A tökéletes világ lerombolása – Jean-Luc Godard: Bolond Pierrot (1965)

Molnár Flóra 2020. Már. 30. 0 0

Jean-Luc Godard a francia újhullám egyik legkiemelkedőbb alakjaként olyan filmekkel ajándékozta meg az európai filmkultúrát, mint az idén 60 éves, de máig meghatározó Kifulladásig.


(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.) 


A klasszikus hollywoodi filmnyelvtől eltávolodva, azok tömény-édes világát elvetve kritizálta kora társadalmát és művészeti gondolkodását. Cikkem Godard egyik legkiválóbb műve, a Bolond Pierrot elsőre talán öncélúnak tűnő modernista sajátosságaival foglalkozik, azoknak érvényességére szeretne rámutatni különböző szempontokból tekintve.

A történet lehetett volna Shakespeare-átdolgozás jellegű romantikus dráma is, melyben a menekülő szerelmesek halálukkal hitelesítik érzelmeik örökkévalóságát. Ám a reneszánsz áhítattal teli közegét felváltja a huszadik század betondzsungele. „Én azt szeretném, ha az élet olyan lenne, mint a regényekben. Tiszta, logikus, szervezett. De nem az.” – fordul Ferdinandhoz kedvese, Marianne. Az egyszerű, hogy te szeretsz és én is szeretlek. Rómeó és Júlia számára a szerelem a világban való kiteljesedést jelenti – egyértelmű stabilitás, s mintha egy kör középpontja lenne, rátámaszkodva fordul a körző tűje, hogy ívét megrajzolja.   

Godard karakterei azonban botladoznak. Botladoznak, mert nem látnak, mert tapogatni lusták, vagy mert nem mennének vele semmire. „Szomorú világ volt, amelyben élt. (…) Etikett, szabályok, összeesküvések, hazugság és persze lelkifurdalás. És gyónás, rettegés a máglyahaláltól és a csendtől.” – hangzik el a Bolond Pierrot elején, és a néző sejti, hogy nem csak a híres festő, Velázquez életével kapcsolatban halljuk mindezt. A karakterek a korabeli hollywoodi filmek szereplőihez képest határozottan dezorientáltak, nem hasonlítanak a klasszikus hősökre, ugyanakkor nem is rendelkeznek realista jellemrajzzal. A végsőkig kiszolgáltatott és világba vetett, ismerős paneleket bevetni próbáló apró egzisztenciák, melyek egyszerűen csak ráfekszenek az eseménysorok hullámaira, de nem ők generálják azokat. Unalmas környezetükből elvágyódó, de ők maguk is „defektes” emberek. Rekedtes, hamis énekhangjukkal minden várakozásunkat alulmúlják. Mintha egy forgatókönyvíró jegyzetfüzetéből véletlenül a filmvászonra seperte volna őket valaki.  

A klasszikus Hős a vonzalomtól lesz tökéletes. Egyrészt a bennünk keltett szimpátiától, mely a vele való azonosulás terében teljesedik ki. Értjük, sőt megértjük és átérezzük, tehát tulajdonképpen magunkat szeretjük benne. Szeretjük, mert szép és szabályosan viselkedik. Kiszámítható, mint amilyennek a környezetünkben élő embereket akarnánk látni. Nem mond ellent magának, kifejez és semmit nem hallgat el, tehát bizalmasaivá tesz minket.

Egy szerelmes hős tökéletességének záloga maga a szerelem, de úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Átérezzük, ha minden passzol és minden furcsaságtól mentes, mert mi is voltunk szerelmesek, vagy azok vagyunk, vagy azok szeretnénk lenni. Kultúránkban azt az érzelemhalmazt, melyre gyakorta a szerelem kifejezést használjuk, különböző elvárások övezik. Különböző irodalmi művekből tudjuk, milyen egy szerelmes ember és különböző pozitív képzettársításokat kapcsolunk hozzá: önfeláldozó, vakmerő, határozott, gondoskodó stb.

A cikk folytatását IDE kattintva olvashatod testvéroldalunkon, a kultagora.blog.hu-n.

Kiemelt kép: IMDb

Tags: Bolond Pierrot, film, francia újhullám, Jean-Luc Godard, Kifulladásig, KultAgora, mozi Categories: FILM
Related Posts