Alig pár nap maradt, amíg a Netflixen debütál a Bojack Horseman legújabb évada, sorban az ötödik. Az internetes tartalommegosztó üdvöskéje egyike azon sitcomoknak, amik a South Park és A Simpson család gyökereiből nőttek ki, és felismerték, hogy az animációs tér milyen kiválóan alkalmazható az abszurd humor és a szélsőséges társadalomkritika ábrázolására.
A történet egy olyan világban játszódik, ami teljes mértékben napjaink Kaliforniáját, még inkább Hollywoodját idézi, azonban egy fontos és megkerülhetetlen csavarral. Az állatok két lábra álltak, és emberi nyelveken beszélve, emberi viselkedésjegyekkel felvértezve, az emberekkel teljesen egyenrangú felekként működnek a társadalomban. Ebben a miliőben él Bojack Horseman (Will Arnett), egy negyvenes éveit taposó ló, aki egy 90-es évekbeli sitcom mára kiégett sztárja és napjainkban depresszióban szenved gyermekkori traumái, illetve egzisztenciájának silány üressége miatt. Életébe akkor csöppenünk bele, amikor megismerkedik Diane-nel (Alison Brie), a szellemíróval, aki elvállalja, hogy Bojack nevében önéletrajzot ír. Mindennapjainak kikerülhetetlen része lakótársa, Todd (Aaron Paul) és volt kollégája/riválisa, Mr. Peanutbutter (Paul F. Tompkins), a golden retriver, akik ketten mindig valamilyen agyament bizniszen törik a fejüket, valamint Princess Carolyn (Amy Sedaris), a rózsaszín macskanő (szó szerint, természetesen), Bojack kedvenc ügynöke és ex-élettársa.
Ezek persze csak kiinduló helyzetek, már a második évadra olyan gyökeres változások történnek a karakterekkel, hogy azok nem írhatóak körül egy rövid szinopszisban. A Bojack Horseman ellentétben áll a múlt évtized animációs sitcom-hagyományaival, ahol minden rész egy teljesen különálló történetet vázolt fel, a karakterek állapota és eredményei pedig mindig visszatértek a jól körülírható kezdőpontra (lásd: South Park – Kenny feltámadása), esetenként csak néhány egybefüggő epizód vagy néhány esemény fordulatait tartva meg (lásd: Family Guy). Itt minden karakternek emlékezete van, a történetek összefüggnek és a világ teljesen koherens, egy-egy évad gyakran egy-egy hosszan mesélt narratív fejezetet bont ki a szereplők életéből. Ez persze a technológia fejlődésének is érdeme, a kizárólag tv-ben nézhető sorozatok, a nézettség érdekében nem vállalhatták be, hogy a véletlenszerűen bekapcsolódó néző ne értsen semmit a történetből, míg az internetes megosztókon minden rész első pillanattól a fogyasztó rendelkezésére áll.
A karakterek emlékezete nagyon fontos szerepet játszik a sorozatban, ugyanis ettől minden cselekedetnek súlya és következménye van. Bojack válságban szenvedő, folyamatosan önértékelési zavarokkal küzdő karaktere, gyakran indirekt módon, saját környezetét és barátait is érzelmi gödörbe taszítja vagy rajtuk éli ki aktuális problémáit, ami azonban sosem marad hatás vagy válasz nélkül a későbbi epizódokban. Ehhez csatlakozik egy formabontó történetvezetés, ami gyakran feltornázza a várakozásokat egy már ismert végkifejlet felé, majd pedig a teljes ellenkezőjével taglóz le, mintha csak egy nyitott ajtón át csalogatva csapná azt az arcodba a küszöbön. A karakterek néha megbocsájtások nélkül, elfojtott sérelmekkel, beteljesületlen szerelemben vagy egyéb nem várt tragédiában ragadva evickélnek át az új részekbe/évadokba. Bojack, a sorozat egy adott pontján, a régi sitcomjáról ábrándozik, és azt kérdezi: „Miért nem lehet minden olyan, mint a sorozatomban? 20 perc, és minden krízis megoldódik.” – és bár a néző jól tudja, hogy ez egy kikacsintás felé, valójában tényleg néha olyan az érzése támad, mintha nem is egy sorozatot nézne. A stáblista olykor nem hoz feloldást a feszültség alól, a karakterek problémái olyankor nem oldódnak meg, sőt még mélyebbre zuhannak saját spiráljukban, mint azelőtt.
Az ilyenfajta jellemdrámák felerősítésére és ellensúlyozására is tökéletesek az állati karakterek. Mint az irodalomból jól ismert fabulák esetében, az egyes állatok tulajdonságai valamilyen emberi személyiségjeggyel vagy viselkedéssel kerülnek párhuzamba, akár a klasszikus ravasz róka vagy ugri-bugri tapsifüles esetében. A különbség az, hogy ezek a tulajdonságok jóval komplexebbek egy-egy megfogható jellemzőnél, egész személyiségtípusokat ölelnek fel. A részek végén levő dalban, az énekes azon gondolkozik, hogy „inkább ló, mint ember, vagy inkább ember, mint ló” a mi Bojackünk. Nos, ez a kérdés a sorozat összes állat-emberi fúziójára ráhúzható. Az emberi drámák, személyiség-deficitek és jellemhibák felerősödnek az állati megjelenés által. Például a mindig boldog és pörgős eb, Mr. Peanutbutter nagy drámája, hogy nem képes igazán elmélyülni kapcsolataiban, nem tud igazán beszélni a problémáiról vagy meghallgatni másokét. Ugyanakkor ellensúlyként az állati rész plusz tartalmat, és elképesztően humoros gageket is eredményez, amikor ugyanez a karakter egy beszélgetés közben a postás hangjára a klasszikus „figyelő kutya” pozícióját veszi fel – fülei behajtva, arca merev, egyik mancsa elől.
Nehéz lehet elhinni az előbbiek fényében, de a Bojack Horseman egy elképesztően vicces sorozat. Gyakorlatilag olyan, mint egy cukorbevonatos keserű tabletta, a felszíni gagek, az állatos viccek és a szó minden értelmében színes és gazdag háttérvilág kiválóan becsomagolja és fogyaszthatóvá teszi az amúgy kínzó és komoly kérdéseket. Az epizódokban előszeretettel alkalmazott vágóképek közt néha egy béka kel úgy át az úttesten, mint a régi Frogger játékokban, elugrálva a közlekedő autók közti szabad résekben; vagy egy pörölycápa építőmunkás a saját fejével veri be az épülő ház szögeit. Ezek mellett gyakori, hogy az ilyen egyszeri háttérszereplők több részben vagy évadban megjelennek és egy egész életút rajzolódik ki róluk. Az első évadban kisgyerekét kocsikázó anyuka például már óvodáskorú fiával sétál a negyedikben. A háttérben továbbá humoros utalások, olvasható cikkek és szalagcímek találhatók, amik vagy szóvicceket, vagy korábbi eseményekre való reflexiókat tartalmaznak. Sőt, a rajzolt házakban valódi műalkotások átdolgozott verziói jelennek meg a falakon, úgy mint Franz Marc Kék lova négy helyett két lábon állva, vagy a Vénusz születése egy kagylóban álló elefánthölggyel. A néző ezektől folyamatosan úgy érezheti maga is része a képzelt világnak, valamint hogy a főbb szereplőkön kívül is vannak életek és történetek, amikbe esetenként belepillanthatunk, de nem válunk teljes körű részeseivé – éppen úgy, ahogyan a saját életünkben.
Mindez a lélegző univerzum, ez az élő állatkert szolgáltatja a Bojack Horseman humor és szatíra-forrását, ami nélkül egy lehengerlő karakterdráma lenne az egész mű. Az állatkert hasonlat többszörösen is megállja helyét, egyszerre mutat görbe-tükröt a hollywoodi sztereotip viselkedéseknek, miszerint az emberek bármit elhisznek, amit a tévében látnak vagy amit vonzó emberektől hallanak. Ezenfelül a humánusság és az emberség megkérdőjelezése is felmerül a látottak mögött, így olyan kortárs dilemmák is megjelennek egy-egy részben, mint az etikus vegánság kérdése vagy a fegyverviselés problémája. A sorozat továbbá nem ijed meg a ritkán reprezentált emberi csoportoktól sem, az egyik főbb szereplő például nyíltan aszexuálisként definiálja magát és gyűlésekre jár el, ahol a nézővel együtt tanulja meg, mit is jelent ez a fajta orientáció a gyakorlatban. Amiben pedig a Bojack Horseman tagadhatatlanul a legjobb, az a mentális zavarok ábrázolása. Számtalan külföldi cikk szól arról, hogy „Bojack a legrealisztikusabb depressziós karakter” – és még ha ezt nem is tudjuk kijelenteni egyértelműen, illetve szeretnénk elkerülni a szuperlatívuszokat, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy az alkotók őszintén és kendőzetlenül ábrázolják az állapot velejáróit.
A Bojack Horseman karakterei nem egyértelműen pozitívak vagy negatívak, nem ravaszak, mint a róka, vagy elmések, mint a bagoly; néha gyűlöljük őket azért, amit tesznek, máskor a végletekig egyetértünk velük. A Bojack karakterei sokkal inkább mi magunk vagyunk, törékenyek, impulzívak, keresik önmagukat és az értelmét annak, amit csinálnak, mindezt úgy, hogy közben teszik a kijelölt dolgaikat és időről-időre jellemeik határaiba ütköznek. A Bojack Horseman méltán lehet a 90-es évek utáni generációk felnőttkori állatmeséje. Nem tanít olyan egyértelmű igazságokra, mint a gyerekkori mesék, nem tartalmaz olyan egyszerű karaktereket, azonban tűpontos diagnózist ad mind a világról, mind magunkról benne, a többit, pedig rábízza a nézőjére. Két rész között, a stáblista alatt, a feszültség megtartásával, hogy mindenki magában próbálja feloldani azt.
