Évtizedes sikerek – 5 film 2000-ből

Erdei Róbert Bence 2020. aug. 7. 0 1

Korábbi cikksorozatunkat folytatjuk, ezúttal a 2000-es évből hoztunk el öt filmet, amik valamiért kiemelkednek a többi közül.

Gladiátor (Gladiator)

Mint a győzedelmes Julius Caesar Rómába, úgy vonult be a Gladiátor a filmtörténelembe. Tény és való, előtte és utána is készültek lehengerlő történelmi drámák, de kevés tudott a komplexitás ilyen magas szintjére jutni. De hiszen – mondhatná az egyszeri mozinéző – a Gladiátor semmi újat nem talált ki, csak bejáratott elemeket használ fel. El kell ismerni, ez így van. Azonban a film zsenialitása nem is abból fakad, hogy megújította zsánerét, hanem inkább abból, hogy csúcsra járatott meglévő stílusjegyeket.

Elvégre mivel is van dolgunk? Egy „egyszerű” bosszúsztorival. Főhősünk Maximus (Russell Crowe), a Római Birodalom hadvezére, akit az erős jelleme és népszerűsége miatti félelemből az új császár, Commodus (Joaquin Phoenix) halálra ítél. Maximus ugyan megmenekül, de családját meggyilkolják, ő maga pedig rabszolgaságba kerül. Egyetlen dolog motiválja a túlélésben: hogy bosszút álljon családja gyilkosán. Mi az hát, ami egy ilyen szögegyenes történetet különlegessé tesz? A válasz – roppant szentimentális módon – a lélek. Egyrészt Maximus, mint karakter lelke, másrészt Crowe lelke és nem utolsó sorban a néző lelke. Előbbi kettő szinte teljesen egybeforr a vásznon, a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat tekinthetjük teljesen megérdemeltnek. Utóbbi lelkét pedig Crowe és Ridley Scott rendező (Szárnyas fejvadász, Mentőexpedíció) felváltva rugdalja és simogatja a Maximusszal bejárt út alatt. Az utat szegélyező remek mellékszereplők (különös tekintettel Phoenix-re, aki maga is megérdemelt volna egy Oscar-díjat hátborzongatóan jó alakításával), izgalmas harcok és hangulatos melódiák pedig igazi klasszikussá teszik a filmet.

Forrás: hu.ign.com

Százhatvan percnyi játékideje alatt a Gladiátor rengeteg morális mocskot és vért fröcsköl az arcunkba, mégis egy rendkívül letisztult film. A vásznon látott erőszak nem öncélú, a dicsőségbe és a magasztosságba nem fulladunk bele, súlyát nemcsak másnapig érezzük, hanem egészen a következő megtekintésig. Azután pedig csak még erősebben.

Blöff (Snatch)

Guy Ritchie legjobb filmje. Pont. Valahogy így tudnám egy mondatban jellemezni a Blöfföt. Mivel a rendező egész munkássága közel áll a szívemhez, azt hittem, hogy nehéz lesz ilyen kijelentést tennem. De tévedtem. Kétségkívül Ritchie legsajátosabb, legenergikusabb és legösszetettebb filmje. Szerencsére ezt nem egy mondatban kell megindokolnom. 

A történet kvázi főszereplője egy lopott, 86 karátos gyémánt, ami kalandos utat jár be a londoni alvilág berkeiben és közben alaposan felforgatja azt. Maga az alapsztori nem váltaná meg a világot, de a cselekmény gazdag fordulatokban és szórakoztató mellékszálakban. Sőt, mondhatni az egész film mellékszálak összessége. Ezeket pedig a remek karakterek teszik igazán emlékezetessé. A Blöff sok tekintetben a Ponyvaregényt idézi, mind a vágást, mind pedig a remek castingot nézve. Utóbbit Ritchie különösen jól eltalálta. Brad Pitt élete egyik legjobb alakítását nyújtja, Jason Statham színészkedik (de tényleg) és persze Benicio del Toro, Dennis Farina, Vinnie Jones, Alan Ford, valamint Rade Serbedzija játékát is öröm nézni. Ebben nagy szerepe van a szereplők szájába adott remek dialógusoknak, az első osztályú szinkron pedig már csak hab a tortán. 

Forrás: brandontalksmovies.com

A karaktereken kívül persze akad más is, ami figyelemre méltó, például az előbbiekben már említett vágás. Leginkább a cselekmény vezetésében és a különböző szálak összefonásában játszott szerepe miatt kiemelkedő. A zenéről pedig végképp vétek lenne megfeledkezni. A már emlegetett Tarantino mesterhez hasonlóan Ritchie-re is inkább a licencelt zenék használata jellemző, amik minden tekintetben remekül passzolnak a filmhez.

Belegondolni abba, hogy a Blöff egy húszéves film, ijesztő. Belegondolni, hogy húsz év és legalább öt megtekintés után enyhén szólva is még mindig megállja a helyét, megnyugtató. Klasszikus, a fekete komédiák gyöngye. Ja és egy utolsó gondolat: ha valaki képes Ritchie-t a „brit Tarantino”-nak bélyegezni, azért Golyófogú Tony személyesen megy el.

Mementó (Memento)

Mindig érdekes élmény nagy rendezők első filmjeit látni. Christopher Nolan (Eredet, A tökéletes trükk) kétséget kizáróan a XXI. század meghatározó rendezője, köszönhetően egyedülálló és magával ragadó filmjeinek. Ugyan a Mementó nem az első nagyjátékfilmje – ezt a címet az 1998-as Following birtokolja –, mégis az első, mondhatni profi körülmények között készült alkotása.

A történet középpontjában egy Leonard Shelby (Guy Pearce) nevű férfi áll, aki felesége gyilkosa után nyomoz, ám munkáját nehezíti, hogy anterográd amnéziában szenved (egy bizonyos esemény óta képtelen új emlékeket megjegyezni). Ez már alapjáraton egy izgalmas sztorinak hangzik – melynek alapját a rendező öccsének, Jonathannak novellája szolgáltatta –, ám az idősebb Nolan tett róla, hogy figyelmünk egy pillanatra se lankadjon. A film mindenképpen a vágás terén nyújtja a legkiemelkedőbb teljesítményt. Gyakorlatilag teljes körű, másfél órányi betekintést nyerünk főhősünk elméjébe, saját bőrünkön érezzük állapotának terhét és folyamatos feszültségben suhannak át rajtunk a percek. Toll és papír keresése soha nem volt még ilyen izgalmas a vásznon.

Igazi „hollywoodi csillagokat” ugyan nem vonultat fel Nolan filmje, de ez csak előnyére válik, nincs senki, akinek jelenléte elvonná a figyelmet magáról a filmről. Ennek ellenére Guy Pearce (Országúti bosszú, Vasember 3.) kellően emlékezetes alakítást nyújt a főszerepben, Carrie-Anne Moss-ra (Mátrix, Csokoládé) és Joe Pantoliano-ra (Mátrix, Maffiózók) pedig szintén nem lehet panasz. 

A Mementó tökéletes példa rá, hogy a filmtörténet legrégebbi műfajait is meg lehet újítani egy leleményes adalékkal a cselekményben és formabontó vágással, történetvezetéssel. Ennél jobb bemutatkozást pedig nem is kívánhatott volna a Hollywoodba épphogy csak berobbanó Christopher Nolan. Következő filmje, az Álmatlanság (2002) nem lett különösebb siker – a neves szereplőgárda (Robin Williams, Al Pacino, Hilary Swank) ellenére –, napjainkra mégis az elmúlt két évtized meghatározó rendezőjévé vált. Ugyan a Batman: Kezdődik! volt az az alkotás, ami meghozta neki a nagy áttörést, kétségtelen, hogy a Mementó indította be karrierjét.

Számkivetett (Cast Away)

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen aki eljátszott a gondolattal, milyen is lenne egy lakatlan szigeten ragadni, ott élni. Daniel Defoe Robinson Cruseo-ja óta a téma szerves része lett a popkultúrának, rengeteg hasonló történet született az évek, évtizedek során. Hiszen életben maradni, ellátni létfontosságú fizikai szükségleteinket egy dolog, de megőrizni szellemünk és lelkünk épségét már egészen más. Robert Zemeckis (Forrest Gump, Vissza a jövőbe) alkotása viszont pont ebből az irányból közelíti meg a témát.

A film főhőse egy FedEx alkalmazott, Chuck Noland (Tom Hanks), akinek egyik üzleti repülőútja során gépe lezuhan, ő maga pedig egy lakatlan szigeten reked, valahol a Csendes-óceánon. Így, egy miniatűr dióhéjban összefoglalva, nagyon úgy tűnhet, hogy egy sablonos Robinson-feldolgozással van dolgunk. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetne az egyszeri mozinéző. A film szinte már kínos részletességgel mutatja be nekünk Hanks karakterét érő viszontagságokat. Zenével alig találkozunk, a természet hangjai dominálnak, meglepően nyomasztó légkört teremtve. Persze ha mégis felcsendülnek Alan Silvestri (Forrest Gump, Vissza a jövőbe) melódiái, szokás szerint nem okoznak csalódást. Ugyan egy gyönyörű szigeten vagyunk az óceán közepén, Zemeckis hanyagolja a tájképeket, ezzel is erősítve annak hatását, hogy nem egy földi paradicsom a helyszín, hanem sokkal inkább egy börtön. 

Forrás: port.hu

Igaz, az Oscarról lecsúszott, de Hanks méltán zsebelt be a szerepért egy Golden Globe- és egy BAFTA-díjat. Szerepével szokásához híven tökéletes összhangba került, és nem tett fel mindent a method acting-ra. Ugyan kollégáira sem lehet panasz, de érthető okokból Hanks az, aki elviszi a hátán a filmet. Sőt olykor a nézőt is, akit a civilizációba való visszatérés legalább annyira megviseli mint főhősünket.   

Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream)

Megrázó filmet készíteni drogról és fogyasztóiról nem nagy tudomány. Az „alapanyag” már önmagában sok mindent elér, az alkotóknak nem kell vért izzadniuk azért, hogy filmjük hatásos legyen. Ám pont ez az oka annak, hogy a kábítószerekkel és hatásukkal foglalkozó alkotások bármennyire is elgondolkodtatóak, érzékletesek, sokszor filmként mégsem produkálnak kiemelkedő teljesítményt. 

Amennyire a Rekviem egy álomért karakterei szét vannak esve, maga a film annyira kompletten össze van rakvaDarren Aronofsky (A forrás, Noé) alkotása egyszerre esettanulmány, groteszk eposz és tanmese. A történet középpontjában négy átlagos New York-i áll: Harry Goldfarb (Jared Leto), Harry édesanyja, Sara (Ellen Burstyn), barátnője, Marion (Jennifer Connelly) és haverja, Ty (Marlon Wayans). A film négyük egyre inkább elhatalmasodó függőségét és annak következményeit mutatja be. A sztori látszólagos egyszerűsége ellenére brutális mélységekbe kalauzolja a nézőt és remekül megkonstruált utat jár be a szereplőkkel, szép szimbolikát használva. A színészi játékot kiemelni kötelező, hosszasan fejtegetni felesleges. Mind a négy főszereplő remek alakítást nyújt, ezzel pedig hozzájárulnak a film tökéletes működéséhez.

Fotó: mafab.hu

Az operatőri munka gyönyörű képekkel tárja elénk a karakterek züllött világát és a tőlük egyre távolodó „ideális” világot, az atmoszférateremtésben játszott szerepe pedig tanítani való. És végül, de nem utolsó sorban, itt van nekünk a vágás és a zene, a film koronaékszerei. Mindkettő egyedülálló a maga nemében, de közösen hihetetlen elegyet alkotnak. Előbbi bármennyire is pörgős (több mint 2000 vágás látható a filmben), mégsem „rángatja végig” a nézőt a filmen, sokkal inkább egyfajta bemindenezett élményt nyújt. Ehhez adódik hozzá a zene, amely úgy tud fájdalmasan gyönyörű lenni, hogy közben egy függő elméjének hangjait idézi meg és persze folyamatosan érezteti velünk, hogy az elkerülhetetlen és rendkívül csúnya vég felé rohanunk.  

Aronofsky filmje fokozatosan görcsbe rántja a gyomrot, hogy a fináléval jól felkavarja azt. Kicsit mintha túladagolná a nézőt, de eszünkbe ne jusson detoxba menni. Ezt az élményt vétek lenne kimos(at)ni magunkból.

2000 sok szempontból volt meghatározó esztendő, alapjáraton már amiatt is, mert ezredfordulóról van szó. Filmművészetet tekintve is elmondható, hogy rendkívüli évet írhattunk. A listából kimaradt filmek felsorolásába inkább nem bocsátkoznék, remélem az Olvasók megelégednek a fentebb említett címekkel, mint az ezredforduló zászlóhordozóival. Elvégre korszakalkotó filmekről beszélhetünk, legyen szó akár egy műfaj csúcsra járatásáról vagy egy új stílus megteremtéséről.

Tags: Alan Ford, Benicio del Toro, Blöff, Brad Pitt, Christopher Nolan, Darren Arnoforsky, Darren Aronofsky, Dennis Farina, Ellen Burstyn, film, filmajánló, filmek, Gladiátor, Guy Pearce, Guy Ritchie, Jared Leto, Jason Statham, Jennifer Connelly, Joaquin Phoenix, Marlon Wayans, Mementó, mozi, popkultúra, Rade Serbedzija, Rekviem egy álomért, Ridley Scott, Robert Zemeckis, Russel Crowe, Számkivetett, Tom Hanks, Vinnie Jones Categories: POPKULT
Related Posts