Bár a Galaxis útikalauz stopposokból tudjuk, hogy az élet értelme, a válasz a kérdések kérdésére 42. Mégis sokakat foglalkoztat, hogy mégis miért élünk. Talán ez az egyik legtöbbeket foglalkoztató kérdés is a világegyetemben, s biztos vagyok benne, hogy te is, kedves olvasó sokszor agyalsz, hogy mégis mi értelme van létezésünknek. A következő cikk általánosítást és a lehető legszubjektívabb véleményt takarja, és a legszigorúbban tartalmazza az örökzöldnek számító „akinek nem inge, ne vegye magára” bölcsességet. Megértésed előre is köszönöm.
Rengetegen földi létünk alapküldetését, vagyis a fajfenntartást tartják egyetlen célnak, és modern indiánokként gyűjtik a skalpokat, amik mögött valós, őszinte dolgok ritkán rejtőznek. Szomorú látni, hogy sokan kitartanak eme primitív cél mellett és csak ezen élvezet elérése felé fókuszálnak. Semmi másra nem koncentrál csak erre és ehhez járuló szövődményekre, ami alatt például a napi betevő megkeresését értem. Legyen meg az a kevéske cél, élvezzem az életet a párommal és (esetleg) a gyerekeinknek is legyen boldog élete.
Most egy kis kitérőre invitálnálak, remélem nem baj, de erről muszáj beszélnünk. Ha te is férfi vagy gondolom érzékelted, hogy mennyire is fáj a visszautasítás, amikor a kiszemelt nő egy lágy mondattal lepattint. (Bocsi lányok, de a ti álláspontotokról nem tudok nyilatkozni.) És manapság ez egyre többször előfordul, mert elfogadott norma lett a kicsit bunkó, sportosabb testalkatú férfiideál. A sokadik visszautasítás után pedig egyre jobban elkedvtelenedünk, nem látjuk értelmét a párkeresésnek, és bár egyáltalán nem megoldás de az interneten hemzsegő pikáns tartalmakhoz fordulunk. Kérlek ne nevess, ez egy létező probléma, nem én találtam ki, továbbá a Stanfordi börtönkísérletről elhíresült Philip Zimbardo se véletlenül írt egy könyvet, erről a témáról. Ez bizony ha tetszik, ha nem mindenkit érint, mert ettől nem kisebb dolog függ, mint a jövőnk. Ha ugyanis mi nem leszünk hajlandóak az egyre elfogadottabb férfiideálnak megfelelni, akkor nagy esély van rá, hogy egyre kevesebben találunk párt, ami gondolom már kitaláltad hova vezet. Ez a nagy harci helyzet drága olvasó. De erről talán majd máskor, most kanyarodjunk el ettől és nézzük tovább, hogy én miben látom az élet értelmét.
Sosem feledem azt, amikor még középiskolában, nyelvtan órán kérdezte meg tőlünk az osztályfőnökünk (aki egyben az irodalom és nyelvtan tanárunk is volt), hogy mi az életcélunk. Mindenki rávágta a szokásos kliséket, a családot, a pénzt, az egészséget, a boldogságot. Mint ha Coelho telepatikusan irányította volna őket dőlt belőlük az átlagember vágya. És ez a lényeg, hogy ezek inkább vágyak, s nem célok, amik örökre szólnak. Mivel én már ekkor is szerettem eltérni az átlagtól rávágtam, hogy nyomot akarok magam után hagyni életem során. Mai napig ezt tartom fő csapásiránynak, hogy ha valami aprócska dolgot is de hagyjak ennek a barátságosnak és nyugodtan közel sem nevezett bolygónak a történelmében. Vannak dolgok amik erre sarkalltak és e mellett mai napig is szikla szilárdan kitartok. Egyszer volt olyan időszak, amikor egy valakiért feladtam volna az egészet.
Azóta tudom, hogy legyen bárki is az életemben, amit szeretek, sosem adhatom fel érte a célom. Mert ez ha még nem is teljesült be, de minden nap érzek magamban annyi szikrát, hogy egy aprócska lépéssel közelebb kerülhessek ehhez. Mert biztos, hogy sem te, sem én, sem senki céltalanul jött a világra. Mindenkinek van valami küldetése, s ha nem is ő, de egyik utódja befogja azt teljesíteni. A világ túl hatalmas gépezet ahhoz, hogy bár tehetségesnek titulált ember kormányozza. Igenis mindenkinek jár egy szelet ebből a hatalmas tortából, még ha az pár falatra is elég. Többen kellünk ahhoz, hogy helyreállítsuk a történelmünk helyes útját, amitől véleményem szerint egyre jobban kezdünk elkanyarodni. Átveszik felettünk az uralmat a technológiai vívmányok és a személyes kontaktus csupán antik rom a régi értékek fellegvárában.
Válassz hát kedves barátom. Szenvedsz és célt keresel az életedbe, amit ha nem is biztos, hogy elérsz de mégis azon fáradozol, hogy megvalósuljon, vagy tétlenkedsz és hagyod, hogy átvegyék feletted az uralmat. Legközelebb is várlak egy kis eszmecserére. Σ. D.
Mielőtt belelovalnánk magunkat a film milyenségébe, szeretném leszögezni, hogy nem DC utáló vagyok, nem is Marvel fanboy, csakhogy minden vádat tisztázzunk. Sőt, a szívem inkább a DC-hez húz, mint a Marvelhez (nem a filmes univerzum részlegről beszélünk). Három éve vártam erre a filmre, és folyamatosan követtem a híreket, így hatalmas csalódás volt az, hogy mekkora erőlködéstől bűzlő trágyahalmazt bocsájtott ránk a DC és Zack Snyder, akinek lassan kijár interjúiban egy mekis sapka. Vizuálisan valóban érti a dolgát (bár a kamerarángatás néha túllőtt a célon), egyébiránt viszont nem képes történetet mesélni, ha éppen nem képkockáról képkockára másol egy képregényt a dialógusokkal együtt. Volt ideje bebizonyítani, nem sikerült. Úgy pedig főleg, hogy rögtön egy ennyi szereplővel megtűzdelt filmmel folytatta az Acélember után.
A szuperhősök történelme rettentő részletes és hosszú, melyet a képregény külön szöveges részekben tárgyal. Snyder ezt egy zenés intró montázzsal oldja meg, ami gyakorlatilag egy felgyorsított történelemórának felel meg. Mikor először háttérismeret nélkül láttam a filmet, akkor is esztétikailag nagyszerű látványt nyújtott, ám a képregény után rettentő módon felértékelődik ez a jelenetsor. Ez épp így igaz a film egészére, mely megtekinthető egy 2 és fél órás, egy 3 órás és egy 3 és fél órás változatban. Jelen esetben a 3 és félórás verzióról lesz szó, mely az Ultimate Cut névre hallgat.
