Hála az égnek csak a tartalmát olvastam el a filmnek és egyetlen előzetest sem láttam belőle. És jól tettem, mert így is meglepetésként ért, mivel előtte sehol sem láttam egyetlen jelenetet sem a filmből. Izgatottan ültem be a terembe, mert az elmúlt időben egyetlen alkotást se láttam volna, amire egyértelműen rábólintanék, hogy „ez igen.”

A szoba érzelmek egész skáláját vonultatja fel, és így igyekezik berántani nézőjét a film világába. Vajon sikerül elérnie célját? Ne haladjunk ennyire előre, nézzük meg mivel is dolgunk! A történet szerint Jack és édesanyja, Joy a szobába élik mindennapjaikat. Ez a legjobbik esetben is csak 10 négyzetméteres helyiség jelenti Jack számára a világot. Ami a szobán kívül van az elképzelése szerint csak az űr. Itt játszik, tanul, tévézik és él gondtalanul, amíg 5 éves nem lesz. Ekkor közli vele Joy, hogy annak a falnak, amit ők látnak, van egy másik oldala is és ott a valódi, létező világ terül el. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen fiatal kis srácnak ezen kijelentés után millió kérdése támad, arról nem is beszélve, hogy egészen eddig az információig csak a szoba létezéséről tudott, amit anyja töltött meg élettel, hogy így biztosítson fia számára egy tűrhető és szerethető környezetet.

Tovább

Mégpedig nem a megszokott módon: nem lesz sem új könyv, sem film, hanem egy színdarabban izgulhatjuk végig a gyermekként megismert, és –akár a könyv lapjain, akár a mozivásznon- a szemünk előtt felnőtt varázslóvá cseperedett Harry kalandjait.

A kétrészes színpadi mű onnan indul, ahol a hetedik kötet befejeződött: 19 évvel a roxforti csata után, az arany trió tagjai középkorúak, családjuk, és munkahelyük van. Harry a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt aurorja (afféle „varázslórendőr”), három gyerek apja, akik közül a középső, Albus Severus épp tizenegy éves, tehát megkezdi tanulmányait Roxfortban, a varázslóiskolában. A mű címe, Harry Potter and the Cursed Child is rá utal: az elátkozott gyermek ugyanúgy, mint apja, belekeveredik mindenféle kalandokba, ám neki nemcsak

„egy olyan családi örökség súlyával kell megbirkóznia, amit ő soha nem akart, de a sötét titkokba is olyan mélyen beleártja magát, hogy már csak apja mentheti meg.”

A színdarab 2016. július 30-án debütál a londoni West End Palace Theater-ben, a jegyek kevesebb mint egy óra alatt elfogytak. A munkálatok nagyban folynak, a színészeket is kiválasztották már. A csapat lány tagját, Hermionét alakító színésznő személye azonban nagymértékű felháborodást váltott ki néhány rajongóból, a boszorkányt játszó Noma Dumezweni (középen) ugyanis színesbőrű. Rowling viszont úgy nyilatkozott a Twitteren, hogy „imádja a fekete Hermionét.”

Harryt egyébként Jamie Parker (jobb oldalon), Ront pedig Paul Thornley (bal oldalon) alakítja majd, a rendező John Tiffany, a színdarabot pedig az írónő ötletei alapján a tévésorozatok világából ismert Jack Thorne írta.

Aki esetleg lecsúszna az előadásokról, de szívesen elutazna Rowling fantáziavilágába néhány órácskára, az se keseredjen el, idén kerül a mozikba a Legendás állatok és megfigyelésük című film is, amely ugyan Harry Potter univerzumában játszódik, de Harry Potter nélkül. A Fantastic Beasts and Where to Find Them eredetileg egy Rowling által megírt fiktív tankönyv volt, amelyből a  varázslótanoncok, így Harryék is, tanultak a mágusiskolában.

A film készítői ez alapján írták meg a forgatókönyvet, amelyben középpontba kerül egy táska, és egy varázsló, aki mágikus lényeket szabadít a városra. A film a 20’-as években játszódik, jóval a Harry Potter cselekménye előtt. A főszerepet Katherine Watherston és az Oscar-díjas Eddie Redmayne játssza, de feltűnnek még a vásznon olyan nevek is, mint Colin Farrell, vagy Ezra Miller. A mozi 2016. november 18-án kerül bemutatásra Amerikában.

Nos, azt hiszem elöljáróban annyit megállapíthatunk mind a színdarabról, mind a filmről, hogy varázslatosak lesznek.

George R. R. Martin regényciklusa napjainkban divatkönyv, számos irodalmi blog és irodalommal foglalkozó internetes felület kínál róla magasztaló kritikákat. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy mi történik, ha a fantasy cselekményes történetszövésén túlra téved elemző tekintetünk, és valami olyat kezd keresni, amely kiemeli a történetfolyamot a divat, a „ponyva” és a szórakoztatás berkeiből, és a klasszikus értékekkel is bíró szépirodalom felé kormányozza a fantasysorozatot.

A Tűz és Jég dala cselekménye kendőzetlen izgalommal kezeli a szexualitás, sőt a vérfertőzés témáját és a gyilkosságok szövevényét, sokszor szinte úgy érzékelhető, hogy ezek a motívumok a szöveg mozgatói. Ez a túlfűtöttség már-már követeli, hogy próbáljunk meg a Sigmund Freud munkássága nyomán az értelmezéselméletben utat törő pszichoanalitikus irodalomkritika paradigmarendszerével szemügyre venni napjaink talán legsikeresebb alkotását.

A pszichoanalitikus gondolatok központját a Lannister-ház adja, mégpedig a Lannister ikrek – Cersei és Jaime – vérfertőző kapcsolata. Felvetésünk szerint a pár már a történet kezdetén, ún. kasztrációt követ el – tudattalanul dominanciára tör a hatalmi helyzet átvételével – Roberttel, a regnáló királlyal, Cersei férjével szemben: Cersei nem csupán hűtlen, hanem a saját ikertestvérével egyesül, és a testvérszerelemből születő gyermekeit, – tehát nem a király utódját –   „tisztavérű” Lannistereket, helyez a hercegi székbe, a trónöröklés helyzetébe.

Ezzel abszolút kasztrálja Robertet, megfosztja dominanciájától, férfiasságától, uralkodó pozíciójától. Ehhez kapcsolható, hogy a Targaryen-házban – amely Robert előtt sok évig legitim módon uralta a Hét Királyságot, és melynek életben maradt sarjai, mindig bitorlóként tekintenek a Westerost aktuálisan uraló, nem Targaryen királyokra – a testvérházasság bevett, talán megkövetelt módja volt a trón továbbhagyományozásának. Ezt az egybeesést pedig értelmezhetjük úgy, hogy a Lannister-incesztus nem csupán Robert kasztrációját jelenti, hanem tudattalanul egy még erősebb dominancia elérését is követeli, hiszen a Lannister ikerpár a vérfertőző házassággal és utódnemzéssel a legitimként elfogadott és dicső Targaryenekkel válik hasonlatossá.

A vérfertőző kapcsolatból kirajzolódik egy Ödipális háromszög is. Ebben a pszichoanalitikus alakzatban mind Cersei, mind pedig Jaime számára a vágy tárgya nem csupán az egyesülés – hisz az már egy bekövetkezett tartalom, tudatosult vágy – hanem a legitim, mindenki által elfogadott testvérházasság. A vágy tárgyának eléréséhez egyértelműen a Hét Királyság feletti hatalom megszerzése a járható út, vagyis egy a régi Targaryenekhez hasonló helyzet elérése, melyben természetes az incesztus. A háromszög egyik csúcsán ilyeténképpen a vérfertőzők, a másikon pedig a tudattalan tartalom, a Westeros feletti uralom áll, amelyet a már tudatosult lelki motívum, az együttlét legitimálásának motivációja fed el a pár előtt. A beteljesülés akadályozója, gátlója pedig minden, amely Martin soraiból megelevenedik: az egész fantasy fennálló rendje, beleértve az ikerpár atyját, a még élő Targaryeneket, a fennálló társadalmi-vallási rendet.

A vágy tudattalan, a pár csupán azt érzékeli, hogy ők az együttlét megvalósításáért küzdenek – a hatalomért, így pedig a legitim együttlétért folytatott küzdelem rejtve marad előttük, a tudattalanjukba szorul. Ezt a tudattalan jelleget erősíti egy nagyon erős jelenet: Jaime hosszú távollétéből hazatérve magáévá teszi Cerseit, azonban nem egy semleges vagy rejtett helyen, hanem közös gyermekük, a Hét Királyság urának ravatalán. Rendkívül beszédes pszichoanalitikus kép, hiszen a tudatosult vágy egyértelműen megvalósul a kendőzetlen együttlétben, de erősen fellelhető a tudattalan tartalom, a hatalom megszerzése is, hisz a megüresedett trónt jelképező ravatal az együttlét helyszíne.

Ilyeténképpen ez a tudattalan tartalom lehet az egész regényciklus egyik mozgatórugója, az „öt király háborújának” motivációja. Az Ödipális háromszög azonban megbillen a történet továbbhaladtával, Jaime csatavesztéseivel és későbbi megcsonkításával, melyek egyértelmű kasztrációk, Jaime hatalmi helyzetének ellehetetlenítői.

A vérfertőző Ödipális háromszög csupán a pszichoanalitikus irodalomkritika egy igen kis szeletének alkalmazása a Tűz és Jég dala ciklus monumentalitás és követhetetlenül áramló cselekményes sorain, de segít abban, hogy a Trónok harca sorozatot ne csupán divatkönyvként, hanem valódi értékekkel, klasszikus jellemzőkkel bíró szépirodalomként is befogadja mind a laikus olvasó, -mind pedig a kritikus. Rendkívül örömteli manapság, ha az irodalom, ráadásul a kortárs belletrisztika egy darabja ily népszerű, és ekkora szerepet játszik a modern kor társadalmában, megmozgatja az embereket, a mi további célunk csupán az lehet, hogy ezt az érdeklődést kitágítsuk, az értelmezések és gondolatok horizontját szélesítsük, és helyet keressünk a fantasy eme remek darabjának a mélyebb értékekkel bíró, klasszikusok berkeiben is.

Tom Hooper a 2010-es Király beszéde után ismét gálázni vágyott, ezért elkészítette A dán lányt, ami ugyan tökéletes Oscar-anyag, hiszen az idei szezonban összesen négy jelöléssel fut – ebből kettő a színészi teljesítménynek szól -, mégis elsikkad és bedarálja a személyt és annak történetét, akiről és amiről mesélni akar.

Einar Wegener sikeres festőművész volt, akárcsak felesége, Gerda Gottlieb. Ugyan a festészet különböző területein értek el sikereket, Einar tájképeket festett, míg Gerda könyveket és divatlapokat illusztrált, jól megértették egymást a munkában és a magánéletben. Tom Hooper valahol itt veszi fel a vonalat kettejük életében, rögtön a lappangás, az elfojtás szakaszával indít, és Redmayne játéka ezzel tökéletes szinkronban áll. Nagyon visszafogott, finom, valamiféle belső feszültség vibrál benne. Gerda karrierje egy különleges szépségű, igéző tekintető hölgyről festett képeinek köszönhetően felfelé ívelt, és csak kevesen tudták, hogy a fiatal lány a vászonról egy férfi, ráadásul a tulajdon férje.

Einar Wegener kalandos, megpróbáltatásokkal teli életéről Niels Hoyer írt könyvet Man into woman: The first sex change címen, ugyanis Wegener azon transzneműek közé tartozott, akin elsőként végeztek nemátalakító műtétet az egész világon. Tom Hooper tehát nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, vászonra viszi Lili Elbe születését, és sajnos teljes kudarcot vallott, egyedül a színészei végeztek tisztességes munkát. Wegener kettős személyiségét, férfi testbe szorult női lelkének transzformácóját, belső vívódásait feláldozta a látvány oltárán. Az operatőri munka gyönyörű, az érintések egyfajta pulzáló, extatikus jelentést társítanak a simogatáshoz, az elkapott pillantásoknál alkalmazott közelik bensőségesek, de ezek mögött elvész Lili Elbe. A történet töredezett, montázsszerű, nincsenek súlypontjai, se kezdete, se vége, egyszerűen lóg a levegőben minden olyan állomás Einar, majd később már Lili életében, amik meghatározóak voltak, de a filmben egy félmondattal elintézték, vagy ami még rosszabb, kihagyták. Eredetileg Gerda növekvő népszerűsége Párizsba szólította a fiatalokat, és az ott töltött idő alatt Lili egyre többször mutatkozik karneválokon és különböző műtermi partykon, mint Einar húga, de ezt alig érzékeljük.

Tovább