvmixben hajlandó csak beszélni, így egy tolmács szükségeltetik a jelenetek nagy részében. A nyelvi humor kimeríthetetlen tárháza tárul így elénk, ugyanis a kommunikációs zavar okozta nevetségesség, értetlenkedés és szójátékok permanensen jelen vannak a darabban. Sokkal inkább érdekfeszítő, mint zavaró, hogy a játszók többsége képtelen a magyar nyelvre. Nézőként pár perc alatt bele lehet szokni az idegen nyelv fiktív rendszerébe és nyelvtanába, olyannyira, hogy már a tolmács nélkül is érteni véljük a dolgok valódi üzenetét.

A bizarr, groteszk és elmebeteg eseményeket bizonyosan a stáb minden egyéne kötelességének érezte a lehető leghatásosabban és legérthetőbben átadni. Mivelhogy az alaphelyzetet követően a színpadot másfél órányi frenetikus precizitás, profizmus, pontosság, energia és pörgés jellemezte, mind a színészi munkát, mind a hang- vagy fénybeli változtatásokat is tekintjük. Csodálattal figyelhető, hogy miként akarja az előadás berántani a közönséget a maga szürrealitásába azáltal, hogy mindenre kellő alapossággal ügyel. Amit büdösnek akar éreztetni, azt a néző is büdösnek érzi, amit taszítónak ábrázol, attól a néző is undorodni kezd. A dialógusokkal párhuzamosan rengeteg kis apró játék zajlik a háttérben: az egyik szereplő kitartóan igyekszik visszaragasztani a leesett ujját a vérben ázó kezére, és mikor sikerül, akkor jön valaki és újra letépi. A zenei aláfestések, amelyek sem időben, sem stílusban nem kapcsolódnak egymáshoz, a horrorszerű speciális hangeffektek és a színpad véletlenszerű részein váratlanul levágódó fények a szöveghez tökéletesen illeszkedve mennek végbe. Bátran kijelenthető, hogy célja van minden elemnek, így az indokolatlannak tűnő jelenetek célja is maga az indokolatlanság.

Minden egyes karakter számos egyedi stílusjeggyel, sajátos gesztusrendszerrel és mozgáskultúrával rendelkezik, így azonnal megjegyezhetők. Ennek köszönhetően, bár a legtöbb színész egynél több karaktert alakít, mégsem keverhetők össze; a színpadkép emiatt igazán színes és bravúros. A közönség újra és újra ráismerhet, hogy „Igen, ő az, aki sántít, ő biztos mindjárt hoz egy színes telefont, ő pár percenként lecsap egy legyet…”. Hálás a koncepció, a rendezés és a szöveg is. A színészek valóban megmutathatják, milyen őrülten is tudnak játszani. Mert, hogy is nézhet ki, mikor egy kulturális minisztert bedrogoznak, esküvői ruhába öltöztetnek, meghágnak, majd miután abortuszt végeztek rajta, megszüli a Holdat? Ismétlem, bármi megtörténhet.

De az előadás nem csupán szórakoztat, messze nem. A paródiaszerű, eltúlzott jeleneteken át kritizál, illetve bemutat olyan evidens problémákat, amiket az ember maga is tud, de nem mond ki. Korrupció, őszintétlenség, álmosolyok, tudatlanság, felszínesség.

Honoshország kulturális miniszterének szerepében Gyabronka József látható, ki megnyerően alakítja a zaklatott állapotú, vehemens, és a megbolondulás szélén álló, rögeszmés karaktert. Bálint András Dr. Roburt Pondor államtitkárként a kifinomult, tartással rendelkező, intelligens úriembert jeleníti meg, aki kimért és higgadt tanácsaival erősen ellensúlyozza társát. Egy idő után azonban már ő sem tud béketűrő lenni…

Fotó: Szinhaz.hu

Fehér Balázs Benő játssza Jácekson Ajvart, a titkárt és egyben tolmácsot, aki bámulatosan sok energiával, pörgéssel és lazasággal a bohókás fiatalokat megidéző, szórakozni kívánó srácot mutatja be. Molnár Piroska egyik szerepében a főszervező asszony, aki kosztümben, szóviccekkel dobálózva jár-kel. Másik szerepében azonban egy kerekes székes, robothangú, „újraéleszthető” nagyfőnökként csodálhatjuk, mely önmagában zseniális humorral és abszurditással rendelkezik. A röhejes szituáció ellenére éppúgy képes kiváltani a félelmet az emberek feletti hatalma miatt.

Lázár Kati egy sámánasszony bőrében a lehető legprimitívebb dolgokat – mint pl. az öklendezés vagy a pisilés – is képes szertartás szerűen elvégezni. A nézőben vagy totális döbbenet vagy röhögőgörcsöt okoz, a többi szereplő azonban akkora alázattal viselkedik vele szemben, hogy előttünk is istenasszonnyá válik. Kurta Niké először a műsorvezető szerepében, majd új jelmezben már a főnökasszony ápolónőjeként tűnik fel. Az utóbbinál a betegesen bolond, bugyuta, emberéletekkel mit sem törődő kislányt játssza, aki édesen kacarászik, ahányszor lövöldözhet a gépfegyverrel. Némedi Árpád a sarntrölliek mindenese, aki valóban mindenben igyekszik segíteni, azonban már a nevetségesen elmaszkírozott külseje is elővetíti, hogy ez nem fog sikerülni.

Dékány Barnabás az, aki a legtöbb és legkülönfélébb karaktereket sorakoztatja elénk. Bámulatos, ahogy a fiatal színész kidolgozta „kis” szerepeinek eltérő mozgáskultúráját. Ő a sántító idegen, a hulla, aki innen onnan kiesik a szekrényből, az ember, aki a leesett ujját igyekszik visszaragasztani vagy ő az az alak, aki az „Always look of the side…” zenére deja vu-szerűen betáncol: jelenléte meglepetésekkel teli. Rainer-Micsinvei Nóra az egészen üresfejű, unott csajt hozza, akit nem igazán érdekelnek a körülötte zajló történések. Az általa kidolgozott mozgások is annyira élethűek, hogy mind meghökkenünk, amikor nekifutásból lefejel egy asztalt.

A Krakken művelet tehát a teljes álomszerűség; az ember egy őrültebb álmát alussza, és folytonosan irracionális képeket lát és irracionálisan cselekszik, mégis mindezt maga számára logikusnak és indokoltnak találja. A darabban így nem feltétlen kell keresni a logikai kapcsolódásokat, mégis a szövegek, illetve a jelenetek nagy részének igenis komoly üzenete van. Nem épp könnyen befogadható produkció, de ha az ember megtalálja az előadás világát és engedi magát berántani, akkor katartikus élmény.

Kiemelt kép: 24.hu

Tags: A Krakken művelet, átrium, Bálint András, Bodó Viktor, Budapest, Dékány Barnabás, Fehér Balázs Benő, Gyabronka József, kritika, Kurta Niké, Lázár Kati, Molnár Piroska, Mózsik Imre, Némedi Árpád, Rainer-Micsinvei Nóra, Színház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts