Audrey Hepburn. Elegancia. Jóság. Emberség. Rögtön ezek a szavak jutnak az eszembe, ha rá gondolok. Egy olyan csodás ember, mint amilyen Ő volt, méltán kaphatja meg a tökéletes példakép jelzőjét. Utat mutathat, erőt adhat másoknak. A színésznő halálának 25. évfordulójára emlékezünk.
A színésznő Audrey Kathleen Ruston néven látta meg a napvilágot egy bárónő és egy bankár gyermekeként. A jó háttér szinte egyértelműen mutatta, hogy útja egy leányiskolába vezet majd, méghozzá az angliai Kentbe. Ám élete legtraumatikusabb élményének köszönhetően, mely során édesapja lemondott róluk és szülei el is váltak, Hollandiába kellett költözniük. A keserű gyermekkort már csak a világháború tetézte, ahol Audrey megismerkedhetett az éhezés valójával, így volt, hogy csak tulipánszirmokon élt.
Később Amszterdamban balettot kezdett el tanulni, majd ezt Londonban folytatta, ami elég drágának bizonyult, így kisebb szerepeket vállalt el, hogy fedezni tudja a költségeit. A karrierje ezután indult el azon a bizonyos hullámvasúton, amely csak felfelé vezetett. Megkapta első komolyabb szerepét a Római vakációban, ahol Annhercegnő alakításáért még az Oscar-díjat is bezsebelhette. Filmjei közül elég megemlítenem az Álom luxuskivitelben-t vagy a My fair lady-t, ahol Eliza Doolittle bőrébe bújt ahhoz, hogy bizonyítsa, milyen tehetség lakozott benne. És ez még csak az érem egyik fele. A filmipar mellett betört a divatpiacra is. Mély barátságot ápolt Givenchy-vel, aki Hepburnt a múzsájaként tartotta számon. A későbbiekben tehát nem volt gondja az öltözködéssel sem.
Részlet az Álom luxuskivitelben című filmből
Nem volt ez így a szerelmi életével. 1954-ben ment hozzá Mel Ferrerhez, akitől 3 vetélés után, 60-ban megszületett a fia, Sean. Sajnos válással végződött a házasság, majd Andrea Dotti mellett újra megtalálta a helyét. Az olasz pszichológustól is egy fia született, aki a Luca nevet kapta. Sajnos ez a szerelem sem volt örök életű, ám 1980-ban Robert Wolders, holland színész elrabolta Audrey szívét, és haláláig együtt is éltek.
A színésznővel kapcsolatban rendkívüli emberségét is fontos megemlíteni. Családi hátterének köszönhetően nagyon fontos téma volt számára az éhezés, annak megszüntetése, de legalább csillapítása. 1988-ban az ENSZ Gyermeksegélyezési Alapjának, az UNICEF-nek a jószolgálati nagykövete lett. Rengeteget utazott és bőszen látogatta a hátrányos helyzetű gyermekeket. Ott segített ahol tudott. Végül 1992-ben a Szabadság Elnöki Emlékérmet is megkapta. Audrey egy évvel később, 1993-ban tragikus körülmények között elhunyt vastagbélrákban. Emlékét továbbra is viseli és őrzi az Audrey Hepburn Gyermekalapítvány, amelyet két fia együtt alapított a halála utáni évben.
Audrey élete és személyisége közel sem mondható átlagosnak. Ő valahogy több volt. Egy olyan varázs lengte körül, amely több millió embert elkápráztatott. A maga nemes egyszerűségével hódította meg az egész világot. Nem csak filmes alakításai vagy a divatiparban végzett munkái, sokkal inkább személye miatt maradt meg a köztudatban. Ő nem az, akit könnyen elfelejtünk vagy akiről ne jutna eszünkbe rögtön egy-két idézet, gondolat. Ezért is olyan szomorú, hogy nincs már közöttünk.
Pár érdekesség Audrey Hepburnről
Fogászati asszisztens volt, mielőtt színésznőként dolgozott volna.
Saját bevallása szerint túl nagy volt a lába.
Sokan tévesen azt hiszik, hogy Audrey szemüvege, amelyet az Álom luxuskivitelben viselt, Ray Ban márkájú, pedig valójában egy Oliver Goldsmith darab.
Az egyik kedvenc filmje az E.T. volt.
Hepburn egy igazi príma ballerina akart lenni, de azt mondták, hogy túl magas.
Tökéletesen beszélt 5 nyelven: spanyolul, dánul, angolul, franciául és olaszul.
A Magyar Rádió Márványtermében ezúttal a zongora, pontosabban a tehetséges zongorista, Demény Balázs került középpontba a Fiatal művészek pódiumának keretein belül. Különleges estét tudhattak maguk mögött a nézők és a hallgatók, hiszen a sokszínű darabok mellett egy igazán érzelemgazdag, kifejező és élvezetes játékot hallhattuk a fiatal művésztől. A közönség természetesen ezúttal is hatalmas tapssal és lelkesedéssel hálálta meg a maradandó élményt. Arról, hogy mi is hangzott el pontosan a koncerten, Demény Balázs mesélt nekünk.
Demény Balázs igazi színfolt a klasszikus zene világában. Őszinte, egyedi játékát különösen élvezetessé, könnyen értelmezhetővé teszi az a zenei érzékenység és kifejezőképesség, amellyel előadásain találkozhatunk. Fellépései a változatos darabok mellett különleges interpretációval társulnak. Ez nagyban hozzájárul a zongorista sikereihez, amit a koncertmeghívások mellett versenyeredményei és szakmai elismerései is egyértelműen alátámasztanak. A fiatal zongoraművész ezúttal a Márványterem közönségét örvendeztette meg játékával, ennek kapcsán beszélgettünk a koncerten elhangzott művekről, valamint saját zenei elképzeléseiről, tapasztalatairól az EPER stúdiójában.
A magyar oktatás működésképtelensége, embertelensége már közhellyé vált; szintúgy az egészségügyé. Mindkettő diszfunkcióját mindennapjaink evidenciájaként kezeljük; ahogy azt is konstatáljuk, hogy az elmúlt 25 évben mindegyik kormány magasról tett ezekre a nemzeti minimumokra. Mégis inkább halkan tűrünk: visszük magunkkal a WC-papírt meg az aszpirint a korházba, vagy – ahogy majd a későbbiekben látjuk – a krétát az iskolába; a papírt a nyomtatóba. És ezek csak az akut, felületi problémák – nem beszéltünk még az olyan strukturális problémákról, mint hogy az irodalomoktatás évtizedek óta szoktatja le a diákokat az olvasásról.
A pénteki diáktüntetés – ha másra nem – erre mindenképp jó volt: demonstrálni, hogy tudatában vagyunk a hatalom mulasztásainak, és ennek hangot is adunk. És külön szerencsés, ha erről nem valamelyik – adott esetben 30 éve érettségizett – politikus agitál, hanem a rendszer közvetlen elszenvedői: a diákok.
Az ebből adódó aktualitással élve kérdeztem néhány gimnazista és már leérettségizett diák véleményét.
Flóra egy szabolcsi gimnázium tanulója. Vidékiként őt sem kerülte el minden falusi diák átka: az ingázás.
„Hatkor kelek, fél hétkor jön a busz, a beérés háromnegyed + háromnegyed óra városon belül. És én még szerencsés vagyok, mert viszonylag „gyakran” jár a busz. Minden nap hullafáradtnak lenni rohadt szar. Az volt a nap fénypontja, ha hazaérve fél órára lapozgathattam a könyveimet. Azt várják el tőled, hogy mindenben jó legyél. Ha pl. magyarból versenyzem, akkor nem volt idő a matekra és vica versa. De – sajnos vagy nem sajnos – ez elsősorban nem az iskola hibája.”
Fanni egy művészeti szakgimnázium volt tanulója. Tavaly érettségizett, s őt sem kerülte el a szakgimnazisták/szakközépiskolások agyréme: a kötelező szakmai érettségi. Ebből tavaly komoly közéleti botrány is kerekedett, mivel a Minisztérium a tanév során rendelte el az új direktívát, felkészülési idő nélkül hagyva mind a diákokat, mind a tanárokat. Fanni így nyilatkozik erről a kaotikus helyzetről:
„Nekünk is heti 48 óránk volt, és emellett kellett napi két órákat gyakorolni meg tanulni közismeretre. Én szakgimis voltam, művészetis, zene-tagozaton. Harmadikig (majdnem) minden jól ment, mindenki tudta, miből akar ötödik tárgyként érettségizni. Ez nálunk általában mindig a tesi volt, mivel bioszt, fizikát, földrajzot és kémiát két évig tanultunk, azt is sehogy. Vagy még etikából, amire ugye csak egy esszét kell beadni előre megírva aztán megvédeni. Kb a harmadik féléve körül érkezett hír, hogy mindenkinek kötelező 2017-től szakmai érettségit tenni, ami nálunk népzenészeknél úgy nézett ki, hogy esszé írás, feladatlap zenetöriből meg népzene elméletből, néprajzból stb. plusz zenefelismerés (klasszikus) – BÁRMI, amit az iskola négy éve alatt tanultunk (tanulhattunk) és még egy népdal lejegyzés. Na most alapvetően oké, hogy ezeket tanultuk – valamit csak egy évig, valamit négyig – csakhogy a tanárok hozzáállása sem olyan volt mikor tanították ezeket, hogy ebből érettségizni fogunk. Így az utolsó évünk a töri-magyar-matek-nyelv helyett a szakmáról szólt, hogy ne bukjunk meg. Egyetlenegy minta sem volt fent, életünkben nem láttunk még ilyen érettségit; végül úgy oldottuk meg, hogy – nyilván a tanárok empátiájának köszönhetően – az érettségit közösen írtuk meg, egymásnak segítve. Ezt az ötödik tárgy kötelező szakmait nem is mindenhol fogadják el, vagy lásd: aki orvosira akar menni, vagy olyan szakra mondjuk ahova biosz kell, nem elég hogy ötödikként felveszed érettségire, hatodikként kell, mert a szakmai kötelező először úgy volt, hogy csak emelten lehet megcsinálni; aztán májusban érettségiztünk, és kb. januárban közölték, hogy na jó lehet közepet is csinálni. Szóval tényleg egy merő káosz volt az egész.”
forrás: Boon
Márton egy Heves megyei gimnázium volt tanulója. A középiskolában uralkodó állapotokról így nyilatkozik:
„Nekem átlagosan napi nyolc órám volt, és minden héten körülbelül hét dolgozatot írtunk, ami napi egynek számit átlagosan – de persze volt, hogy egy nap akár hármat is írattak velünk vagy rosszabb esetben négyet. Az elvárások természetesen irreálisan magasak, a megye „legjobb” gimnáziumának- amit szerettek napi szinten kihangsúlyozni – tanulóitól, amire rátett egy lapáttal, hogy a tanárok gépnek nézték a gyereket és nem bírták elfogadni, hogy ha éppen nem az a tárgy az erőssége a diáknak: addig nyomták neki a javító dogákat és feleleteket, amíg a bukás szélére került. Azzal meg már nem is mondok újat, hogy amióta állami kézbe került az iskola a tanárok finanszírozzák a nyomtatóba a papírt és a festéket de még a krétát is; s ehhez azt se felejtsük el, hogy a tanári fizetés alig 10 000ft(!)-tal több, mint a minimálbér. Apámnak négy, anyámnak három diplomája van, és alig keresnek többet, mint egy friss szakmunkás elhelyezkedve. A gimnáziumban dolgozó közalkalmazottak gyerekei is sokan járnak oda, és van, hogy az órán kiszédülnek a padból, mivel egy napja nem ettek, hisz az anyjuk 50 ezer forintból látja el őket. Sokan depressziósak, vagdossák magukat, tudatmódosítókat használnak, mivel akkora nyomás van rajtuk és olyan elvárások, amiknek egyszerűen képtelenek megfelelni.”
A cikk megírásához megkerestem egy volt középiskolai tanáromat is: mondja el, ő – mint a rendszer „belsőse” –, hogyan látja a szisztéma működését, beszéljen elégedetlenségének, vagy épp elégedettségének okairól.
Választ sajnos nem kaptam. Érthetetlenül álltam az eset előtt, mikor egy tanár szülőkkel rendelkező barátom felvilágosított: a sajtónak – a vezetőség irányába való előzetes egyeztetés nélkül – nyilatkozó tanárokat szankcionálja az igazgatóság.
Január 19-e az idei tanév egyik legmegosztóbb dátumává vált, ugyanis ezen a napon sok városban az osztálytermek üresen várták a tanárokat, az átlagosnál kevesebb diák jelent meg az iskolákban. Ezeknek a hiányzásoknak az oka a már tavaly ősszel meghirdetett „Ne menj suliba – demonstrálj az oktatásért #január19-én!” nevet viselő esemény volt, melynek keretében az elégedetlen tanulók a magyar oktatásban fellelhető problémák ellen tüntettek.
Valljuk be, oktatási rendszerünk közel sem hibátlan, rengetek kivetnivalót találhatunk benne. Saját iskolámban is sokan elégedetlenek a jelenlegi helyzettel. Tanulótársaimat kérdeztem arról, hogy miként vélekednek az oktatás mai állásáról, szerintük hová vezet ez az út a jövőben, mit változtatnának rajta, ha több beleszólásuk lenne, illetve kihagyták-e a tegnapi tanítást tiltakozásuk jeléül.
Válaszaik igen meglepőek voltak, mindannyian máshogy látták a helyzetet. Néhányan a következőképpeken vélekedtek a dolgokról: ,,nehéz pozitív színben feltüntetni”,,,rossz, de nem állítom, hogy valaha is jobb volt”,,,a magyar oktatás jelenlegi helyzete szar!”.
A kérdés adott: miért van ilyen sok negatív vélemény? Talán mert tényleg nem áll fényesen az oktatás helyzete! A válaszadók nagy része első sorban azt emelte ki, hogytúl sok a tananyag, rengeteg olyan tárgyat kell magas színvonalon tanulni, amiből valószínűleg nem minden lesz hasznosítható az életben. ,,Azt már inkább tudnia kellene – akár egy egyetemistának, akár egy gimnazistának -, hogyan kell adóbevallást írni, vagy hogy egy vitában hogyan kell rendesen érvelni.” Az iskola tehát nem készíti fel teljes mértékben a tanulókat az életre, kevés a „gyakorlati” tananyag. Emellett az elvárás is hatalmas az arra rendelkező időkerethez képest. Sokszor egyes tanulók számára kevésbé lényeges tantárgyakat komolyabban veszik, mint azokat, amikből a diák valóban érettségizni szándékozik. Nem a mennyiségi, hanem minőségi tanulás kellene, hogy az oktatáspolitika első számú és legfontosabb célja legyen. Ráadásként sokszor a diákok úgy érzik, hogy a tanárok azok, akik hátráltatják őket a hatékony tanulásban. Sokan nem figyelnek a diákokra, nem segítik előrehaladásukat. Legtöbbjük csak a saját tantárgyukat tartják fontosnak, figyelmen kívül hagyva a tanuló beállítottságát és továbbtanulási terveit.
A másik nagy kérdés, hogy milyen jogon is várhatják el, hogy mindenki napi 6-7 tanórára kifogástalanul felkészüljön egy délután alatt? Ha azt nézzük, hogy egy adott tanuló – szerencsésebb esetben – délután 2-ig iskolában van sőt, ha a diák vidéki, akkor mire eljut az ebédig már a délután négy órához van inkább közelebb. Hol marad az idő a tanulásra? Ha minden másnapi tantárgyra legalább egy órát szánunk, akkor jobb esetben este tízre végzünk mindennel, de a tanuláson kívül semmi másra nem jut idő. Milyen lehet egy sportoló diák napja? Iskola, edzés délután 6-7 óráig, otthon tanulás éjszakába nyúlóan. És hogy mi ezzel a gond? Egy tanuló délutánjának a tanulás mellett pihenésről és a szórakozásról is kellene szólnia, ehelyett robotként tanul, magol és körmöl. Ez viszont szinte egyik diák szerint sem vezet sehová, legfeljebb ,,katasztrófába és össznépi elbutulásba”. ,,Ne csodáljuk, hogy ennyien mennek inkább külföldre továbbtanulni. Ezzel azt éri el a kormány, hogy aki kiment az országból, az már nagy valószínűséggel nem fog visszajönni.”
Azonban nem mindenki gondolkodik ilyen negatívan, egyik megkérdezettem a következőképpen vélekedett:
Amit elrontanak bennünk itt, azt majd az életben kijavítja az idő.
Talán egyben egyetérthetünk: a helyzeten változtatni kell. Legtöbben a tananyaggal kezdenék, amit csökkenteni, megreformálni vagy akár teljesen átalakítani kellene. Kevesebb óraszámot és elvárást szeretnének, több támogatást, empátiát mind a tanárok, mind a szülők részéről. Emellett technológiai változások is szóba kerültek; van, aki teljesen meg van győződve arról, hogy a tankönyveket, füzeteket laptopokra, tabletekre kell lecserélni. Mindez segítené a tanulást, levenné a diákok válláról a súlyt, mert néha embertelenül sok holmit kell vinni, az iskolatáska tömege ritkán megy 5 kg alá.
A sok negatív válasz ellenére az általam megkérdezett diákok mindegyike jelen volt a mai tanításon a következővel érvelve:
Úgysem tudunk elérni ezzel semmit
Ezt a napot nem otthonüléssel kellene tölteni, hanem valami olyannal, amivel ténylegesen tehetnénk azért, hogy ez a reform megvalósuljon. Persze nagyon jópofa dolog a suliból hiányozni, de ha az a célunk, hogy elérjünk valamit, miért nem fordítjuk inkább ezt a napot arra, hogy tegyünk érte? Akár megfogalmazhatnánk, min változtassanak vagy ötletelhetnénk, hogyan. Esetleg a tanárokkal együtt leülhetnénk és kidolgozhatnánk egy tervet, amit utólag elküldhetnénk az illetékeseknek. Akár erre is áldozhatnánk a napot, ahelyett, hogy otthon döglünk azzal a címszóval, hogy: ,,Tüntetek!”.
A mai mozgalom tehát mindenképpen megosztó, véleménye azonban mindenkinek van a témával kapcsolatosan. Azt viszont sose feledjük, hogy az élet maga a tanulásról szól. Tanulnunk kell ahhoz, hogy teljes értékű emberek legyünk, hogy fejlesszük magunkat, hogy felnőjünk.
Mégis miért kell mindennap órák hosszat szenvedni, aztán hazaesni, ebédelni és nekiállni a másnapra való tanulásnak? Hányan és hányszor gondoltuk már azt, hogy „ezt meg mégis mikor fogom használni?” A válasz: valószínűleg nagy részét soha. Rengeteg felesleges tudást tömünk magunkba a jobb jegyért, hogy büszkék legyünk magunkra, hogy a szüleink is büszkék legyenek ránk, hogy sikerüljön az érettségink és bekerüljünk a kimaxolt pontszámainkkal egy tökéletes egyetemre. Éjjel-nappal szenvedünk, izzadunk a belénk traktált megfelelési kényszer hatása alatt és boldogok vagyunk? Azok? – Egyáltalán nem. Ez az ördögi kör pedig kering, kering, kering a fejünk felett nap mint nap.
Ma már egy általános iskola alsó osztályos tanulójának is akár napi hat órát kell tanórákon ülni, utána még kettőt, ha napközis és talán még párat ha nem volt elég ideje elkészíteni a kiadott mennyiségű házi feladatot. Emellett délutáni órára jár: sportol, zenél, esetleg mindkettőt. Lefekvés előtt a tableten játszik, megnézi a kedvenc meséjét, de már nem olvas, amit ugyebár a saját kedvtelésére tenne, hiszen az egész napos tanulás már eleve megutáltatja vele a könyveket. Ez pedig, ahogy a diák nő és feljebb lép osztályonként csak rosszabb lesz.
Középiskolás korában már ott tart, hogy ha nagy szerencséje van, aznap nincs fakultációja, de még mindig hét órát ül végig, amik közül ha egy testnevelés is (természetesen ugye a mindennapos tesi) és az előző héten írtak kettőből témazárót, akkor is a maradék ötből aznap írnak, jobb esetben csak felelnek. Napról napra kell tanulni, jelentik ki a tanárok, azonban ezt hogyan valósítsuk meg? Ha minden tantárgyra csak fél órát fordítunk, már az is naponta minimum 2,5 óra, persze mindenki tisztában van vele, hogy egy-egy nagy dolgozat előtti napon nem elég fél óra egy teszem azt 23 oldalas anyaghoz, még akkor sem, ha becsületesen tanultam minden órára.
Ha pedig ezek után valahogy sikerül az érettségi , sőt tegyük fel, megszerezzük az áhított pontszámokat, máris a pokolban találjuk magunkat. Melyik egyetemista tanul előadásról előadásra egy egyetemen? Jobb esetben már a vizsgaidőszak előtt nekiállnak pár héttel, de ki fog október elején tanulni a decemberi vizsgára? Na persze ha ezen is sikerül túllendülni és zsebünkben érezzük a csodálatosnak vélt diplomát (netán megpróbálkozunk még egy MA elvégzésével is, sőt a doktori cím a célunk), mégis mit kezdünk vele? Állunk a munkanélküliség boldog piacán és mosolygunk bambán bizonyítványainkkal a kezünkben, miközben még a csapból is az folyik, hogy ha nem tanulunk nem visszük semmire. Ennek margójára persze már elsőben kicikizzük a kissé ügyetlenebb társainkat és 15 évvel később büszkén verjük a mellünket arra, hogy mi sem tudunk elhelyezkedni háromszor annyi és tízszer olyan magas képzettséggel.
De honnan is indult az iskolába járás gondolata? Bár az önálló európai nevelés megteremtésére irányuló első kísérletek a XIX. század elejére nyúlnak vissza, a pedagógiai gondolkodás és a nevelés már az ókorban is fontos szerepet játszott.
Az ókorban – mivel az nevelés állami feladat volt – az oktatás a politika részeként jelent meg. Az ókori birodalmakban (Mezopotámia, Egyiptom) írnoknak lenni egy hatalmas társadalmi rangot jelentett, ezt az is mutatja, hogy a sumérok már a Kr. e. IV. évezredben úgynevezett írnokképző iskolákat hoztak létre. A Kr. e. VIII-VII. századi Spártában a nevelés fő célja a jó katona idomítása volt (lassan már ma is hasonló követelmények várnak ránk), ahol az írni-olvasni tudásnál sokkal nagyobb jelentőséggel bírt a lakonikus tömörséggel való kifejezés, a fegyelem, az idősebbek tisztelete. Spártával ellentétben, Athénban a Kr. e. VI-V. században a jó polgárrá való válást részesítették előnyben. A hellenisztikus korban sajátos műveltségeszmény alakult ki, ez pedig a világra való nyitottságban és a kozmopolitizmusban mutatkozott meg.
Az ókori filozófusok a politikában sikeres emberek képzését tekintették a legfontosabbnak (Arisztotelész, Platón, Szókratész). Amíg az ókorban a művelt poliszpolgár, addig Rómában a „vir bonus”, azaz erkölcsös ember nevelése játszotta a fő szerepet. Marcus Fabius Quintilianus a gyermeknevelésben résztvevő szülők, dajkák és tanítok műveltséget tekintette a legfontosabbnak.
Ezzel szemben a középkori nevelés- és műveltségeszményt a vallásos világkép hatotta át, ezáltal a kolostorok és a szerzetesrendek a magas kultúra és a szellemi művelődés középpontjai voltak. A Kr. u. V. századtól alakult ki a „ hét szabad művészet”, mely a korai műveltség oktatási tartalmának tekinthető (tríviumból: grammatika, retorika, dialektika és a quadriviumból: aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika állt). A középkori egyetemek létrejöttének első hulláma a XI-XII. században Nyugat-Európához kapcsolódik, Bolognában a XI., Párizsban és Oxfordban a XII., Cambridge-ben pedig a XIII. században nyíltak meg. A középkori városok kialakulásával együtt létrejöttek a városi iskolák, a céhek pedig sajátos szakmai képzést teremtettek meg.
Hazánkban a nevelés intézményesülése Szent István királyunkhoz kötődik, aki a bencés szerzetesek számára több kolostort is létesített, az első kolostori iskola pedig Pannonhalmán működött. Az első egyetem viszonylag későn alapult meg Magyarországon, minderre 1367-ig kellett várni, amikor is Nagy Lajos királyunk hozta létre azt, majd 1395-en Luxemburgi Zsigmond is létesítette az óbudai egyetemet.
Forrás: Cultura.hu
A reneszánszban azonban már más volt a helyzet, visszatértek az ókori eszmékhez, így a humanizmus mellett kialakult az antikimádat. Ezáltal az emberközpontú szeretetet és az ókori műveltségeszmény elsajátítását tartották fontosnak, a tanulásban pedig elsőbbséget élvezett a vidámság, a játék és a mozgás örömei.
Az újkor döntő szerepet játszott a reformáció, amelyet Luther Mártonnak köszönhetünk. Az ő kortársa (és egyben mély barátj) Philipp Melanchton pedagógiájában arra tett kísérletet, hogy ötvözze a reformáció szigorú erkölcsi nevelési normáit a reneszánsz antik műveltségeszménnyel. Ez a folyamat nagy hatással volt a katolikus egyház megújulása során az iskolahálózat kiépítésére. Magyarországon (mint Európa sok más részén) a műveltséget segítette az anyanyelvi bibliafordítások megjelenése (Károli Gáspár, Sylvester János) és Pázmány Péter közoktatáspolitikai reformelképzelései, amelyekben a szigor a megértéssel és a szeretettel párosult.
Természetesen a további századokban is ugyanígy folytatódott a nevelés fejlesztése, az oktatás modernizálása és a műveltség kiszélesítése, de a XVIII. században Mária Terézia tanügyi reformjai mindent megváltoztatnak. 1777-ben az I. Ratio Educationis a tankerületek bevezetésével az iskolarendszer állami irányítását és felügyeletét vezette be, az új tanügyi rendelet pedig szétválasztotta az alsó-, közép- és felsőoktatást. A II. Ratio Educationis 1806-ban hat tankerületet alakított ki Magyarországon.
A XIX. században végképp kitárultak Európa határai, a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok a nevelésügy terén is reformokat hoznak. Az ipari forradalom hatással van az emberek mindennapjaira, így átalakították az emberek élet- és gondolkodásmódját. A népoktatási rendszerek megjelenésével az európai iskolaügy új korszaka kezdődött el. A modern európai közoktatási rendszerek kialakulására az angol, a francia és a német oktatás- és iskoláztatáspolitikai modellje hatott.
forrás: pinterest.com
A XX. századi Magyarországon az oktatás legnagyobb reformere Klebelsberg Kunó volt, aki egyszerre akarta a tömegképzést korszerűsíteni és az elitképzést megvalósítani, ez később Hóman Bálint nemzetté nevelési programjával vált a legfontosabb feladatnak. A tanügyi igazgatás centralizálása után az 1940. évi XX. törvénycikkel megvalósult az egységes nyolc osztályos, mindenki számára kötelező népiskola. 1946-ban napvilágot látott az általános iskolai tanterv, létrejöttek a népkollégiumok és a rendszer mindent megtett azért, hogy a korábban a közép- és felsőoktatásból kizárt alsóbb néprétegeknek lehetőségük lehessen tanulni. 1945-től a felsőoktatás a nők számára is elérhetővé vált. A rendszerváltozásig még néhány reformot végrehajtottak, azonban már semmi radikálissal nem próbálkoztak, így el is értünk napjainkig.
Betört a várva várt, újításokat és a nyugatot hazánkba „elhozó” kapitalizmus. A rövid történelmi összefoglaló után, melyből megismertük az oktatás, ennek az elképesztő hagyományokkal és presztízzsel bíró tudománynak és szakágnak a történetét, tekintsünk vissza a mai Magyarországra; itt, ahol sok más európai országban is, a gyerekek három éves korukban kerülnek be a közoktatási rendszerbe, amikor belépnek az óvodába, innen hat vagy hét éves korban mennek tovább, érettségtől függően. A következő szint az általános iskola, ami nyolc éves, de megrövidíthető, ha hatosztályos gimnáziumban tanul tovább a diák. Nemcsak gimnáziumi, hanem szakközépiskolai oktatásban is részt vehet a gyermek, majd sikeres érettségi vizsgát kell tennie, csak ezután léphet tovább a felsőoktatásba. Ez lehet főiskola vagy egyetem, ahol először alap-, majd mester- és doktori képzést végezhetnek a diákok. Így ha az oktatás minden állomásán végigmegyünk, körülbelül 25 évesek vagyunk, természetesen csak ha sikerült mindent elsőre elvégezni. Azonban a 18. életévüket betöltött állampolgárok eldönthetik, szeretnének-e továbbra is az oktatási rendszerben részt venni, azaz tanulni.
http://www.tankonyvtar.hu
De mit és hogyan tanulunk, tanítanak nekünk? A köznevelés kereteit a 2011. évi CXC. Nemzeti köznevelésről szóló törvény rögzíti. A köznevelési intézmények 2013-tól állami fenntartásba kerültek az egységes színvonal biztosítása érdekében. A központosítás bírálói az oktatási rendszer sokszínűségének megszűnésétől tartanak. Létrejött a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK), mely az iskolák gazdálkodásáért, szakmai felügyeletéért felelős. A KLIK feladata a bérek, járulékok kifizetésének, továbbá a tanszerellátás, szakfelügyelet, szakmai továbbképzések felügyelete és koordinálása. (A 3000 fő feletti lélekszámú települések önkormányzata a KLIK engedélyével megtarthatja az intézményfenntartói feladatait.) A közneveléshez kapcsolódóan előkészítési, tervezési, operatív irányítási és ellenőrzési szerepkört tölt be.
A köznevelési törvény értelmében többek között
bevezetésre került az egész napos iskola – mint intézménytípus –, mely délután 16 óráig kínál foglalkozásokat és legalább 17 óráig gondoskodik a diákok felügyeletéről.
a középfokú intézménybe felvételt nem nyert diákok az ún. Híd-programok keretében felzárkóztatásban vehetnek részt a következő felvételi eredményessége érdekében.
az érettségiig legalább 50 órás közösségi szolgálatot kell teljesíteniük a diákoknak a 2016. január 1. után megkezdett érettségik esetén.
bevezetésre került a mindennapos testnevelés.
a nemzeti összetartozás erősítésére a 7. évfolyamtól kezdődően határon túli magyar területekre a központi költségvetés terhére kirándulások szervezhetők.
a hit vagy erkölcstan oktatása kötelezővé vált.
2013. szeptember 1-jén bevezetésre került a Pedagógus életpálya-modell. Az új testület a 2014 júniusában megalakult Nemzeti Pedagógus Kar, mely a köznevelés átfogó megújításához kíván hozzájárulni. A kar az állami és önkormányzati fenntartású közoktatási intézményekben pedagógus munkakörben foglalkoztatottak önkormányzattal rendelkező testülete. Fő feladata a közösségi szolgálat szervezése és a Pedagógusok Etikai Kódexének elkészítése, véleményezési és javaslattételi jogkörrel rendelkezik a pedagógusképzést és köznevelést érintő jogszabályokkal kapcsolatban, együttműködhet más szakmai szervezetekkel.
Más társadalmi intézményekhez, ellátó rendszerekhez részben kötelező, formális, hivatalos, részben pedig kölcsönös előnyökön nyugvó, informális kapcsolat fűzi az iskolákat.
Így például:
a fenntartóval, felügyeleti szervekkel kialakított kapcsolat.
az iskolaorvos, iskolanővér hálózat, mely nemcsak felvilágosítást, tanácsadást biztosít a tanulók számára, de egészségügyi állapotukat folyamatosan figyelemmel kíséri, regisztrálja.
a rendőrséggel, tűzoltósággal való kapcsolat a prevenciós, bűnmegelőzési programok megvalósításához, esetleges iskolában történt bűncselekmények kezelésében.
a tanulók szociális, környezeti érzékenyítését végző társadalmi szervezettekkel – drámapedagógiai műhelyekkel, nevelőintézetekkel, idősek otthonával, környezetvédelmi szervezetekkel, állatmenhelyekkel – való kapcsolat. Ezek száma a közösségi szolgálat bevezetésével várhatóan megsokszorozódik.
a duális szakképzési rendszerben a tanulók szakmai gyakorlataikat cégeknél végzik, ahol tanult szakmájukról valódi tapasztalatot szerezhetnek, akár elhelyezkedésüket is biztosíthatják.
a gyerekek családi, anyagi, erkölcsi körülményeivel kapcsolatos problémák megoldásában szükségessé válhat a gyámügy, a közjegyző, gyermekvédelem bevonása.
a hitoktatás lehetőségének biztosításához az iskolák kapcsolatot tartanak fenn különböző felekezetű egyházakkal.
a tanulók személyiségének kiteljesítéséhez az iskola kapcsolatot tarthat fent – pl. helyet biztosíthat – a sportszervezetek, művészetoktatási intézmények által kínált foglalkozások megvalósításához.
Ez így leírva fejlődésnek, haladásnak tűnik, azonban hol marad a legfontosabb, a tanár-diák viszony és eleve a rajtuk gyakorolt „eszközként” való bánásmód? A mi rohanó világunkban már nem számítanak az emberi kapcsolatok, mindent online, a virtuális térben teszünk vagy nem teszünk, mondunk vagy nem mondunk. A tanároknak is ehhez igazodva egyszerre kell két helyen is vezetni a jegyeket, csakhogy könnyebben belekeveredjünk és több dologra kelljen egyszerre figyelnünk, mellette portfóliót írni, készülni a következő tanórára, előadásra és dolgozatokat, beadandókat javítani. Ez persze időbe telik, nehéz és fárasztó, így a pedagógusok kifáradnak és napról napra ingerültebbek lesznek, amit a diákokon vezetnek le. Közben arra senki sem gondol, hogy nekünk ez milyen megterhelő? Nekünk épp meg kellene találnunk magunkat, mondják a felnőttek, mert sokkal több lehetőségünk van, mint nekik volt. Tanuljunk, hogy elérhessük a céljainkat, sportoljunk, zenéljünk, érezzük jól magunkat, pihenjünk, fordítsunk idő a barátainkra, a kirándulásra, a természet és az élményeink megélésére, gyűjtsünk tapasztalatokat, műveljük magunkat, tanuljunk nyelveket, legyünk okosak és szépek és mindenből a legjobbak.
forrás: Quora
DE hogyan vigyük véghez mindezt? Hogyan szakadjunk szét, ha közben érezzük, hogy nem jó ez a rohanás? Hova is rohanunk egyáltalán? Itt van a legnagyobb probléma a magyar neveléstudományban, mert szépnek, okosnak és tökéletesnek akarnak minket nevelni, miközben csak egyre nagyobb nyomás alá helyezik a diákot ebben a rohanó világban. Azt mondják te nő vagy, szülj fiatalon, az egészséges és utána is ráérsz karriert építeni és magaddal foglalkozni. Aztán meg azt kérdezik, hogy miért kell minden nőnek állandóan a családalapításon gondolkodni, dolgozzanak, éljék ki magukat, utána is ráérnek szülni. Na de mikor csinálják mindezt? A férfiaknál sem más a helyzet, tőlük társadalmilag még többet, még intenzívebben várnak el, hiszen ők az erősek, a kitartóak.
Nem támaszthatunk elvárást egy hat éves kisgyermek felé, amikor belép az iskola kapuján. Hagynunk kellene játszani. Egy érzelmi ronccsá tesszük őket, aki megfelelési kényszerben szenved, majd minimum 12 éven át nyúzzuk, hogy a rendszer elvárásainak még jobban megfeleljen. Nem tudunk tanáraink felé bizalommal fordulni, mert nem értenek meg minket, ami nem új keletű dolog, hiszen a generációk között fennálló ellentétek minden korban jelen voltak.
“Kérdezem én, hogy mégis hogyan lehet jól teljesíteni az iskolában, ha a tanárok folyton azt vágják a fejedhez, hogy nem lesz belőled semmi,ostoba és lusta vagy, gimnázium után úgyis dolgozni mész, és még sorolhatnám… Ezek után hogyan legyen motivációnk, ha pont a tanárok veszik el tőlünk? A tanár-diák kapcsolat is kapcsolat, amire sokkal nagyobb hangsúlyt kéne fektetni”-fejezi ki a legnagyobb problémát Pápai Enikő a Jurisich Miklós Gimnázium és Kollégium 11.a osztályos tanulója.
Összességében a mai magyar oktatási rendszer legfőbb hibája véleményem szerint, hogy személytelen és elnyomja azokat (tanárokat, szülőket), akik próbálnak színt vinni a szürke hétköznapokba, hogy a megkeseredett, unott és kiöregedett pedagógusok helyett az új értékeket és gondolkodásmódot képviselő fiatalabb nemzedékek is teret nyerhessenek a nevelés nagy sakktábláján.
Dr. Vigh Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora és Liao Chang Yong, a Sanghaji Zenei Konzervatórium rektorhelyettese köszöntötte a résztvevőket az ötödik Operavizsga Fesztivál megnyitóján. Hallgatóink mellett a Shanghai Zenei Konzervatórium, a Jeruzsálemi Zene- és Táncakadémia, valamint a Holland Nemzeti Operaakadémia növendékei mutathatják meg tudásukat az opera műfajáról és a színpadi játékról.
A Solti Terem öltözőjét élénk színű, hagyományos kínai viseletbe öltözött előadók töltötték meg a Tang Xianzu kínai író életét megrajzoló budapesti bemutató előtt. A fiatal művészek – a sanghaji zeneakadémia hallgatói – Xu Jianqiang kortárs kínai zeneszerző történelmi ihletésű operáját ismertették meg a magyar közönséggel.
„Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) által támogatott, immár hagyományosnak tekinthető Operavizsga Fesztivál megszervezése minden évben különleges élmény a Zeneakadémiának” – kezdte ünnepi beszédét Dr. Vigh Andrea, a Zeneakadémia rektora. Hozzátette, az eseménysorozat nem csak a kiválasztott hallgatók számára jelent színvonalas nemzetközi előadásokat, de a hazai operalátogató közönség is megismételhetetlen produkciókat láthat.
A fesztivál nyitókoncertjén fellépő Sanghaji Zenei Konzervatórium rektorhelyettese, Liao Chang Yong elmondta, a két zeneakadémia a tavalyi évben írt alá együttműködési megállapodást Fekete Gyula, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektorhelyettese közreműködésével. A kínai intézmény – amely az ország egyik legrégebbi zenei képzést biztosító helye – fontos partnerének tekinti a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, ahonnan rendszeresen fogadnak hallgatókat és vendégoktatókat is.
Valuska Gábor fotója
A 2400 tanulóval rendelkező sanghaji zeneakadémia énekesei és zenekarának tagjai egy hagyományos művel készültek az Operavizsga Fesztiválra: a kortárs opera az egyik leghíresebb kínai drámaíró, a Shakespeare-rel szinte azonos évtizedekben alkotó Tang Xianzu életéből mutat be felemelő epizódokat. Miután 1598-ban Tang visszavonult a hivatalnoki pályáról, az írásnak szentelte életét. A Bazsarózsa pavilon című darabját tartják a leghíresebb alkotásának, amely jelentős drámáinak összegyűjtött kötetében, a Négy álomban is megjelent.
A 2018-as fesztivál a Sanghaji Zenei Konzervatórium kortárs előadása után január 18-án a Jeruzsálemi Zene- és Táncakadémiaprodukciójával, Gian Carlo Menotti A médium című művével folytatódik. A hazai zeneakadémista növendékek január 19-én lépnek színpadra egy opera-patchworkkel, amely Armida történetét helyezi a középpontba, kortárs zenei reflexiókkal egybekötve. Az idei Operavizsga Fesztivál a Holland Nemzeti Operaakadémia előadásával, Britten Lukrécia meggyalázása című alkotásával zárul január 28-án.
A Berzsenyi Dániel Könyvtár 2014-ben indította útjára a Bájoló című irodalmi, zenés estjét, amellyel sikeresen nyitott a legzárkózottabb, de közben a legérzékenyebb, legfogékonyabb és alkotni vágyó generáció felé. A fiatal tehetségeket bemutató, beszélgetéssel egybekötött programsorozat 2018. január 25-tól folytatódik! Az est házigazdája ezúttal is Boros Ferenc.
A sorozat első estje jövő hét csütörtökön, január 25-én kerül megrendezésre. A programsorozat első vendége Kovács Pál lesz, a The River zenekar dalszerző-gitáros-énekes frontembere. Ezen az estén Pali mesél önmagáról, zenéről, dalszövegírásról, tehetségkutatóról (X-Faktor). Előadásában felcsendülnek sokak által kedvelt együttesek (Kispál és a borz, Esti Kornél, Green Day, Linkin Park) egyszálgitáros feldolgozásai. Saját dalai közül kettőt itt hallhatnak először az érdeklődők.
A rendezvény helyszíne: Berzsenyi Dániel Könyvtár (Szombathely, Dr. Antall József tér 1.)
Sergey Maximishin 1964-ben született. Gyermekkorát Kerchben, a Krímben töltötte. 1982-ben Leningrádba költözött. A szovjet hadseregben 1985-től 1987-ig Kubában a Szovjet Katonai Erők Képviselőjeként szolgált. 1991-től a Leningrádi Politechnikai Intézetben diplomázott fizikából. 1998-ban a fotóriporterként a Szentpétervár-tudományi Karán szerzett diplomát. 1999-2003-ban a „Izvestia” újságcikk munkatársa volt. 2003 óta dolgozik a német „Focus” ügynökséggel.
Több díjat nyert már képivel, World Press Photo-díj – Művészet, szórakozás kategóriában, World Press Photo-díj – Hétköznapok kategóriában bizonyult a legjobbnak. Képeit egyetemen mutogatják a fotóriporternek készülő hallgatóknak, mint a riportfotók iskolapéldáját. Munkája során megfordult a világ számos pontján, járt Észak-Koreában, Kubában, Irakban, Nepál fővárosában, és soha nem a szép érdekelte, hanem az érdekes, sokszor a szürreális. Itt van egy kis ízelítő a legjobb képeiből:
Vas megyének nemcsak színvonalas és sikeres kőszínháza van, az amatőr vidéki színjátszás is színes és változatos produkciókkal tiszteli meg a publikumot. A körmendi és a celldömölki színjátszókról már sokan hallottak, most Ikervár amatőr színészei mutatkoznak be.
Ikerváron jelenleg három aktív színjátszó csoport folytat tevékenységet. Egy gyermek és ifjúsági csoport, Szabó Károlyné nyugalmazott tanítónő vezetésével, valamint egy felnőtt csoport, a Rába(p)ART Társulat, korábbi nevén Ikervári Színkör, amit Pásti József, a művelődési ház igazgatója vezet. Végül pedig egy nyugdíjasokból álló csoport, a Szenior Színpad, amit szintén Pásti József irányít.
A településen a színjátszás régóta a köztudat szerves része, hiszen már a két világháború között is aktívan részt vettek a lakók ilyesfajta kezdeményezésekben. A színdarabokat tanítók, illetve aktív, közéleti fiatalok tanították be. Az előadások elsősorban télen voltak, az erre kialakított épületben. Az akkori korhoz hű darabokat választottak és ezeket szintén korhű díszletek között adták elő.
Jelenet a darabból. Fotó: Gálovics Gábor
Ezekből a gyökerekből nőtte ki magát a Rába(p)ART Társulat, ami immáron 17. éve szórakoztatja a falu, illetve Vas megye településeinek lakóit. A Sághegy LEADER Egyesület, illetve a Magyar Színjátékos Szövetség tagja. A próbák általában heti rendszerességgel, csütörtökönként zajlanak. Itt mindig a jókedv és a szórakozás van előtérben, még komolyabb darabok esetén is. Egy-egy próba időtartama eltérő, függ a darab nehézségétől, rendezői instrukcióktól, valamint a fellépési határidő közelségétől. A jelmezeket és eszközöket legtöbbször együtt választják ki, olykor saját ruhatárból, máskor különböző felajánlásokból. Sokszor egy-egy ruha megtalálása igen komoly fejtörést okoz, hiszen próbálnak odafigyelni az akkori korra jellemző stílusra és elvárásokra. A díszleteket is saját maguk készítik, illetve készíttetik. A szereplők életkora is változatos: fiatalabb korúak, illetve középkorúak is egyaránt játszanak a színpadon.
A színkör azonban jelenleg megfogyatkozott. Mindössze hat állandó amatőr színész vesz részt a közös munkában: Pástiné Berzlánovich Gabriella, Szemesné Bíró Emma, Szőke Zoltán, Pásti József és Szőke Szeverina Anna. A hang- és fénytechnikát Szabó László szolgáltatja. A kis létszám ellenére töretlenül menetelnek tovább és szívesen fogadnak új tagokat is. Repertoárjuk igen változatos. Elsősorban szórakoztató jellegű műsorokat, vásári komédiákat, görög vígjátékokat és modern kabarékat adnak elő, mint például Kéri Ferenc: Beteg a disznó, Hans Sachs: A szatócs batyuja, vagy éppen Zilahy Lajos: Szénapadlás című műveit. Ezek mellett azonban Csehov egyfelvonásosait, japán végzetjátékokat, illetve abszurd tragédiákat is színpadra állítanak a különlegesség jegyében; ilyenek Sudzsi Terajama: Jamamba, Jack London: Osztozkodás, illetve Rákosy Gergely: Beadvány a világ ellen darabjai.
Talán a színes repertoár az oka, hogy nagyon sok felkérés érkezik vendégszereplésre mind a megyén belül, mind a megyén kívüli településekről egyaránt. A csapat két éve az Erdélyben található Déván, valamint Lupényban, a Kultúrpalotában is vendégszerepelt. A külhoni vendégjáték, a határon túli magyarok közönsége előtt, nagy megtiszteltetés volt a szereplők számára, mindenhol ováció fogadta a messziről érkezett vendégeket.
Jamamba társulat. Fotó: Rába(p)ART Társulat
A különböző meghívásokon túl, minősítő fesztiválokon is sikeresen szerepelnek az ikerváriak. A Mosonmagyaróvári Nemzetközi Színjátszó Találkozón elnyerték már a „Legjobb jelmez”, a „Legjobb színész”, illetve kétszer a „Legjobb szcenika-díjat”. A vasvári, sümegi, hajmáskéri, és veszprémi fesztiválokon országos bronz, valamint ezüst minősítést is bezsebeltek. A Heves megyében található Adácson, ami a Kárpát-medencei Színjátszó Találkozónak ad otthont, már rengeteg alkalommal sikerrel szerepeltek. Itt már nem csak ezüst, és bronz, hanem arany minősítéssel is jutalmazták a csapatot. 2017 őszén is rengeteg csapattal mérték össze tudásokat az északi országrészen. A sok tanulás és próba meghozta gyümölcsét, hiszen innen is ezüst minősítéssel távoztak. (A zsűri ezen a találkozón arany minősítést nem osztott ki, és ezüstöt is csak a Rába(p)ART Társulat kapott.)
A falusi színjátszásnak, az egyszerűségén, tisztaságán, és a közönség szórakoztatásán túl, szerepe van a személyiség formálásában, az erkölcsi és etikai fejlesztésben is. Közösségfejlesztő, közösségalakító összetartó szerepénél fogva társadalmi szempontból is rendkívüli jelentőséggel bírt.
2018. 01. 14. 19 óra. – József Attila lassan 113 éves, Jordán Tamás holnap tölti a 75-öt. Vasárnap este van. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előtt a padok fehérben pompáznak a délután lehullott pár centis hótól. Gyermeki kíváncsisággal és türelmetlenséggel lépek be az automata ajtók szárnyai közé. A tömeg kicsit halkabb, mint máskor, sokan motyognak a sarokban, páran a rozéjukat kortyolgatják.
A Márkus Emília Terem az első emeleten van, három társammal együtt elsőként érkezünk a bejáratot elkerítő bordó kötél mellé. A túloldalon, közvetlenül a bejárat előtt, egy kékinges férfi áll, az ing a térd és a derékszíj között nagyjából félútig lelóg, az alja gyűrött – látszik, hogy pár perce feltehetően még be volt tűrve. A férfi arca komoly, vonásait, alkatát ismerem, láttam sokszor, hangját is hallottam már, de a tekintete most mégis ismeretlen. A teremből lágyan, talán a Kaláka zenekar zenéje szól, bár a várakozó közönség zsibongásától nem igazán tudom kivenni.
„Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik szeretetre,”
19 óra 7 perc. – Végre a székünkben, a barátom tőlem jobbra jegyzi meg halkan; „Színházi 7 perc, ez már csak jó előadás lehet.”. Nem figyelek rá, nem tudok másra figyelni, csak egy irányba; a férfi, akit az előbb az ajtóban láttunk, már a színpad közepén mereng az ideiglenes, 40-es éveket idéző ülőgarnitúra egyik részében. Mereng a félhomályban, talán a zenét hallgatja. A közönség hangos, sose volt még ennyire hangos nekem. Miután mindenki elhelyezkedik, a férfi feláll a színpadon, komor, koncentrált arcán félíves mosoly, szétnéz a teremben, elégedett a közönséggel. Egymaga foglalja el a színpadot az előadás bevezetője során: úgy tekintek rá, mint mikor kisgyermekként nagyapám mesélt nekem. Soha sem koncentráltam ennyire. A férfi hibátlan, szakadatlan, információdús bevezetővel szolgál nekünk. Nem tartom meglepőnek mindezt, hiszen az előadás már a 43. évében jár. Ő maga komponálta és formálja, immáron több mint négy évtizede, s úgy adja elő történetét, mint a bibliai Mózes a tízparancsolatot híveinek.
Fotó: Mészáros Zsolt
1975-öt írunk, a férfi életének egyik, ha nem a legmeghatározóbb időszaka következik. A Magyar Televízió akkori vezetősége méltóképpen szeretné ünnepelni József Attila születésének 70. évfordulóját. Három színészt kérnek fel, hogy szerepeljenek a műsorban: Cserhalmi Annát, Latinovits Zoltánt és Jordán Tamást. Talán kiemelkedőbb triót erre a szerepre nem is találtak volna. A feladat az volt, hogy József Attilának, a szocializmus kiemelkedő proletár költőjének méltó emléket emeljenek verseivel, de mindezt valamilyen különleges körítéssel szerették volna látni. Jordán Tamás ötletelt, majd a szerkesztőségbe érve elmondta tervét, miszerint a Szabad-ötletek jegyzékét adná elő. Természetesen a válasz egyöntetűen elutasító volt, azzal a megjegyzéssel, hogy mi lenne, ha inkább verseket dolgozna fel és néhány, már publikált és kevésbé cenzúrariogató részleteket rakna bele a jegyzetekből. A színész természetesen nem hazudtolta meg magát, fogta a Szabad-ötletek jegyzékét majdnem teljes egészében és néhány helyen, rövid kibújásként elhelyezett benne verseket. Akkor, az előadást a Kaláka és a Sebő együttes kísérte zenével, és nagy sikert aratott.
„én ettem meg a buktákat”
Azóta szakadatlanul halad a férfi története, a számát maga se tudja megmondani hányszor adta már elő ezt a műsort. Egyedül a Radnóti Színházban eltöltött tíz évad 142 fellépése, az akkor még „Amit szívedbe rejtesz” címet viselő előadással tűnik biztosnak. Hatalmas számok ezek s nem csak a bevezetőt, de minden apró részletet úgy komponálja a színpad közepéről, mintha akkor és vele született volna az egész műsor. Megkér mindenkit, hogy az előadás legnagyobb egyediséget hordozó eszközét, a fülhallgatót a kis rádiókkal, tegyék a fejükre, majd hallgassák a beszédét. A rádióm recseg, a beszédet épp, hogy hallom, de pont elég ahhoz, hogy minden végtagom minden izma összeránduljon egy pillanatra. A férfi elmondja a füzet létrejöttét a szerzője szemszögéből, megkér minden résztvevőt, hogy ha jól esik, nyugodtan nevessenek egyes momentumoknál, de kihangsúlyozza, hogy nem kötelező, majd miután megkacagtatja a közönséget és helyet foglal az egyik székben, arca újra komor lesz és akkor belekezd.
– Másra számítottam, mikor meséltek az előadásról. Többször olvastam a művet, de a hang, ami akkor, ott, este megszólalt, teljesen más volt. A férfi halkan és motyogva, enyhe artikulációkkal, – ahogy máskor az ember barátjával a konyhában elhelyezkedve egy üveg bor mellett filozofál, úgy szólal meg ez a mélyen kellemes hang a fülünkben. Még mindig recseg, de az emberi hang úgy csókolgatja a dobhártyát mintha éppen, pont mellette ülne a férfi a konyhában és neki, pont neki mondaná a fülébe a füzetet. A mű tele van trágár és erősen durva kifejezésekkel, amiket sosem gondoltam volna, hogy így lekerekítve, ennyire természetes hangon és szituációban élhetek majd át. A motyogás művészete az, ami a színpadon folyik, az ahogy magadban beszélsz magányodban és most itt, épen, elevenen 150 ember előtt. A férfi a művet akképpen dolgozza át, ahogy 43 éve azt kérték: úgy adja elő, mintha ez a saját műve lenne és a befogadóban csak egy árva hang szól, hogy valami hasonlót már József Attila is írt valaha.
„úgy szeretnék baszni, mint pancsolni
ahogy a mama fürdetett”
Pont ettől lesz annyira emberi és mindenkinek oly otthonos. A férfi a színpadon kicsit a költő, kicsit mindannyiunk ebben a világban, és kicsit a színész, aki játssza és megalkotta az előadást. Harmadolás zajlik egy ember egyetlen hangjában. 1936. május 22-én vésődtek az elhangzó szavak abba a pepita vászonba, de eddig olvasatának azt az élvezetét, melyben saját gondolataimat képzeltem oda, szinte minden hitem megrendült, a férfi előadásmódjában az egész mássá válik. Így, az ő hangjával és vérmérsékletével valójában sajátomnak érzem az ondolkodtató sorokat. Ég a szemem, talán pislogni is elfelejtek közben, annyira figyelem minden mozzanatát a férfinek, majd neki nagyon fáj, én pedig először sírom el magam az estén. A közben felvillanó versek kapaszkodók, hogy ne zuhanjon az ember a mélységbe, de az azokból való visszarendülés a szabad-ötletek morzsáiba fizikai fájdalommal jár. A szubjektivitás nem is lenne megfelelően erős szó arra, ami ekkor az emberben lezajlik. Kinek mi… Nekem a félelem, a mellettem ülőnek a munka-undor, az első sor 8-as székének a gyermekkori emlékek, mikor megverték az asztallábhoz kötve. Talán a színpadon ülő férfinek a szerelem, vagy a kötöttségekből való obszcén felszabadulás, de őt nem tudom megfejteni, kezdem nem ismerni, ahogy egyre inkább megismerem magam ebben az előadásban.
„minden nő kurva”
Foró: Mészáros Zsolt
Páran nevetnek a közönségből, többen hallgatnak. Ahogy mondtam: kinek mi. Fokozatosan lassul a sorok szedete, ahogy emlékszem, – mert folyton eszembe ötlenek a kötet hasábjai – ez a végét jelenti már. Itt, úgy gondolom a költő ön-megrendülése nyomán vallomást tesz pszichológusának, kinek valójában az egész mű szól, kit valójában az egésszel provokál. Ez már tudatos, de a tudatosság mögött olyan közvetett fájdalom van, amit József Attila egyik írásában sem véltem még ilyen tisztán felfedezni. Folyó beszéd összeálló, már-már prózai ébredéssé a megkeseredés: „- mert nem is tehet mást: ez az ő életkedve teveled szemben.”
8 óra 20. –
– Mondja a férfi a színpadon, kifele fordulva, majd minden lámpa lenyugszik. Őrülten lesek órámra, ami tévedhetetlenül mutat az este 20:20-as időpontra. Ekkor még csend van, engem végtelen hidegrázás fog el. A füzet is így zárul. 8 óra 20. Tébolyodott gyermeki értetlenségnek tűnhet kívülről az, ahogy kivörösödött szemekkel, szinte remegve merengek a színpadon álló egyetlen, mosolygó emberre. A tapsvihart gyorsan, óvatos szerénységgel inti le és kéri a közönséget, hogy egy verset még hadd szavaljon el és nem kér tapsot. Szeretné ő hozzáképzelni, a közönség pedig legyen néma.
A SZÁMOKRÓL
Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is, Mintha sok 1-es volna az irkában. Hanem ezek maguk számolódnak És csudálkozik módfölött az irka, Hogy mindegyik csak magára gondol, Különb akar lenni a többinél S oktalanul külön hatványozódik, Pedig csinálhatja a végtelenségig, Az 1 ilyformán mindig 1 marad És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erőt magatokon És legelőször is A legegyszerűbb dologhoz lássatok – Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek.
A férfi megtapsolja a közönséget és lesétál. Az emberek kivonulnak. Nem sokkal később, talán negyed óra elteltével látom Jordán Tamást, a nagyszerű színészt, a maga szerénységében, betűrt, kék inggel, aminek gyűröttségéből látszik, hogy nemrég még nem volt betűrve. És mosolyog, és mosolyog…
Boldog születésnapot kíván az f21.hu Jordán Tamásnak!
