Évtizedes sikerek – 5 film 2010-ből

Erdei Róbert Bence 2020. jún. 13. 0 2

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki 2020-ban képes úgy emlegetni a 2000-es évek elejét, mintha csak tavaly lett volna az ezredforduló. Az olyan hétköznapi felismeréseket, mint hogy egy adott esemény milyen régen történt (Hogy repül az idő…), hogy egy barátom vagy rokonom már hány éves (Így repül az idő?), hogy én hány éves vagyok (Így repül az idő?!) egyre gyakrabban követi megdöbbenés. Múlthoz való ragaszkodásunk pszichológiai vizsgálata is megérne egy cikket, ám én a téma egészen más aspektusát fogom körbejárni az elkövetkezendő hetekben.

Kíváncsi lennék, ki az, akit nem döbbent meg az a felismerés, hogy az Eredet idén júliusban lesz tíz éves. Attól függetlenül, hogy a filmek bizonyos fokú időtállósággal rendelkeznek, természetesen az idő vasfoga rajtuk is farag, ez pedig az egyik alakító tényezője a filmiparnak, filmművészetnek, valamint az adott alkotás befogadásának élményére is hatással lehet. Jelen cikksorozatban száz évet utazunk vissza az időben, közben pedig tízévente útba ejtünk néhány megállót. Ezek a megállók pedig az adott év kiemelkedő élőszereplős filmjei lesznek, a teljesség igénye nélkül, ám minden alkotás esetében igyekszem majd megindokolni a cikkben való megjelenést. Kezdjük a szemlét öt kiemelkedő alkotással 2010-ből.

Viharsziget (Shutter Island)

Ha azt mondanám, hogy Martin Scorsese filmje erős kezdést biztosított az évnek, nagyon finoman fogalmaznék. A történet középpontjában két rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) áll, akik egy eltűnt fogoly után nyomoznak a Viharszigeten lévő Ashecliff Kórházban. 

A majdnem 140 perces film rendesen igénybe veszi az idegrendszert, folyamatosan feszültségben tart, majd amikor beállna a teljes bénultság, üt egy nagyot, hogy felrázza a nézőt. A „valami nem stimmel” érzés folyamatosan kísért minket, a filmnek mégis sikerül úgy építkeznie, hogy teljesen kiszámíthatatlan marad, de nem válik csapongóvá sem. Maga a helyszín már önmagában remek eszköz a hangulatteremtésre, a folyton borús, barátságtalan sziget és a rajta álló komplexum gyakorlatilag saját dimenziót teremt. A szürke képi világ és a zene varázslatosan nyomasztó érzésvilágot hoz létre, ám a folyamatos fenyegetettségérzetnek és a rengeteg megválaszolatlan kérdésnek köszönhetően a film nem válik vontatottá. 

Ugyan több nagy név is feltűnik kisebb-nagyobb mellékszerepekben (Ruffalo mellett például Ben Kingsley vagy Max von Sydow), remek játékuk ellenére perifériára szorulnak a főszereplő mellett. DiCaprio szívét-lelkét beleadja a szerepbe és egy rendkívül komplex karaktert jelenít meg. Minél kevésbé értjük Daniels-t, mégis annál közelebb érezzük magunkhoz. Tény és való, hogy a 2010-es év remek alakításokban gazdag volt, de ha díjat nem is, egy jelölést mindenképpen megért volna Leo játéka. 

A Viharsziget tipikusan az a film, amely bemászik az ember bőre alá, megdolgozza az elméjét és kifacsarja a lelkét. Számos kérdést vet fel egyénnel és közösséggel, sebekkel és gyógyírekkel kapcsolatban és ugyan felkínál lehetőségeket, mégis hagyja a nézőt válaszra lelni. Sok összeesküvés-elméletekkel, misztikummal kapcsolatos thriller van, de kevés közöttük az olyan, ami igazán az embert helyezi a középpontba. Persze Scorsese-hez híven az egyén mellett súlyos társadalmi vonatkozású problémák is említésre kerülnek.

Eredet (Inception)

A forgatókönyvírókat alapjáraton kétféle csoportba sorolhatjuk, vannak intuitív és koncepcionális írók. Előbbiek a párbeszédek és a karakterek megalkotásában, utóbbiak pedig a történet kidolgozásában jeleskednek. Ugyan Christopher Nolan filmjei esetében nem lehet okunk panaszra semmilyen téren, az angol rendező mégis leginkább csavaros történeteivel arat sikereket. Ez alól az Eredet sem kivétel, ami 2010 negyedik legjövedelmezőbb filmje volt. A történet egy különleges tolvajról (Leonardo DiCaprio) szól, aki gondolatokat lop el, miközben a célszemély alszik és álmodik. Ám ezúttal nem ellopnia kell egyet, hanem elültetnie a magját.

Forrás: port.hu

Nagyrészt Nolan cselekményorientáltságának köszönhető, hogy az erős színészgárda – többek közt Ken Watanabe, Marion Cotillard, Cillian Murphy és Joseph Gordon-Levitt minden igyekezete ellenére a karakterek nem túl emlékezetesek, összetettek. DiCaprio Cobb-ja az egyetlen, aki nem kizárólag a cselekménynek van alárendelve, ám bármennyire is könnyen tudunk azonosulni vele, valahogy mégsem tudjuk a szívünkbe zárni. A film egészéről szerencsére ez nem mondható el. Enyhén utópisztikus érzésvilág jellemzi, de ez épphogy csak egy különleges árnyalattal gazdagítja Nolan filmjét. Ugyan a cselekmény összetettsége és a kreatív akciójelenetek önmagukban is megállnák a helyüket, mégis van egy tényező, ami mindkettőt átlagon felülivé teszi. Ez pedig az idő. Csak úgy, mint Cobbék filmbeli akciója során, a cselekmény kibontakozásában is fontos szerep jut neki. Nolan remekül hangolja össze a különböző történetszálakat és ügyesen késleltet, ami így végső soron egy erős katarzist eredményez. Ráadásul a film szellemi jellegét meghazudtolva, egy lelki katarzissal van dolgunk.

Gyakorlatilag ez az érzelmi tetőpont az, ami a filmet az „átlagon felüli” kategóriából a „mestermű” kategóriába emeli. 

Fekete hattyú (Black Swan)

Darren Aronofsky és a balett. Az biztos, hogy furcsa páros, amennyiben valakinek ismerősen cseng a név. Ha mégsem, akkor elárulom, hogy a Rekviem egy álomért, A pankrátor, a Noé és az Anyám! rendezőjéről van szó. Aki tehát egy könnyed piruettekkel tarkított, színes mozira vágyik, az sajnos rossz helyen jár, bár kétlem, hogy sokan közelítenének így. Viszont azokat is ki kell ábrándítanom, akik egy letisztult drámára számítanak. Aronofsky alkotása ugyanis kőkemény pszichothriller.

A  film egy tehetséges fiatal balerina (Natalie Portman) belső vívódásait mutatja be, miután megkapja Csajkovszkij Hattyúk tavának főszerepét. Portman játéka kimagasló, nem hiába ért neki Oscart a szerep. Remekül mutatja be a Nina által bejárt mélységeket és magasságokat, egy alapvetően szürke karaktert tölt meg nem szimplán élettel, hanem igazi érzelmi kavalkáddal. Ugyan előfordul, hogy megnyilvánulásai idegesítőek, ez csak a karakter realisztikusságát erősíti. Vincent Cassel és Mila Kunis pedig szépen asszisztálnak, belső démonokat is megjelenítve. A film a maga 108 percével elég gyors lefolyású és sűrű, mégsem érződik túlterheltnek, sőt, végig a hatása alatt tartja és egyre jobban beszippantja a nézőt. Ez nagyrészt a Ninával való „bensőséges viszonynak” köszönhető, de az operatőri munka is nagyban hozzájárul. A balettmozdulatokat bemutató kézikamerás felvételek különösen sokat tesznek hozzá az élményhez.

Forrás: medium.com

Aronofsky filmje kíméletlen őszinteséggel beszél a balett világáról, az előadók közötti hierarchiáról és a művészek vállára nehezedő terhekről. De persze kár lenne kizárólag a balettre gondolni. Ezek a nehézségek, problémák a színháztól a filmig, a művészeti világ összes hasonló terén jelen vannak, a rivaldafény és az ováció nem csak balerinákra veszélyes.

A félszemű (True Grit)

A Coen fivérek alkotásával elérkeztünk 2010 utolsó előtti megállójához. A decemberben bemutatott film Charles Portis 1968-as regényének második adaptációja (az első az 1969-es A félszemű seriff volt John Wayne főszereplésével). 

Főszereplője a 14 éves Mattie Ross (Hailee Steinfeld), aki apja gyilkosát (Josh Brolin) szeretné kézre keríteni, ebben pedig az öntörvényű békebíró Rooster Cogburn (Jeff Bridges) segítségét kéri. A film történetét ennyiben össze is foglalhatjuk, szögegyenes cselekmény meghökkentő fordulatok nélkül. Még szerencse, hogy egy ilyen szép, régi vágású westerntől nem is ezt várja az ember, hanem príma hangulatteremtést és élő-lélegző karaktereket. Coenék pedig mindkét elvárásnak maradéktalanul eleget tesznek. A főszereplők külön-külön és együtt is remekelnek, Bridges és Steinfeld egyaránt príma választás volt. Előbbi látványosan – és érthető okokból – élvezi a szerepét, utóbbi pedig korát meghazudtoló profizmussal játszik. (Ennek és a vásznon eltöltött idejének tükrében érthetetlen igazán, hogy miért mellékszereplőként tüntette fel a filmes díjak többsége.) Ugyan túl sok időt nem kap kibontakozni, Josh Brolin mégis kihasznál minden percet a vásznon. Barry Pepper-re szintén nincs panasz, ellenben Matt Damon egyszerre szórakoztató és kínos a tőle szokatlan szerepben. Ám a karakterek kivétel nélkül illeszkednek a film világába és jócskán hozzá is tesznek ahhoz – a zene és az operatőri munka mellett természetesen. Carter Burwell muzsikája tökéletesen ragadja meg a western lényegét és rendkívül fülbemászó, Roger Deakins pedig igazán megkapó képekkel teremt meg egy klasszikus, mégis egyedülálló látványt, ráadásul anélkül, hogy minduntalan a vadregényes tájat pásztázná. 

A félszemű a modern westernek táborát erősíti, a műfaj tipikus figurája -az erkölcsileg megkérdőjelezhető „hős” – lényegében mellékszereplőként tűnik fel, a vadnyugatot pedig a lehető legrealistábban közelíti meg, ugyanúgy kerüli az epikusságot, a felmagasztalást mint a görbe tükrök állítását. Ugyan az első western volt tizenhat év után, amit jelöletek a legjobb film kategóriájában, tíz jelöléséből egyet sem sikerült díjra váltania az Oscar-gálán. Ez bizonyos szempontból tökéletesen jellemzi a filmet. Egyfelől megkapó alkotás, másfelől nincs benne semmi igazán kiemelkedő, de mintha pont ettől lenne kiemelkedő. Egy biztos, egy gyönyörűen ambivalens alkotásról van szó, ami nélkül 2010 határozottan szegényebb év lenne. 

A király beszéde (The King’s Speech)

Egy ilyen remek film tükrében szinte elképzelhetetlen, hogy a rendező, Tom Hooper felelős a tavaly bemutatott Macskákért. De még mielőtt valaki arra gyanakodna, hogy direkt hagytam ezt a filmet utoljára vagy esetleg azon gondolkodna, ennyit a erről a válogatásról, leszögezném, hogy A király beszéde Hooper eddigi pályafutásának koronaékszere és a 2010-es év egyik legjobb alkotása. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy egy viszonylag nehezen megfilmesíthető történetet mesél el.

A film VI. György király (Colin Firth) – II. Erzsébet édesapja – beszédhibájára, az általa okozott nehézségekre, annak kezelésére és a beszédtanárával (Geoffrey Rush) kialakuló barátságára fókuszál. Legyen szó bármilyen különleges személyről, beszédhibák fejlesztéséről filmet forgatni merész vállalkozás. Hooper filmje pedig nem csak hogy remekül sikerült, de egy igazán komplex alkotás lett, nemhiába sikerült Oscart nyernie egy igazán erős mezőnyben. Egyszerre vannak benne jelen drámai és komikus elemek, életrajzi és történelmi filmként is megállja a helyét. 

Forrás: timegoesby.blog.hu

Ez pedig nagyban köszönhető a színészeknek, akiket a költségvetést figyelembe véve (8 millió font) nem is fizettek agyon. Pedig Firth és Rush mellett tiszteletét teszi még Helena Bonham Carter, Michael Gambon, Guy Pearce és Timothy Spall is. Firth díjazása teljesen megérdemelt volt, sikerült egy nagyon összetett karaktert felépítenie a vásznon, aki egyszerre hordoz magában óriási erőt és kezdetben még jó néhány gyengeséget, Rush-al pedig igazán remek párost alkotnak. Bertie és Lionel kapcsolata egyike a vásznon megjelenő legszebb barátságoknak.

Az pedig, hogy egy akadozó beszéd izgalmas tetőponttá válik nagyban köszönhető Alexandre Desplat muzsikájának, ami összességében is sokat hozzátesz a filmhez.

Öt filmet kiválasztani 2010-ből legalább olyan nehéz volt, mint Bertie-nek beszédet mondania vagy Teddy Danielsnek felfedni a sziget rejtélyét. Ha valakinek hiányérzete lenne, remélem vigasztalja a tudat, hogy bizony nekem is az van. Erősen versenyben volt még a 127 óra és a Social Network – A közösségi háló is, de ha animációs filmek is szóba jöhetnek, a Toy Story 3 is biztos befutó. Ezek mellett pedig akad még jó pár alkotás, amiket ha nem is említenék egy szinten az előbbiekkel, mégis az elmúlt évtized jelentős filmjei közé sorolhatók, a lehető legkülönbözőbb okokból. Visszatérve az öt kiválasztottra – amik összesen 9 Oscar-díjjal és 26 jelöléssel rendelkeznek – érdemes megfigyelni a műfaji sokszínűséget. Találkozunk westernnel, történelmi drámával, sci-fi elemekkel tarkított akciófilmmel és két teljesen különböző témát bejáró pszichothrillerrel. Ami mégis közös ezekben a filmekben, hogy nélkülük sokkal, de sokkal szegényebb lenne a filmművészet. Nem, nem a filmipar. A filmművészet. És ez egy nagyon lényeges különbség.

Tags: 2010, A félszemű, A király beszéde, Ben Kingsley, Christopher Nolan, Colin Firth, Eredet, Fekete hattyú, filmek, Geoffrey Rush, Leonardo DiCaprio, Mark Ruffalo, Martin Scorsese, Max von Sydow, mozi, Natalie Portman, popkult, popkultúra, Tom Hooper, Viharsziget Categories: FILM
Related Posts