Újabb állomásához ért Szombathely hiánypótló kulturális programsorozata. A fiatal tehetségeket bemutató estnek február 8-án késő délután a szokott módon a Berzsenyi Dániel Könyvtár adott otthont, ahol Boros Ferenc, az est házigazdája, és Nagy Róbert várta az érdeklődőket.
A Bájoló-estek és a város könyvtára magára vállalta azt a fontos és értékóvó feladatot, amely felkutatja és fejlődésük egy kiragadott pillanatában megörökíti a helyi feltörekvő alkotókat, legyenek azok zenészek vagy költőpalánták; Boros Ferenc, Nagy Éva könyvtárigazgató pártolásával, évről évre magabiztosabban kormányozza ezt a kedves vállalkozást, ami ugyan már kiforrott, de a végétől remélhetőleg messze jár.
Csütörtök este a terítékre Nagy Róbert verselő és újságíró került, akinek elhangzott munkáin keresztül érdekes betekintést és rapszodikus utazást kaptunk egy első pillantásra sokszínű világba, amit egyszerre tölt meg versekkel, képekkel, cikkekkel és kritikákkal. Boros Ferenc is ezekre a változatos érdeklődési területekre koncentrált és kalauzolt minket Robi, olykor sötét színekkel talán túlságosan hivalkodóan kihúzott térképén. Ami térkép önmagában ugyan nagyon fontos, de az est céljai közé tartozik az is, hogy az értelmező és befogadó miként látja, majd fejti fel azt.
Az elején le kell szögeznem, és tőlem idegenül, bizalmaskodóan tájékoztatni az olvasót, hogy a benyomásaim nagyon vegyesek, de ha egy életélést és ars poeticát folyamatosan, erőszakosan, nagy szavakkal kell alátámasztani, akkor ez bennem óhatatlanul kétséget ébreszt annak igaza felől. Nagy Róbert estje pedig kizökkenthetetlenül ezen a szálon felfűzve mozgott, intim, belső lelki egészségét tárta verskommentárjaiban közszemlére, amit a modern irodalomtudomány vagy kritika ugyan vizsgál egy híres alkotónál, de művészi értéket semmilyen esetben sem legitimál.
Fotó: Szabados Petra
Robi versei, bár az egész beszélgetés igyekezte őket egy sötét skatulyába tuszkolni, stílust tekintve meglepően változatosak, szellemesen megírt sorokkal is bírnak és a mögöttes téma-gondolat egysége mindenképpen jelen van: valóban releváns problémafelvetések, Bognár Alexandra tolmácsolásában hitelesebb szín és élet is úszott beléjük. És igen, ennél a pontnál kell megjegyezni azt is, hogy az alkotók általában szürke interpretátorok, ha saját költeményeiket szavalják.
Halhattunk verseket Nemek, Menőpauza, Lennaparton egyedien adott címekkel és egy-egy érzékenyen kreatív sorral vagy fordulattal („terhességnyi idő”, „megtört rím szeretnék lenni”), megtudhattuk, hogy Devecsery László költő mentorálja az elkészülteket, és nagy előrelépést jelentett a közelmúltban Robinak, hogy hat alkotásának az ITT-HON antológia is otthont adott. Ugyanakkor a versek és verssorok többsége nélkülözte azt a „full minimált”, amit egyik művében önjellemzésként hallhattunk; Robi sorai sokkal inkább voltak telítettek, jelzőkkel és melléknevekkel átszőtt hosszú, párás dzsungelek, amikben nem a sötétséget, hanem a feltörő, önmaguknak több-kevesebb sikerrel formát kereső gondolatokat véltem felfedezni. Ez a részletgazdagság és a kezdő verselőkre jellemző, még kigyomlálatlan modorosság vonta homályba az én benyomásaimat is.
Fotó: Szabados Petra
Gondolatokból és véleményből, ha Robinak a líra még nem is a legotthonosabb terep kívülről nézve, egyértelműen nincs hiány: 2007-ben, a blogok aranykorában Robi két blogot is vezetett, egyiket a társadalmi és közéleti kérdésekre, másikat elsősorban a zenére és dalszövegekre kihegyezve. 2014-től, túlnőve a blogokat, az újságírás ad teret véleménye kifejtéséhez.
Engem pontosan ez, az értékmentő kulturális újságírás érdekelt Robi személyével kapcsolatban, a műsorvégi kérdésemet is erről tettem fel: miért fontos egy Szombathely méretű város életében a kulturális eseményekről tudósítani? Kisebb pontosítás után válaszából megtudtam, hogy úgy gondolja, ha már a fősodorbeli média elhanyagolja a kultúrát és a művészeteket, akkor a kisebb portálok feladata tudósítani és pártolni azt: a vaskarika.hu is ezt teszi, Robi jelenleg ezen az oldalon ír.
Fotó: Szabados Petra
Visszagondolva a mobiltelefonnal fotózott, szóra sem érdemes képekre, a jó és rossz versekre, a társadalomkritika és a sötét világlátás alá szigorúan bekényszerített kommentárokra (pedig a Lennaparton és a Pedofil vers kimondottan humoros volt), engem mégis ez a misszió érdekelt Robival kapcsolatban leginkább, és sajnos erről, talán a legizgalmasabbról tudtam meg a legkevesebbet; azt pedig egyáltalán nem, hogy miként és honnan töltekezik sarkos véleménye egy-egy publicisztika megírása előtt. Szintén nem láthattuk kézzelfogható jelét az emlegetett mardosó önkritikának sem, sokkal inkább a biztos tudás és tehetség hite mellett tanúskodott Robi, így a hitünkre van bízva a művészeket térdre kényszerítő legnagyobb erőnek léte.
Mindenesetre kár lenne elhallgatni, és a szubjektivitás torz szemüvege mögül felpillantva elmesélni, hogy a közönség számára igazán gondolatébresztő volt a beszélgetés és Robi kapott hálás kérdéseket: tehát versei a jelenlévők közül többeknek pontosan célt értek. A hangulatában, témájában kimondottan érdekes, a sorjázott művek megformáltságát vizsgálva viszont kétséges est összességében egy újabb színfolt volt, ami gazdagította a Bájoló világát.
A sorozat folytatódik, február 23-án Szendrői Csaba, az Elefánt zenekar tagja lesz a következő vendég, a zenés délutánon Tóth András működik közre.
Shemagh: arab kendő, arcot, nyakat eltakaró, jellemzően kockás sál.
Belső-Erzsébetvárosban áll a bál, a kerület az utóbbi hónapokban igazán nagy médiafigyelemnek örvend. A kérdés adott: megszűnni vagy maradni? A VII. kerületi lakosok február 18-án döntenek belvárosi szórakozóhelyek tömkeleget befogadó bulinegyed sorsáról, a kocsmák, üzletek nyitvatartási rendjéről.
A belső-erzsébetvárosi lakosok megelégelték a tarthatatlan állapotokat a bulinegyedben és komoly lépésre szánták el magukat, az önkormányzat segítségével népszavazási kezdeményezést írtak ki a szórakozóhelyek jövőbeli működési rendjével kapcsolatban.
Az erzsébetvárosi önkormányzat által kezdeményezett népszavazási kérdés így hangzik:
Egyetért-e Ön azzal, hogy a Budapest Főváros VII. Kerület Erzsébetvárosi Önkormányzat Képviselőtestülete Budapest VII. kerület Károly körút-Király utca-Erzsébet körút-Rákóczi út által határolt területén úgy szabályozza az üzletek nyitvatartási rendjét, hogy a vendéglátást folytató üzletek 24.00 óra és 6.00 óra között nem tarthatnak nyitva?
– írja a merce.hu
„Csendet kérünk” – látható a felirat angolul a VII. kerületi Kazinczy utca falain. Az ott lakó embereknél ugyanis betelt a pohár, nem tűrik tovább a folytonos zajszennyezést, arra panaszkodnak, hogy szinte már képtelenség pihenni a kerület ezen részében. Márpedig a pihenéshez alapvető emberi joguk van, amit a szórakozóhelyekről kiszűrődő zene és az utcán ordibáló emberek egyáltalán nem tartanak tiszteletben. A kerületrész koszos, szennyezett, az utcákat szemét borítja, a patkányok elszaporodtak, a körzetben virágzik a prostitúció és a drogkereskedelem, alkoholmámorban tengő fiatalok tömkelegei járkálnak még hajnalban is a sötét utakon, nincs megfelelő közbiztonság, az állapotok tarthatatlanok. A fiatalok a lépcsőházakban szexelnek, az utcán ürítenek, és mindent csinálnak, csak nem kulturáltan szórakoznak. A szórakozóhelyek nem tartják be a szabályokat, a hangos zene beszűrődik a magánlakásokba is, ahol emberek, családok próbálnának meg aludni. Ezen szeretnének változtatni most a kerületi lakosok.
„Közel 12 évet éltem Belső-Erzsébetváros közepében (…) 12 évvel ezelőtt ez a negyed, a fejleszthető, alulról építkező, számtalan jó közösségi kezdeményezés aranybányája volt. A negyedben lábukat megvető kocsmák, Sark, Szimpla, Kőleves, Ellátó, Sirály a borderline-on stb… mind sokat tettek azért, hogy a helyi lakosokat bevonzzák magukhoz.” – olvashatjuk a budapest.reblog.hu oldalán
6 éve ilyen volt a Dob u. Síp u. sarka Forrás: Facebook/Élhető Erzsébetváros
Mára azonban ebből semmi sem maradt. A kerület elvesztette régi, derűs kinézetét, a lakosok nyugtalanok, visszakövetelik régi, csendes, nyugodt életüket, amikor még a gyerekeket bátran kiengedhették játszótérre anélkül, hogy aggódniuk kellett volna, hogy azok eldobott sörösüveget vagy használt gumióvszert találnának. Az emberek több év könyörgés után végre változást akarnak.
Akik itt laknak, nem tudnak hazajönni, nem tudnak leparkolni, nagy a kosz, de azt is meg lehet csinálni, hogy amelyik házban üzlet van, és reggel hatra nincs előtte föltakarítva, azt két hétre bezárják
– fogalmazott a Hír TV-nek Takács Tamás VII. kerületi lakos.
Azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, ott a másik oldal is: a bárok, kocsmák, éttermek, szórakozóhelyek és a bulizni vágyó nem csak VII. kerületi lakosok oldala, akik erőteljesen ellenzik a szórakozóhelyek nyitva tartásának bárminemű korlátozását.
Bulinegyedek szinte minden nagyvárosban találhatók, a 21. század egyik legjellegzetesebb képződményei, ez Budapesten sincs másként. Bár meglehet, hogy egyes nagyvárosok tudatosan ügyeltek arra, hogy az efféle szórakozóhely tömörülések a város viszonylag elzárt részén jöjjenek létre, olyan helyeken, ahol nincs lakhatási funkció, Magyarországon ez másképp alakult. A VII. kerületi bulinegyed organikusan, mondhatni magától nőtt ki, legtöbb kocsmája a Szimpla kert nevű hely leszármazottjai. Ezen a kocsmák ugyanarra a hiányesztétikára, a romkocsma-feelingre építenek, ami ma már-már hungarikumnak számít, sőt külföldiek által igazán keresett, ez egyik legfontosabb turisztikai bevétele a fővárosnak.
Az elmúlt években elszaporodtak a kerületben az efféle kocsmák, egymás hegyére-hátára nyíltak az újabbnál újabb különleges nevű bulihelyek. Mára 400-500 szórakozóhelyről beszélhetünk, melyek mindennap nyitva vannak, így csúcsidőben, péntek és szombat esténként több ezer ember is megfordul a hetedik kerületben. Ezeknek az üzleti egységeknek kellene ezentúl éjféltől zárva tartaniuk.
A bulinegyed térképe. Forrás: 444.hu
Ez azonban több problémát is felvet: a szórakozóhelyek éjfél utáni nyitva tartásának korlátozása óriási veszteség a cégeknek, egyes üzleteket tulajdonképpen ellehetetlenítene. Ez azzal járna, hogy ezek a helységek elvesztenék bevételük jelentős részét, ami együtt eredményezné üzletek bezárását,munkahelyek megszűnését. Ezenkívül rendkívül sok igényes koncerthely is található a romkocsmák között, amik a fiatalok szívesen látogatnak, nem minden hely egyforma. Attól még, hogy egy-egy pub megszegi a kerületben érvényes szabályokat, nem szabadna az összeset büntetni. Ugyanakkor a fiataloknak is joguk van a szórakozáshoz, a cégeknek pedig a szabad nyitvatartási rendhez, ha az megfelelő keretek belül működik, akkor a zajnak nem szabadna kiszűrődni a klubokból.
A kerületben már így is elrendelték a kocsma stop-ot, ami nagyon egyszerűen azt jelenti, hogyha bezár egy alkoholos italokat forgalmazó vendéglátó egység, akkor annak helyére nem nyílhat másik, ugyanis ezek helyét- legalább is az önkormányzat feltételezései szerint- pékségek, boltok és patinás kávézók fogják átvenni. Ez eddig még nem történt meg. A Király utca egyik részén bezárt szórakozóhelyek üresen állnak, falaik összegrefitizve, ablakaik berácsozva.
„Belső-Erzsébetváros tíz évvel ezelőtt ugyanúgy nézett ki, mint most Külső-Erzsébetváros: leromlott állagú épületek, húgyszag és üres utcák. Most a kerület belseje tele van éttermekkel, szórakozóhelyekkel, rengeteg pénzt elszóró kocsmákkal és dizájnos butikokkal.” – írja a b1.blog.hu. A kerületben óriási változások mentek végbe az elmúlt időszakban, a romkocsmák nem lecsökkentették a városrész kinézetét, hanem renoválták, új modern szórakozóhelyek, éttermek, kávézók költöztek Belső- Erzsébetvárosba, ami azelőtt eléggé lebukkant, s egyáltalán nem békés és hangulatos volt.
A Guzsdu udvar régen és most. Forrás: Facebook/Bulinegyed
b1. blog.hu szerzője öt érvet sorol fel, hogy miért is rossz ötlet a bulinegyedben a népszavazás:
A népszavazás eredménye nem kötelező az önkormányzatra nézve
A népszavazás az „oszd meg és uralkodj” -elvre épül
Ha a bárok éjfélkor bezárnak, attól még a buli folytatódik
Idáig is volt eszköz az önkormányzat kezében az üvöltözés vagy utcai vizelés megakadályozására
A Külső-Erzsébetvárosiak is beleszólhatnak, pedig ők nem is ott laknak
Ezen állítások is alátámasztják, hogy a népszavazás bár csak formális, nem minden szempontból igazságos. A bulinegyedet nem csak belső-erzsébetvárosiak használják, és szórakozóhelyek nem csak a Károly körút-Király utca-Erzsébet körút-Rákóczi út határolta területen, hanem az egész nagykörúton vannak. Rengeteg turista, s budapesti fiatal tölti péntek-szombat estéjét a kerületben, akik szórakozása tulajdonképpen lehetetlen lenne, ha éjfélkor bezárnának a vendéglátó egységek. Valószínűleg az utcán, parkokban folytatnák a bulit. Kérem szépen, melyik fiatal megy haza éjfélkor a buliból? Ugyanakkor külső-erzsébetvárosiak is részt vehetnek a szavazáson, bár ők sem ott élnek, és ha nagy részük nem jelenik meg, a népszavazás érvényét vesztheti. Vajon az érvénytelenségre megy ki a játék? Bár a polgármester azt nyilatkozta, hogy ő teljesen pártatlan a népszavazást illetően, efelől sokaknak támadnak kétségei, sokan úgy sejtik, hogy az önkormányzatnak egyáltalán nem áll szándékában korlátozni a kerületi kocsmák nyitva tartását.
Nem tenne jót a ingatlan-bérbeadóknak sem az éjféli zárás a Hír TV által megkérdezett szakember szerint:
Az ingatlan árai a két-háromszorosára is nőttek. Ha körbenézünk a Madách téren, egymillió forintos négyzetméterenkénti áron lehet venni és eladni, ami körülbelül 300 ezer forintra esne vissza.
Mi ez? Valami újabb politikai huzavona?
A népszavazás mondhatni felesleges, ugyanis a bulinegyedben lévő állapotok – amik olykor valóban kaotikusak – a mai hatályban lévő törvényekkel is kezelhetőek és korlátozhatóak – ma sem szabadna az utcán pisilni, drogot fogyasztani, nőket árusítani… Kérdéses az is továbbá, hogy hová tűnik mindazon rengetek pénz, amit ezek a szórakozóhelyek fizetnek, mint idegenforgalmi és egyéb adók gyanánt. Ezekből a befolyó összegekből kezdeményezést lehetne nyílászárók cseréjére, hangszigetelésre, és akkor tényleg igaz lenne a kormány által kirakott tábla miszerint: Fejlődik Erzsébetváros!
A Bulinegyedben termelődő, évi 6.6 milliárd adóbevétel legalább 20%-át csorgassák vissza a kerületnek a bulinegyed működéséből fakadó problémák megoldására. – ad egy elképzelhető relatívát a bulinegyedszele.blog.hu
Szeretném hangsúlyozni továbbra is, mert némi fókuszvesztést érzek már megint, hogy az elsődleges probléma szerintem továbbra is az ÖNKORMÁNYZAT hozzáállása. A bárok, vendéglátóhelyek, kocsmák jelenlegi kommunikációja, az, hogy végül ellenünk fordultak teljesen és a lakókat látják ellenségnek, annak az eredménye, hogy az önkormányzat a szavazásra bocsátott kérdésével (nem tudom, hogy csak végtelenül ostoba, vagy ennyire aljas módon) kettéosztja a lakosságot, viszályt, veszekedést, gyűlöletet kelt egymás ellen.
– olvashatjuk Botos Regina bejegyzését az Élhető Erzsébetváros nevű csoportban.
Az egyetlen reális megoldáshoz vezető út véleményem szerint a tárgyalás: beszélni kell a fennálló helyzetről, és arról, hogyan lehetne közös megegyezésen alapulva olyan lehetséges alternatívákat felvázolni, amelyben egyik fél sem sérül, a helyzet mégis javul.
Ahogy korábban már beszámoltunk róla, január 19-én Ne menj suliba – demonstrálj az oktatásért néven, a Független Diákparlament (továbbiakban FDP) megszervezte demonstrációját, melynek keretei között országszerte több tízezer diák sztrájkolt napközben, este pedig a Parlament elé vonulva tüntettek a jobb, minőségibb, modernebb és kevésbé leterhelő oktatásért. Akkor, a demonstráció napjaiban készítettünk több interjút is országszerte, (egyaránt a fővárosi és a vidéki régióból is) melyekből kiderült, hogy közel sem olyan egységes véleményekkel találkozhatunk.
Bár az interneten rengeteg vitát indított el főként a délelőtti sztrájk, de nagy többségben kiállnak a fiatalok mellett. A heves ütközetek fő éltető eleme, hogy az „ellenzők” szerint a diákok által megfogalmazott dolgok pusztán ott mutatkoznak meg, hogy nem szeretnek tanulni, és szerintük valójában a fiatalok a levegőben kapálózva, tények nélkül, folytonosan ugyanazokat a közhelyes véleményeket fejtik ki. Hozzá csapódik még pluszba a választási időszak közeledése is, melyből sokan azt a következtetést vonják le, hogy a fiatalokat az ellenzék kihasználja, pajzsot állít maga elé belőlük politikai célokra. A másik fél szerint viszont közel sem erről van szó, a diákok lelkesek, tudják mit akarnak, jó is amit tesznek és elszántak (amit több, elismert szociológus és tanár is kiemelt). Bár a Facebook eseményben számomra is néha kiábrándító volt a látvány, hogy több bejegyzés téma szerint a társkeresésről, esetleg a „jaj de jó buli volt, remélem máskor is lesz tünti” típusú bejegyzésekről szólt, de erős kontraszt van a fiatalok között is. Míg egyesek elszántak, természetesen vannak, akik pusztán a lógás és a buli kedvéért mentek tüntetni, de ez így lett volna 100 éve, és 100 év múlva, bármelyik ország bármelyik generációjában is. – Ahogy az egyik kommentben is olvastam, egy idősebb tanártól: „Aki 20 éves korában nem lázadó, az bolond, de aki még negyven évesen is, az is…”.
Továbbá sokan támadták az FDP-t (főként a pestisrácok típusába tartozó sajtók), miszerint függetlenségüket a német szociáldemokrata párt támogatásával vesztették el, demokratikusságukat pedig a szervező bizottság megválasztás nélküli képviseletének működése során, és mivel mindössze hatezer diák szavazott a képviselő választáson, ezáltal a magyar diákságnak még összességében sem támogatják egy százalékát.
Emellett heves vita tárgyát képezte egy, az ECHO tv-n néhány hete megjelent interjú, melyet Kálló Dániellel (akit az alábbiakban mi is megszólítottunk) készített Velkovics Vilmos újságíró, műsorvezető. Az első írások a fiatal képviselőt támadták gyengesége okán, ám az összefogás megmutatkozott. A mostanra már törölt interjú (…vajon menekülés vagy óvatosság a tv részéről?) szinte minden nagyobb sajtóban megjelent és a média legtöbb szegletét bejárta, ahol az arrogáns, bunkó újságírót kezdték el ostorozni. Amellett, hogy vaktában alázta a fiút, alaptalan és a pillanat hevében megválaszolhatatlan kérdésekkel árasztotta el. Diákok és tanárok több tízezren álltak ki Dániel mellett sőt, magyartanára is írt egy erős, Velkovics Vilmos számára elég pirító kommentet, ami így szólt:
„Kálló Dániel magyartanáraként büszkén állíthatom: a diák tisztában van az alannyal és az állítmánnyal, jól elemez mondatokat, kiválóan fogalmaz és kreatívan old meg nyelvtani és irodalmi feladatokat. Kicsit csodálkozom, hogy az Echo TV újságírója a középiskolai tüntetés egyik szóvivőjét mondatelemzésre szólította fel, ahelyett, hogy az oktatással kapcsolatos véleményéről kérdezte volna. Kálló Dániel a magyarórán azt tanulta, hogy a vita során hallgassuk meg a másik fél véleményét, ne vágjunk a szavába, nem a hangerő, hanem az érvek számítanak. Az Echo TV műsorvezetője agresszivitásával bemutatta, hogyan nem szabad egy újságírónak viselkednie. A pártatlanság látszatát sem próbálta meg fenntartani, egy középiskolás diák véleményének megismerése helyett igyekezett kioktatni, lejáratni, fölényeskedni (ki tudja, miért?), egy percig sem volt kíváncsi interjúalanya válaszára. Látható volt, hogy a gimnazistát meglepte ez a stílus, szerencsére az iskolában nem ehhez, hanem a kulturált kommunikációhoz szokott. Remélem, az Echo TV riporteréhez hasonló »médiamunkások« erről nem fogják leszoktatni.”
Független újságíróként nem szeretnék és nem is tudnék egyik oldal mellé sem pártolni, és úgy gondolom nem is áll módomban ilyen típusú boncolgatás az ezernyi szubjektív vélemény és gondolat mellett, így annak érdekében, hogy megértsük ezt a megosztottságot, a folytonos vitákat és az elképzeléseket hét, egymástól független diákot kérdeztem meg a demonstráció kapcsán. Ezek a fiatalok mind területileg, mind korban, de főként véleményben távol állnak egymástól. Kérdéseim két fő csoportra oszthatók: első körben főként arra voltam kíváncsi, hogy részt vettek-e a diáktüntetésen, mi a véleményük az ilyesfajta véleménynyilvánításról, egyetértenek-e az FDP elképzeléseivel és működésével és helyesnek tartják-e, hogy nem mentek január 19-én délelőtt iskolába a diákok.Második fordulóban általánosabb, oktatásügyi kérdésekre helyeztem a hangsúlyt, mint például, hogy tényleg ennyire súlyosnak tartják-e a problémákat, vagy ez pusztán a média által felfújt dolog és, hogy mit tartanak a mai magyar oktatás legnagyobb problémájának.
Az esemény borítóképe: https://www.facebook.com/events/402047256864141/
Viski Ádám –(21 éves, az ELTE BTK Kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatója):
– Nem voltam a tüntetésen, azonban úgy gondolom, hogy Magyarországon ma borzalmas a politikai helyzet. Közel sem mondanám magamról, hogy értek a politikához, sőt ha tehetem el is kerülöm jó messzire ezt a „tudományágat”. Ugyanakkor úgy látom, hogy a választás évében semmi értelme nem volt ennek a tüntetésnek, ugyanis a politikai elit valószínűleg ezt is csak a malmára hajtja, felhasználja majd, hogy még több szavazatot kapjon, hatalmon maradjon. Az, hogy helyes-e? Persze! Állampolgári joga bárkinek tüntetni amellett, amit úgy gondol, hogy változásra szorul és más eszközökkel nem elérhető. Ha most a tanárok után a diákok voltak, akik felléptek, akkor ők. Egy nap az iskolából pedig nem nagy dolog, higgyétek el nekem, ennél egy átlagos középiskolás diák többet lóg, ráadásul pénteken is volt. Ez tüntetés is egy véleménynyilvánítási forma volt, azonban jelképes célokon túl nem sokat ért.
– Valóban súlyos problémák vannak az oktatási rendszerrel. A legtöbben arra panaszkodnak, hogy túlterheltek, sokat kell tanulni. Én ebben mondjuk lustaságot is látok, szerintem nem ez a fő probléma. Először is a rendszer elavult, nem megfelelő, korszerű tudást ad. A magyar oktatási rendszer a teszt rendszerű oktatások közé tartozik, azaz nem egy átfogó tudást ad, hanem szintfelmérőkre készít fel. Tényleg nagyon sok az „értelmetlen óra”: öt tesi egy héten úgy gondolom, hogy sok, mikor történelemből vagy irodalomból csak három óra jut. Persze, a média ennek az elégedetlenségnek csak táptalaja, csatornát ad, segít felnagyítani a dolgokat. Azért vannak egészen jó kezdeményezések, szerintem a nyelvvizsgák kötelezővé tétele nem is lenne rossz ötlet, azonban ez nem az ország idegennyelvi tudásának az emelkedéséhez, hanem a nyelvvizsgák leértékelődéséhez fog vezetni, hasonlatosan az érettségihez
Mellesleg úgy gondolom, hogy pont azok a diákok tüntetnek, akik egyébként sem járnak a tanulás élvonalán. Persze lehet azzal dobálózni, hogy finn oktatás meg hasonlók, de a magyar állam közel sem rendelkezik olyan anyagi forrásokkal, mint a finnek.
Egyébként úgy tartják, hogy „ahol megfelelő a közoktatás, ott ép a demokrácia”. Az viszont, hogy idehaza mennyire akarnak ép demokráciát építeni, megint kérdéses. A közoktatásnak a tudás újraelosztásának a helyszínének kellene lennie, de még mindig azt tapasztaljuk, hogy aki egy Szabolcs megyei faluból érkezett, az jelentős hátrányokban szenved a városi elittel szemben. Nehéz felkapaszkodni, nehéz változtatni a mobilitáson. Keményen kell küzdeni, és nagyon jól átlátni a helyzetet, hogy az ember megmaradjon hű önmagához és az állam se verje át!
Kálló Dániel – (18 éves Budapesti diák, négy éve a Független Diákparlament képviselője)
– A „Ne menj suliba” demonstráció egyik szervezője vagyok, a budapesti eseményen részt vettem. Ebből kifolyólag abszolút egyetértek a célokkal és a módszerrel. Le kell szögezni, hogy azért szerveztünk sztrájkot és tüntetést, mert ez a leghangosabb véleménynyilvánító eszközünk. Szerintem minden ember felnőtté válásának része, hogy kiáll a saját gondolataiért és érdekeiért, ezért helyesnek és hasznosnak tartom a jobb oktatásért való demonstrációt.
– A problémák tényleg ennyire súlyosak. Az oktatásunk egy elavult modellt követ, ami a lexikális tudást helyezi előtérbe. Egyrészt a 21. század temérdek tudását nem tudjuk teljesen megszerezni (ezért a nagy túlterheltség), másrészt nem is érdemes. Ma a munkaerőpiacon a lexikális tudás helyett mindenki az olyan készségeket helyezi előtérbe, mint a kreativitás és a kritikus, formabontó gondolkodás. Tehát a jelenlegi oktatással nem csak az a probléma, hogy leamortizálja a diákságot, hanem az is, hogy nem ruház fel minket versenyképes tudással.
Balra Kálló Dániel, jobbra Velkovics Vilmos, az ECHO tv műsorvezetője a parázs vita közepén. Az interjú során elhangzott egy mondat, miszerint a diákoknak törvénybe ültetett kötelessége iskolába járni, tehát nincs joguk olyan sztrájkot kezdeményezni, mint a dolgozóknak, akik a munka mennyisége vagy a bérproblémák miatt tüntetnek, hiszen az adott munkahelyen nem kötelező dolgozni, viszont az iskolai tanítási órákon maradéktalanul kötelező részt venni, kivétel ha arra valamilyen típusú igazolás fel nem hatalmazza. De a fő témát az alany-állítmány és az eszeveszett kérdéshalmaz biztosította, melyek megválaszolására Velkovics nem feltétlenül volt kíváncsi. Bár egy-egy valós igazságot tartalmazó elszólása is volt, melyekben egyébként is sokszor válasz nélkül maradunk.
Heincz Barnabás – (Négy éve tagja a nemzeti Modell Európai Parlamentnek. Gimnáziumi évei alatt többször megfordult külföldön nemzetközi csereprogramokon, tréningeken és konferenciákon Európán innen és túl. Többször járt Brüsszelben az Európa Parlamentben szakmai találkozókon. Jelenleg egy budapesti civil szervezetnél dolgozik és utolsó gimnáziumi évét tapossa.) Emellett Barnabás január 22-én, a Magyar Idők-ben megjelentetett egy cikket, melyben a tüntetés és az FDP kapcsán megfogalmazott, bővebben kifejtett véleményét is megtaláljátok. (Erre válaszolt Tarnay Kristóf, az FDP képviselője és satóreferense, az alábbiakban az ő véleményét és válaszcikkét is olvashatjátok.)
– Meg se fordult a fejemben a részvétel. Mások ellenben készséggel teljesítették a „Ne menj iskolába!” megmozdulás első elemét. Egy távoli ismerősöm gimnáziumában a tanulók közel 90%-a nem ment iskolába pénteken, igaz azt se tudták, hogy miért… Megnézném, hogy hányan voltak kint a Kossuth téren délután. A demonstráció ezen formája véleményem szerint bomlasztó, destruktív és hangulat keltő, egyáltalán nem gyakorol pozitív hatást a diákságra. Ha valaki tüntetni szeretne, menjen szombaton, s ne szegje meg alkotmányos kötelezettségét. Az FDP elképzeléseiről mit is mondhatnék? Van egy 80 pontos javaslati csomag, amelyben vannak használható elemek és irányelvek, azonban a csomag 90%-a használhatatlan és szakmaiatlan. A képviselőgárda hozzáértése messze nem elégséges, ugyanígy a stáb rátermettsége is. Elég megnézni a televíziós szerepléseket. Az FDP a diákság védelmezőjeként lép fel, azonban a választási adatok alapján alig képviselik annak több, mint 0,96%-át. A pedagógusok sem tudnak teljes mellszéleséggel kiállni a szervezet mellett. A független jelző pedig erősen megkérdőjelezhető…
– Manapság mindent felfúj a média. Maga az egész tüntetés politikai atmoszférát kapott – személyes véleményem szerint jogosan, mivel kormány és rendszerellenes. Az ellenzék azt hitte, hogy 1500-2000 diák az elmaradt „forró ősz” után langyosabb telet fog csinálni. A legrosszabb a dologban az, hogy a diákságot kihasználva szeretnének egyesek politikai tőkét kovácsolni. Eddig megközelítőleg 35 ország diákjaival beszéltem és messze nem Magyarországon legsúlyosabb a helyzet, arról nem is beszélve, hogy a nyugati oktatási modell nem minden esetben követendő példa. Az új Nemzeti Alap Tanterv pedig kidolgozás alatt áll. A mai magyar oktatás legégetőbb problémája a pedagógiai képességek hiánya. Rengeteg az alkalmatlan tanár a pályán, akik jó pedagógusok voltak 20-30 évvel ezelőtt. A világ azonban változik és pedagógusok által adott válaszok és reakciók az új generáció problémáira és tulajdonságaira messze nem megfelelőek. Ezen kívül az iskolák önrendelkezési jogának hiánya is nagyon sok akadályt tud szülni a sikeres nevelés hosszú és nehézkes útján.
Tarnay Kristóf – (21 éves, a Független Diákparlament Kommunikációs vezetője, a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudomány tanszékének hallgatója) A fentebb említett vitával kapcsolatban Kristóf válaszát Barnabás cikkére, majd az újabb viszontválaszt, a vita előzményeit az alábbi linken is megtekinthetitek.
– A fővárosi sok ezres diákdemonstráció és az ahhoz kapcsolódó szegedi flashmob szervezőjeként azt gondolom, olyan tömeg gyűlt össze, amely már nem elbagatellizálható, a sokszor apatikussággal vádolt Y-generáció (és részben a Z) – ahogy írtam is utána – kiállt és megmutatta magát, hogy az oktatás kérdésében nem lehet a véleményünk meghallgatása nélkül dönteni.
Azt gondolom, hogy – hasonlóan a tavaly februári szülői szervezésű akcióhoz – jól megszervezetten és jól láthatóan ez a fajta „diáksztrájk” egy erős véleménykifejezési mód lehetett és volt is.
– Nem hiszem, hogy felfújta volna a média. Örülök, hogy végre az oktatásügy a fajsúlyának megfelelő figyelmet kap a sajtóban, örülnék, ha a kampányban is a pártok erről is kifejtenék az álláspontjukat, hiszen ez az egyik legfontosabb kérdés – ahogy szoktam mondani, amilyen a ma oktatása, olyan lesz a jövő társadalma: minden intézményben olyan emberek fognak dolgozni, akik a ma iskolájában végeztek.
Az oktatással ma rengeteg probléma van: nem modern sem tartalmilag, sem módszertanilag, nem konszenzusos, azaz nem az érintettek megkérdezésével készült, és semelyik szinjtjén nem demokratikus, és nem csökkenti, hanem növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezekről szólt a 12+1 pontunk, és a Független Diákparlament, hazánk legnagyobb civil diákképviselete javaslatai minden évben, amelyet az oktatási kormányzat olvasatlanul dob egy jól fűtött iroda szemétkosarába.
Kiss Sabah Csenge –(18 éves)
– Január 19-én a budapesti tüntetésen vettem reszt. Egyrészt azért, mert egy osztálytársam is beszédet mondott, másrészt, mert egyetértek a mozgalom elveivel. Én szeretek tüntetni békésen, szeretek felvonulni, véleményt kifejezni. 18 évesen már szerintem több, mint tíz tüntetésen vettem reszt. Ehhez fontos, hogy tudd mik a jogaid, amit hálistennek’ az én iskolámban elmondtak. Igazából az, hogy nem mentek iskolába a gyerekek, az is egy figyelmeztetés volt, hogy mennyien komolyan vesszük, és remélem ugyan annyi diák jelent meg a tüntetésen, mint amennyi nem ment iskolába aznap. (az én osztályomban 1 diák jelent meg tanításon)
– Szerintem a problémák valóban ennyire súlyosak, csak sajnos a diákot nem tisztelik és becsülik annyira, mint a felnőttet, nem is akarják meghallani mit mondunk. Szerintem két féle diák van; aki beletörődik, és aki nem. Én, személy szerint sok „legégetőbb” problémát látok, de a legkellemetlenebbeket megemlítem: rengeteg az óra, van hogy 8-tól 5-ig bent vagyok, majd ezek után még tanuljak is otthon.. A lehetőségektől meg vagyunk fosztva, a továbbtanulás szempontjából legfőképp. Irreálisan magasak az elvárandó feladatok, illetve ponthatárok. Az érettségi elavult, korszerűtlen, nem azt kérdezi amit a diák tudhat, hanem amit pont nem tudhat!
Bagó Letícia – (19 éves)
– Nem vettem részt a tüntetésen (kórházi gyakorlat). Magának az FDP-nek nagyon örülök és szerintem Viktor hihetetlen munkát végez. A sztrájkot magát nagyon jó ötletnek tartom, csak szerintem nem egy napig kellene tartania. Persze megértem, hogy lehet eleinte az emberek bátortalanok, de egy nap szerintem semmit nem jelent a parlamentben ülőknek. Ha valahogy el lehetne érni, hogy a diákság tömegesen addig ne menjen iskolába, amíg meg nem hallgatnak bennünket. Akkor talán látnánk, hogy a mi kezünkben van a hatalom. (plusz egy mai példa: persze mehetünk fekete ruhában egy neves díjátadóra, de ha ezen kívül nem teszünk semmit a szexuális zaklatás és bántalmazás ellen, akkor ez csak egy szép gesztus marad.) Jelenleg számomra ez egy szép gesztus. Hogy sokan vagyunk. Csak bizony félünk. Erre az oktatási rendszerre is mondhatjuk, hogy Time is up!
– A problémák tényleg súlyosak, csak nem tudom , hogy a média felfújja-e eléggé. A legjelentősebb probléma? Nem diákközpontú a rendszer. Engem nem érdekel Finnország vagy Anglia. Nem gondolom, hogy azzal, hogy másokra mutogatunk, hogy „mi is olyat akarunk” ami helyzetünk jobb lenne bármivel is. Ne mások bőrébe akarjunk bújni, hanem a sajátunkéba. Legyen a magyar diákság a kiindulási alap. Erre építsünk, egy ismétlem magam, diákközpontú rendszert. Hisz elfelejtettük a lényeget: a gyereket. És ezek a csodálatos gyerekek, megérdemelnek egy csodálatos oktatási rendszert.
Horváth Máté– (19 éves, az ELTE Állam- és Jogtudományi karának hallgatója)
– Budapesti egyetemistaként vettem részt a Kossuth téren tartott tüntetésen. 19 évesen még frissnek mondható tapasztalataim az általános iskolában, majd gimnáziumban eltöltött évekről egyértelműen mutatják, hogy az oktatási rendszerünk elképesztő nagy lemaradásban van.
A FDP elképzeléseinek nagy százalékát támogatandónak tartom, a hazai oktatás modernizálásának alapköve lehet a diákok által összeírt javaslatcsomag. Az egyik legnagyobb probléma ugyanis a tudományok elképesztő ütemű fejlődéséből adódik, pontosabban a jelenség felismerésének a hiányából.
Pár generációval régebben, 200-300 évvel ezelőtt egy apa ugyanazt tudta, mint a fia, és az őt követő generáció. Ma ez már nem mondható el, pontosan a tudományok fejlődése miatt. A probléma pedig egyértelműen oktatásunk elmaradottsága, ami nem reflektál a korok gyors ütemű változására, de ugyanazzal a poroszos lexikális tudáson alapuló módszertannal próbál felkészíteni minket az élet folyamatosan változó és modernizálódó kihívásaira. Vagy még csak meg sem próbál felkészíteni.
– Azt gondolom, hogy a gyerekek helyesen tették, hogy kifejezték véleményüket. De van itt egy kis bökkenő. Nem abszurd az, hogy a gyerekeknek kell kimenni a Kossuth térre, mert a szüleik generációja, a cselekvő és felelős felnőttek nem veszik kezükbe oktatás problémáját, hogy boldogabb és valóban hasznos tanulmányi éveket biztosítsanak gyermekeinek? Szerintem ez így nagyon nincs rendjén, ahogy az sem, – sőt, kifejezetten gyáva dolog ezt az egészet annyival elintézni – hogy a gyerekek azért mentek ki tüntetni, mert ők még nem tudják, hogy mit veszthetnek, nem éri őket retorzió, nincsenek megfélemlítve stb…. Ráadásul még hazugság is, mert rosszabb helyeken retorzió történik: Igazgatók szégyenfalakat üzemeltetnek iskoláikban, vagy megfenyegetik a tanulókat, hogy következményekkel fog járni, ha elmennek tüntetni. Ideje lenne elkezdeni egy egészségesebb oktatást kialakítani egy egészségesebb társadalom létrejöttéért.
Az osztrák származású Gustav Klimt talán minden idők egyik legismertebb szecessziós festője volt, aki ma 100 éve, hogy eltávozott az élők közül.
Lehet, hogy Klimt neve nem cseng mindenkinek ismerősül, képzőművészeti alkotásait viszont annál többen ismerik, ugyanis azok a 19-20. század fordulójára jellemező szecesszió stílusirányzatának kiemelkedő darabjai. Maga a szecesszió szó kivonulást jelent, utalva arra, hogy Bécsben 1897-ben negyvenkilenc művész kivonult a városi művészeti központból, hogy új művészetet teremtsen. A stílusirányzat főként az képzőművészetben illetve az építészetben, az iparművészetben éreztette hatását (Sagrada Familia, Iparművészeti Múzeum épülete), de egyéb művészeti ágakban, így például az irodalomi művekben is találhatunk apróbb szecessziós jegyeket. A stílus megnevezése országonként eltérő -Franciaországban az art nouveau-nak („új művészet”), Nagy-Britanniában pedig a modern style-nak („modern stílus”), Németországban a Jugendstil (a Fiatalság című folyóirat nyomán) nevezik.
A szecessziót jellemzi a dekorativitás, nagy mértékű stilizálás, növényi vagy geometrikus mintákra épülő hullámzó ornamentika, hangsúlyos, élénk színek használata. Kedvelt témája az erotika.
Gustav Klimt szinte egész életét a festészetnek, így az alkotásainak szentelte. Magát nagyon ritkán, szinte soha nem jelenítette meg festményein. Ahogy ő nyilatkozott:
Rólam nem készült önarckép. Engem nem a saját személyem érdekel megfestendő témaként, inkább más emberek, főleg nőneműek, de még ennél is inkább az egyéb jelenségek… meg vagyok győződve róla, hogy emberként nem vagyok különösebben érdekes.
Halálának 100. évfordulójának alkalmából közöljük a festőművész legismertebb alkotásait:
A Playboyban megtiltották a teljes meztelenkedést, pedig a Playboy egy 1953-ban alapított erotikus életmódmagazin, amit nős férfiak rejtegettek a feleségük elől, kiskamaszok az anyjuk elől. Komoly döntés volt a vezetőségtől egy olyan magazinnál amit a fedetlen keblekre építettek fel. 2016-ban döntöttek így, de pár hónap alatt kiderült, az ötlet teljes kudarc, az eladási számok negatív csúcsokat döntögettek, egyébként azzal indokolták a meztelenség megszüntetését, hogy az internetes pornó (hoppá, hoppá, az internetes pornó nem károsabb a nők megítélésének?!) miatt nincs szükség rá, már nem ez miatt veszik a magazint a férfiak, hanem az életmódi tanácsokat (öltözködés, autók, karórák) olvassák. A fityfenét, a frászkarikát.
Újra meztelen lányokkal teli magazin címlapja (2017 március/április), a meztelenség normális szlogennel. Kép forrása: www.usatoday.com
Hasonlóan drasztikus lépésre szánta el magát a Formula 1 menedzsmentje ( Liberty Media), megszüntetik a grid girlök jelenlétét a száguldó cirkuszban. Ők a táblát tartó csinos, hiányos öltözetben parádézó lányok a futamok elején, a bokszban és a NFL-ben is vannak hasonló „karakterek”, ott egyenlőre nem merült fel, hogy ily lépést tennének. A F1-ben és az autósportban úgy általában az 1960-as évektől kezdődően dolgoznak hoszteszek, tehát egy közel 60 éves hagyományt dobtak ki az ablakon.
A döntés helyeslői (persze több ellenzője van, Leena Gade, az Audi korábbi többszörös Le Mans-győztes versenymérnöke odáig merészkedett, hogy kijelentette: ” A grid girlök betiltása politikai korrektség és nagyjából annyira lesz sikeres, mint amikor a Playboy elhagyta a meztelenséget.” úgy vélik a világ azóta sokat változott és a nők helyzete már túllépett ezen. Ez valóban így van, szerencsére. De ezzel tényleg a női emancipációt segítik, támogatják és változtatnak a nők megítélésén, helyzetén? Rebecca Jackson brit műsorvezető és autóversenyző szerint a nőknek van választási lehetőségük, lehetnek orvosok, ügyvédek, mérnökök vagy éppenséggel gird girlök, és azzal sincs semmi baj, mert ő a reklámokban is szép emberek szerepelnek, ők adják el a terméket, nem tárgyiasítják a lányokat, csupán figyelemfelkeltőek. Arról nem is beszélve, így nők százai veszítették el a munkájukat, ez is az érem egyik oldalán van.
Pro és kontra, majd az idő eldönti, hogy milyen döntés volt és hova vezet a jövőre, a nők helyzetére nézve.
A nyugati, kapitalista világban beszélhetünk emancipációról, mert számos társadalomban, országban a nők helyzete még mindig siralmas, Szaúd-Arábiában a nőknek tilos utazniuk, utcára lépniük a férjük, fiútestvérük engedélye, jelenléte nélkül, a családon belüli erőszak is elfogadott, ahogy a gyerekházasságok is mindennapinak számítanak. Indiában a nőknek fiú gyereket kell szülniük, az elmúlt két évtizedben közel 10 millió lánymagzatot vetettek el. Irakban, Kongóban, Jemenben, és a világ más pontjain se jobb a nők élete. És amíg ilyenek előfordulnak, léteznek miért érdekel minket, hogy a Playboyban meztelenek-e a nők vagy a Formula 1-ben lesznek-e gird girlök?!
A Müpa egy egész napos koncertmaratonnal tisztelgett Leonard Bernstein előtt. Az amerikai zeneszerző és karmester születésének századik évfordulóját ünnepeltük a hazai klasszikus zene kiválóságaival, akik természetesen Bernstein műveit helyezték előtérbe koncertjeiken. A program egyik kiemelkedő eseménye az Óbudai Danubia Zenekar előadása volt, amelyben Várhelyi Éva és Várdai István működött közre.
Leonard Bernstein az amerikai klasszikus zene és jazz ikonikus alakja, aki rengeteg stílusban és műfajban megcsillogtatta tehetségét. Karmesteri pályafutása mellett zeneszerzőként is remekelt, filmzenék és más komolyzenei művek tekintélyes sorát hagyta örökül. Munkásságából talán a West Side Story zenéjét érdemes kiemelni, valamint első szimfóniáját, amelyet most az Óbudai Danubia Zenekar és Várhelyi Éva, énekesnő előadásában hallhattunk. A koncerten Hámori Máté, az együttes művészeti vezetője vezényelt.
Az amerikai zeneszerző első szimfóniájaJeremiás nevét viseli, amely rögtön érzékelteti ezzel a mű bibliai, valamint zsidó vonatkozását. Az első tétel, a Prófécia tökéletesen megteremti ehhez az atmoszférát. Ennél a résznél talán a zenekar játékát uraló kohéziót érdemes kiemelni. A dallamok egymásba fonódása, valamint a hegedűszólamok összhangja visszatükrözte a népért könyörgő prófétát. Érezhető volt az átszellemültséggel járó feszültség, a várakozás. A karmester intenzív és drámai interpretációja rendkívül jól megragadta ezt a hangulatot, emellett kifejezetten modern és lebilincselő formában valósult meg a darab indítása. A fúvós hangszerek hibátlanul testesítették meg a próféta imáját, amelyet a hegedű és az ütőhangszerek helyeznek összefüggő kontextusba. A néhol diszharmonikus, drámai, filmzenét megidéző dallamvilág tehát meg tudta őrizni eredeti forrását merészsége ellenére.
A második tétel játékos indításával egy pillanatra magával ragad minket a harmónia, ám nemsokkal ezután utoléri a tételt központi képe, a Megszentségtelenítés. Egyre vadabb formában halljuk viszont a korábban kellemesnek ítélt dallamot, s ez csak tovább fokozódik a scherzoban. A hegedűszólamok éneklő, dinamikus hangzása hol aláfestő, hangulatteremtő, hol „történetmesélő” szerepben tetszeleg. Ezt egészíti ki a rézfúvósok párbeszéde, valamint a kiemelten fontos szerepet játszó – és rendkívül pontos – ütőhangszerek felbukkanása. A szentélyrombolás azonban nem a teljes káosz és veszedelem érzetét kelti bennünk. Az a vadság és a bizonytalanság jut eszünkbe elsőre, amely elől nincs hová menekülni. Ezt a hangulatot töri meg a következő tétel, ami így egyfajta megoldást, cselekvést hoz a mű végére.
Az utolsó rész, a Lamentáció elsősorban azért különleges, mert az eddig mellőzött mezzoszoprán ének itt kapcsolódik be a szimfóniába. A próféta végre nemcsak hangokat, hanem szöveget is kap, megidézve ezzel a bibliai siratóénekeket. Az előző két tétel így teljes értelmet nyer azzal, hogy a korábban felvonultatott érzelmek és hangulatok egy énekhangban ötvöződnek. Ezáltal nemcsak változatosabbá és élvezhetőbbé, de sokkal érthetőbbé is válik a darab mondanivalója. A zenekar megrendítő, fájdalmas hangzásvilágot teremtett, amelyben azonban ott rejlik a fennköltség is a bibliai interpretációnak köszönhetően. A tétel nem fokozatosan építkezve közeledik a befejezéshez, hanem hullámzóan.Minden oldalról megközelítve vezet el minket a harmonikus, idilli megnyugváshoz. A fohász a remény szépségével zárul, amelyet a zenekar igen kifejezően valósított meg a színpadon.
A szimfóniát Bernstein Három meditációja követte a koncerten. A zeneszerző Mise című alkotását álmodta újra csellóra és zenekarra ebben a darabban, amelyet Msztyiszlav Rosztropovicsnak dedikált. A zenész magával ragadó, kifejező játéka valóban jól illik a mű hangzásvilágához, Várdai István pedig ezt a stílust briliánsan idézi meg koncertjein. Az első tétel felvezetés nélkül áraszt el minket zeneiségével. A csellista rendkívül jól ért az érzelmek változatos, ám mégis őszinte és követhető közvetítéséhez, ami ennél a darabnál különösen fontos. A fő szólam olykor Dvorák h-moll csellóversenyét juttathatja eszünkbe dallamvilágával és visszatérő motívumaival, különösen Várdai István előadásában. Bernstein művét azonban erőteljesen utalják a kortárs stíluselemek, fordulatok annak ellenére, hogy egy örök klasszikus témából merít.
A második tétel már kevésbé köthető más művekhez témáját tekintve. A hatásvadász pizzicatok feszültségét a cintányér töri meg, amelynek kicsengésében már ott bujkál egy lágyabb csellóhang is. A gondolatmenet ezzel indul útjára a zenekart is bevonva a műbe. A szólócselló és a zongora improvizációkat megidéző közjátéka egészen új hangulatot varázsol a darabban, majd egy váratlanul felbukkanó orgonahang zárja le a szálat, s ismét a zenekar lép előtérbe. Az igazán felemelő pillanat azonban csak ezután következett. A harmadik tételben a halk, kellemes dob diktálja a ritmust, ebbe kapcsolódik be a szólócselló a másik hangszertől átvett, majd később saját dallamaival. Az utolsó részben a zsidó zene elemei keverednek, s ezt az ütőhangszerek sokszínűsége és a hárfa még érdekesebbé teszi. Az intenzív indítással ellentétben a fejezés azonban visszafogott. A fordulatokkal elkápráztató tételnek nincs szüksége katarzisra, hiszen önmagában alkotja meg azt az egész darabot struktúrájában.
A hétköznapi fáradt gőz kiengedése egyenlő a Végállomás Klubban szervezett, őrületes hangulatú koncertekkel. Szombat este a fiataloknak kedvezett a paletta, hiszen most a huszonéves srácok hódították meg a színpadot.
Kezdésként a KIES zenekar grunge és rock stílusával melegítette be a közönséget. A 2015-ben, Kecskemétről induló banda tavaly jelentette meg második albumát „2017” néven. Őket a színpadon az AWS követte. A srácok egy igazi modern metál koncertet adtak, zenéjük a popra hajazó ének és igen zúzós metál hangzás érdekes keveréke. De a közönség sem fogta vissza magát; volt, aki az énekessel, Örssel duettezett a színpadon. A csapat idén nagy lépést tett az országos hírnév felé, hiszen A Dal című műsorban a sikeres selejtezőt követően szurkolhatunk nekik majd a továbbjutásért is. Az est zárásaként a megyében már elég nagy népszerűségnek örvendő, az Alterába Fesztiválon és korábban már a Végállóban többször is hatalmas koncertet adó Fatal Error következett, visszatapsolta őket a közönség, és miután visszatért a banda a színpadra zenélni, le se engedték őket. – Talán még most is tart a koncert… 😉
Külön köszönet a közönség részéről a Nemzeti Kulturális Alapnak és a Végállomás Klubnak ezért a fergeteges estéért!
Asaf Hanuka nevét nem ismerhetik túl sokan, szatirikus és erősen társadalomkritikus illusztrációit viszont annál inkább. Az izraeli képregényművész első önálló, The Realist nevet viselő sorozata 2010 januárjában készült el, majd került fel a világhálóra. Azóta képei bejárták a világot, számos reklámban szerepelnek és több, társadalomkritikai és szociológiai könyv kiegészítőiként szolgálnak.
A művész fő témái közé tartozik az izraeli élet és egyben saját mindennapjainak, a szülői társadalom és a modern generációk kifigurázása, szatirikus megjelenítése, olykor nem kevés humorral fűszerezve. Habár sokat nem árul el életéről a világnak, az a minimális információ, amit róla tudhatunk, az erősen felfelé ívelő karriert mutat. Egy interjúban Vaiva Vareikaiténak, a Bored Panda beszerző újságírójának azt nyilatkozta, hogy nem szeretné, ha megismernék azok az emberek, akik a képeit nézik, hiszen így a művészete elvesztené teljesen a hitelességét, bár saját magát gyakran ábrázolja. Ennek oka, hogy nem vaktában szeretné ezeket a szatirikus mintákat megalkotni idegen arcokkal, hanem a sajátjával, hiszen amit ő kifiguráz, az alól ő maga sem kivétel.
Asaf Hanuka illusztrációs karrierje 1997-ben kezdődött, amikor is a kötelező hadsereg szolgálatában megismerkedett egy izraeli íróval, Etgar Keret-rel, akivel közös projektbe kezdtek. Etgar még ugyanebben az évben Rage Streets címen jelentette meg történeti gyűjteményét, amit Asaf illusztrációi díszítettek. A második ilyen közös munkájuk a Pizzeria Kamikaze címet viselte, amiért 2007-ben Eisner-díjat kaptak. A könyvet lefordították angolra, franciára és spanyolra.
Az európai hírnév egyre több felkérést vont maga után több neves írótól is, többek között a francia Didier Daeninckx-el is dolgozott együtt a 2004-ben megjelent Carton Jaune! című könyvön.
Testvérével, Tomer Hanukával közösen létrehozták a Bipolar-t, egy kísérleti képregénysorozatot, melyet Ignatz-díjra jelöltek, ami a legnagyobb nemzetközi komikus témájú illusztrációk és képregények elismerése. Tomer és Asaf közösen készítették el a The Dirties sorozatot is is. Nemrégiben az izraeli író, Boaz Lavie által írt The Divine című könyv grafikáján dolgoztak, ami szintén megjelent angolul és franciául is.
Önéletrajzi képregénye, a The Realist 2010 januárjában jelent meg a Calcalist izraeli magazinban. Ezt a munkáját 2010-ben a Society of Illustrator arany minősítéssel illette. A The Realist-et kiadták Franciaországban 2012-ben és 2014-ben is két könyv formájában, és hat nyelvre lefordították. Ebből a sorozatból hoztunk el most nektek néhány illusztrációt és apró képregényt:
„Garantáltan az év legbizarrabb filmje” – hirdeti a 444.hu. Amatőr filmfalóként más se kellett ahhoz, hogy megnézzem ezt az -egyébként nagyon félrevezető módon- horror-thriller hibridként beharangozott érdekességet.
Az előzetesek és a leírások után is teljes volt a homály a sztorival kapcsolatban. Jennifer Lawrence és Javier Bardem együtt él a semmi közepén egy óriási házban, majd egy nap egy férfi és egy nő bekopogtat. Ennyi. Mindössze ennyit sikerült kiderítenem a filmről. Ez már önmagában felkeltheti a néző érdeklődését, azt üzenve: csak akkor tudhatja meg, mi is ez, ha megnézi. Hát megnéztem.
Jennifer Lawrence és Javier Bardem. Kép forrása: www.popsugar.com
Figyelem! A cikk cselekményleírást, spoilert, rendezői interjút (ami feledi a „megoldást”) és szubjektív véleményt tartalmaz.
Mint már említettem, Jennifer Lawrence és Javier Bardem együtt élnek az „Isten háta mögött” (az idézőjel a későbbiek ismeretében értelmet nyer), házasok, ám kapcsolatuk nagyjából nulla. Nevüket a film nem köti orrunkra; nincs is nekik. A feleség valamiféle bensőséges kapcsolatot ápol a házzal; érzi a szívverését és egyéb szerveinek működését. A férj író, akit azonban évek óta nem szállt meg az ihlet. Egy nap egy idegen férfi (Ed Harris) kopogtat az ajtón, akit a férj szívélyesen fogad, mondván addig marad, ameddig csak akar. A feleség azonban nem érti férje fenntartások nélküli emberbaráti cselekedetét, és távolságtartóbb az idegennel szemben. Éjjel felébredve férjét és az idegent a fürdőben találja, amint utóbbi meztelenül a kádba hajolva öklendezik, férje pedig egy, az idegen bordáján található sebet takargat. Másnap megjelenik egy újabb „betolakodó”: az idegen férfi idegen felesége (Michelle Pfeiffer). Javier Bardem fogadtatása éppoly baráti, Jennifer Lawrence pedig egyre aggodalmasabb. Az idegenektől a ház ura csupán egy dolgot kér; ne menjenek a dolgozószobába, mert ott található a kristály, amit mindennél jobban őriz. Az idegenek azonban egyfolytában ekörül bóklásznak, míg végül el is törik azt. Bardem először tűnik dühösnek (de most nagyon), és bedeszkázza a dolgozószoba bejáratát. Ezután megjelenik a házban két újabb ismeretlen, a két idegen fiai. Érezhetően feszültség húzódik köztük, s az egyik meg is öli a másikat (érdekes család). Javier Bardem meginvitálja házába a teljes gyásznépet a torra, akiknek tagjai kitűnően feltalálják magukat a házban. Jennifer Lawrence az értetlenkedés összes formáját felsorakoztatja az arcán; véleményem szerint már ez a mimika megérne egy Oscart. Mindeközben az egyre sokasodó tömeg ellepi a házat, vázák törnek, tálak „lopódnak el”, ablakok törnek be… mire a ház úrnője nem bírja tovább és elordítja magát, kitessékelve ezzel az illetlen népséget, mondván, ez az „én házam”. Ám odalép mellé valaki: „szívem, ez mindenki háza”. Lawrence az értetlenkedéstől és a tébolytól már-már épp elájulni készül, ám férje megnyugtatja, a társaság pedig elhagyja a házat – Michelle Pfeiffer gyilkos tekintete kíséretében.
A másnap reggel napsütéses, meghitt, a ház két lakója olyan boldog, hogy egy pillanatig azt hihetnénk, véletlenül átkapcsolatunk a Bridget Jones-ra. Lawrence bejelenti, hogy terhes (érzi, tudja), Bardem-et pedig e hírre úgy megszállja az ihlet, hogy pár hónap múlva el is készül élete mesterműve. Lawrence pedig észrevesz egy vérfoltot a padlón; ott, ahol hónapokkal azelőtt a testvérpár összeverekedett, és az egyik megölte a másikat. Rossz ómen, de Lawrence ura a helyzetnek! Ráhúzza a foltra a szőnyeget.
Ezen az éjszakán rajongók tömegei lepik el a verandát az író autogramjáért verekedve. Egyre többen lesznek, míg végül már a házba is betörnek, majd minden egyes emeletet ellepnek. Bardem imádja a helyzetet; tintás ujjával minden ember fejére egy foltot ken. Nem zavarja az sem, hogy felesége üvöltözik fájdalmában (nem is hallja a tömeg őrjöngésétől), és mindjárt megszül. A házban uralkodó káosz egyre jobban elfajul – az emberek fejére zsákokat húznak és lelövik őket, kommandósok jelennek meg, akik vaktában lövöldöznek. Az egoista férj felkapja szülni készülő feleségét és felviszi egy emeleti szobába, ami leginkább egy nyomortanyára hajaz. A feleség „értő kezekbe” kerül: a gyerek mindjárt kint van, rajta meg esnek-kelnek át az emberek. Nagy nehezen talál férjével egy üres szobát, ahol megszületik a fiuk. Karjában anyatigrisként fogja gyerekét (miközben kint még mindig őrjöng a tömeg), akit nem mer átadni a férjének. Azonban többórányi virrasztás után nem bírja tovább; elalszik, és arra ébred, hogy Bardem a tömeg fölé emeli a babát, majd odaadja az embereknek, akik kézről kézre, a magasba emelve adogatják tovább. Lawrence újabb Oscart érdemlő őrjöngő-jelenete sem menti meg a gyereket; egy reccsenés hallatszik – a baba meghalt. Darabjait egy asztalra helyezik, és elfalatozgatják – a naturalizmus csúcsa, hogy mindezt mutatja is a kamera. Lawrence sokkban van (nem csodálom, én is abban voltam), majd tömegmészárlásba kezd; mindenféle módszerekkel kaszabolja le a tömeg tagjait (bár ezt már nem mertem nézni, de minden hang erre utalt), majd felégeti a házat – mindenki bennég, kivéve a férje. Ő egy darabig fogja a felesége megégett testét, majd újraalkotja a kristályt. Mindezt sátáni kacaj kíséretében teszi (Javier Bardem sátáni alakja-arca-hangja a film egészében félelemben tartotta a nézőt). Majd a zárósnittben felébred egy nő a hitvesi ágyban -ugyanott, ugyanúgy, mint a film elején Lawrence, csak épp nem ő, hanem egy másik nő.
VÉGE
Jennifer Lawrence a film egyik jelenetében. Fotó: UIP
A film végén olyan nyomasztó érzés kerített hatalmába, mint soha semmilyen vizuális élmény kapcsán. Megfoghatatlan volt és nagyon beteg. A legkínzóbb azonban az volt, hogy, bár kerestem a jelentését, és nyilvánvaló volt, hogy ez egy allegorikus mű, nem jöttem rá arra, mi az a háttérmotívum, ami az egész művön végigvonul (Jézus fel-felsejlett néhol a gondolataimban, de ennél tovább nemigen jutottam). Magyar oldalakon erre nem is kaptam választ (egyedül a Magyar Nemzet ejtett el némi morzsát az „igazságból”), csupán áradozásokat a film művészi mivoltáról és zseniális feszültségkeltéséről. Itt már nem csak azt éreztem, hogy „bár soha ne láttam volna és bár soha ne is született volna meg ez a beteg sz.r”, hanem amiatt is végtelenül dühös lettem, hogy mennyire semmitmondó a magyar sajtó. Rákerestem hát angolul, s így viszont az első oldalon már bele is futottam a rendező interjújába, amely felfedte a jelentést. Ezt végigolvasva a libabőr futkározott rajtam oda-vissza, és a pár perccel azelőtti film-rendező-stáb-élet iránti őszinte gyűlöletem átváltott valamiféle csodálatba.
ÉS MOST JÖN A MEGOLDÁS, AMELLYEL A RENDEZŐ LERÁNTJA A FILMJÉRŐL A LEPLET!
Ez az egész film a Biblia. Javier Bardem Isten (inkább ne firtassuk, hogy milyen isten- és világképe lehet Aronofsky-nak), Jennifer Lawrence pedig a Földanya. Az első idegen, Ed Harris nem más, mint Ádám, majd a másnap megjelenő nő Éva. A legnagyobb lúdbőrzést belőlem ez váltotta ki: Isten takarta az Ádám bordáján lévő sebet, majd másnap megjelenik Éva… Az összeverekedő testvérpár Káin és Ábel. A tömeg az emberiség; beleláthatjuk a világháborúkat, a nyomornegyedeket, vagy igazából bármiféle szörnyűséget, amit csak akarunk (elvégre ez az emberiség). Isten és Földanya gyermeke Jézus, a „megevői” pedig a hívők (eléggé szó szerint vett értelmezése az Úrvacsorának). A kristály, amely Javier Bardem mindenét képezte, pedig az alma. A végén a Bibliához képest újítás történik, mivel a filmben ezt a kristályt Isten újraalkotja, ki tudja, immár hányadjára, reménykedve abban, hogy a következő emberiség jobban sikerül.
A háttérjelentés tehát nagyon katartikus. Új szemlélet, rendhagyó megjelenítés… ez tényleg mind nagyon zseniális; a kérdés azonban az, hogy ha egy film jelentését ennyire nehéz megfejtenünk egyedül, az valóban jó-e. Érdekes, hogy amíg nem tudtam meg, mi is a film értelme, addig azt gondoltam, bár sose láttam volna, és legszívesebben azonnal töröltem volna a gondolataimból. Az értelmezés után azonban ez az érzés az ellenkezőjébe fordult.
Amerikai mozikban bevezették, hogy közvetlenül a filmek megtekintése után letámadják a nézőket és kikérik a filmekről a véleményüket egy A-F skálán. Az A a legjobb, az F a legrosszabb filmekre jár. Még a legunalmasabb, leggagyibb filmek sem szoktak F-et kapni, a mother! azonban rekordot döntött; a mozinézők több, mint fele jutalmazta meg F-fel. Nyilvánvaló, hogy én is azt adtam volna rá ebben az esetben, mert értelmezés és utánajárás nélkül azt gondoltam volna, hogy ez egy páratlanul beteg film egy betépett forgatókönyvíró-rendező agyából, ami lehoz az életről. Emellett (és ez szerintem egy nagyon fontos hibája a film reklámozásának) nagyon rosszul próbálták vonzani a közönséget; egy misztikus-drámai-gondolkodós művészfilmet bedobtak úgy a népnek, mintha egy Sikoly-Démonok között-Annabelle -szerű filmre számíthatnának. A célközönség tehát az ellentéte annak, mint ami az előzetesek alapján sejthető lenne. Igaz, hogy Darren Aronofsky filmjeire nem jellemző a népbutító horror leírás, azonban a rendező fémjelzése sem mindig garancia; elvégre Michel Gondry is megrendezte a Zöld darazsat.
Összegzésképpen pedig még annyit mondanék, hogy nem ajánlom e filmet mindenkinek, mert sokaknak nem fog tetszeni, sőt. Az azonban biztos, hogy bevonul a rendhagyó remekművek közé, táptalajt adva a hosszas elemzésekhez és agyalásokhoz. Ez olyasvalami, ami sokáig ott marad az emberrel, és kissé mint egy vers; miután eljutottál a végére, sem jutottál el még teljesen a végére, hanem szükséges még egy jó adag értelmezés, egy kis nézői-olvasói utómunka.
Luca Guadagnino romantikus drámája 2017 legjobb filmjei között van. Négy Oscar-díjra és három Golden Globe-ra jelölték, de emellett számos más elismerést is elnyert.
A forgatókönyv André Aciman regénye alapján készült. A történet középpontjában két fiatal férfi szerelme áll, az érzelmeket hangsúlyozva. Ez a film nem akarja erőszakosan lenyomni senki torkán homoszexualitás témáját, csupán bemutat egy gyönyörű szerelmet minden évődésével, szépségével, dilemmájával és fájdalmával együtt. A 17 éves Elio (Timothée Chalamet) szüleivel minden évben egy dél-olaszországi ódon villában tölti a vakációt. Az apja művészettörténész, akinek egyik tanítványa mindig náluk tölt néhány hetet. Ezen a nyáron Oliver (Armie Hammer) érkezik hozzájuk, felbolygatva ezzel a békét. Elio még keresi a helyét, ismerkedik szexualitásával. Udvarol egy lánynak, akivel közel is kerülnek egymáshoz, de közben Oliver sem közömbös neki, ahogyan ő sem a fiúnak. A kezdeti flört szenvedélyes szerelemmé alakul, de ahogyan az lenni szokott, az első nagy fájdalmat is magával hozza. Timothée Chalamet alakításáért megérdemelte az Oscar jelölést, gyönyörűen játssza a bizonytalan, a romantikával és a szerelemmel ismerkedő fiatal fiút.
A film hangulata magával ragadó, ez többek között a korai nyolcvanas évek fülledt, mediterrán tájának köszönhető. Minden megvan benne, ami egy igazi nagy nyári szerelemhez kell: csendes kisváros, ódon villa nagy terekkel, tó, kert, végtelen tájak, tánc és a lassan kialakuló, gyengéd szerelem. Ahogy nézi az ember a képeket, szinte a bőrén érzi a nap melegét, a tó hűs vizét, az olasz ételek illatát, odaképzeli magát a mediterrán, zöld kertbe. A film még a hideg, esős februárba is elhozza a nyarat.
A zene a másik, ami magával ragadja a nézőket. A klasszikus zene, az italiodisco és Sufjan Stevens kizárólag a fimhez írt dalai csodalatosan beleillenek a cselekménybe, szerves részét képezve annak. A dalok mintha Elio gondolatait közvetítenék, erősítenék fel. Kiegészítik a kimondottakat, a megmutatott képeket, így még hatásosabbá teszik a történetben megjelenő érzéseket.
A film mind képi világát tekintve, mind a cselekmény szempontjából letisztult, éppen ezért olyan hatásos. Nincs eltúlozva, túlszínezve, nem akar több lenni, mint ami. Egy őszinte, igazi, egynyári első szerelem, valamint az identitáskeresés, a finom erotika és az elfogadás elegye. Habár a film egy homoszexuális párról szól, mégsem ezen van a teljes hangsúly, hanem a magával ragadó, gyengéd szerelmen, ami mindenkit megérinthet, aki érzett már hasonlót.
Armie Hammer és Timothée Chalamet a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name) című filmben. Kép forrása: www.filmtekercs.hu
