Idén is különleges meglepetéssel teszi teljessé az ünnepeket a Müpa. Digitális médiatárukat négy új HD-minőségű koncertvideóval bővítették, amelyeket január 6-ig mindenki regisztráció nélkül érhet el. Így a Bojtorján kivételes életműkoncertje mellett olyan világsztárok emlékezetes előadásait élhetjük újra, akik közül többen 2019-ben is visszatérnek a Müpába – Fischer Ádámtól Gyenyisz Macujeven át a Take 6-ig.
Nincs
karácsony zene nélkül, a Müpa pedig most néhány igazán emlékezetes koncert
HD-minőségű online felvételével készül az ünnepekre. December 22-től ugyanis
négy új videóval bővül a mupa.hu oldalán található digitális médiatár,
amelyeket január 6-ig bárki regisztráció nélkül élvezhet.
Az egyik koncertfelvétel egy megismételhetetlen találkozást örökít meg: a káprázatos technikájú orosz zongoraművész, Gyenyisz Macujev 2015 áprilisában a magyar zenei élet egyik legmeghatározóbb alakjával, Kocsis Zoltánnal és a Nemzeti Filharmonikusokkal lépett színpadra. Ezen az estén Liszt Ünnepi indulója, Rachmaninov hírhedten nehéz III. (d-moll) zongoraversenye és Schumann III. szimfóniája csendült fel. Macujev az évad művészeként 2019-ben még kétszer tér vissza a Müpába: március 3-án újra a Nemzeti Filharmonikusok társaságában, ezúttal Prokofjev és Sosztakovics műveivel, május 3-án pedig Julian Rachlin hegedűművésszel.
Fotó: Kotschy Gábor
2019 első napja a Müpában mindig a mára hagyománnyá vált újévi hangversenyé, ahol Fischer Ádám Haydn grandiózus művét, A teremtést vezényli. 2019-ben a Düsseldorfi Szimfonikus Zenekar és a Magyar Rádió Énekkara, a kiváló szoprán, Fatma Said, Uwe Stickert tenor és Sebestyén Miklós bariton közreműködik a koncerten. Az eseményre a 2017-es hangverseny felvételével hangolódhatunk a Müpa oldalán: akkor a két említett férfi énekes mellett a magával ragadó Baráth Emőke, a Purcell Kórus és a Felvilágosodás Korának Zenekara gondoskodott a felejthetetlen élményről.
Hasonlóan
felemelő újranézni a legendás magyar countryegyüttes, a Bojtorján életműkoncertjét is. Talán nem mindenki tudja, hogy
1982-ben máig egyedüli magyar zenekarként adtak koncertet a londoni Wembley
stadionban, sőt, az amerikai Johnny Cash is a kedvencei között emlegette őket, 2015-ben
pedig több mint 25 éves hallgatás után álltak újra színpadra a Müpában.
Ünnepváráshoz
a világ legtöbb Grammy-jelöléssel büszkélkedő a cappella együttese, a Take 6 négy évvel ezelőtti előadása
szintén tökéletes. Érzelmes, mégis kérlelhetetlenül profi, éterien harmonikus,
egyben groove-os, jazzel és funkkal átitatott vokális muzsikájuk mindenkit
levesz a lábáról. Ahogy teszi majd ezt 2019 júliusában, amikor is emelik a
tétet: ezúttal szimfonikus zenekari kísérettel lépnek majd a pódiumra.
Az alábbiakban részleteket közlünk a neves posztdepressziós, neonihilista szerző, Kaiser Hichwood korai jegyzeteiből. A teljes művet Svábbogársztepp címmel megtalálhatják a legtöbb könyvkereskedésben, papír-írószerboltban, illetve benzinkúton. A szövegrészleteket Szabó Tamás fordította és válogatta.
Anyám minden idejét képzeletbeli francia szeretőjével, Jeannal tölti. Apámmal és velünk is csak franciául hajlandó beszélni. Anyám azonban nem tud franciául. Csend van otthon.
*
Színdarabötlet: a Szent Péter téren (Vatikán) tizenöt mosómedve el akarja játszani a Macbethet, de egyikük sem vállalja a király szerepét. Egzisztenciális szorongás vesz rajtuk erőt, végül mégis fellépnek. A Csárdáskirálynőt adják elő váltott szereposztásban.
*
Szakácskönyv-kritikám, a Nekrológ Egy Borjúszelethez hatalmas siker. Egy hete jelent meg, és máris újra kell nyomtatni. Remélem az önéletrajzi ihletésű verses drámám, az Így Járt Edna Egy Láncfűrésszel hasonló fogadtatásban részesül majd.
*
Ma találkoztam Daisyvel. Azt mondta, az életnek nincs értelme, kivéve délután három és fél öt között, de csak ha nem esik az eső, és időben járnak a buszok. Meséltem neki legújabb regényötletemről, amelyben egy biztosítási ügynök háromszáz oldalon keresztül keresi a kilincset, hogy kijusson, mire rájön, hogy a szabadban van. Daisy szerint sokkal érdekesebb lenne a sztori, ha a főszereplő glasgow-i lenne, aki szabadidejében orosz nyelvleckéket vesz. Kizárólag kamásliban. (Megjegyzem: egyetértek az ötlettel, már el is kezdtem átdolgozni a jegyzeteimet.)
*
Úgy döntöttem, megírom néhány nagy orosz realista mű folytatását. Az Anna Karenina Kettő: A Vonat Időben Fékezett és a Bűn és bűnhődés Kettő: Van Aki Sosem Tanul már elkészültek, most a Sirály Kettő: Bütykös Ásólúd című drámán dolgozom. A kiadók egyelőre kételkednek a haszon lehetőségében és a mentális épségemben. Én azonban kitartó vagyok.
*
Simon McFluffy már egy hete nincs közöttünk, és ezt szinte képtelen vagyok feldolgozni. Nem, nem halt meg, csak articsókának álcázva magát elmenekült az országból, miután felforgató, államellenes politikai nézeteinek hangoztatása miatt először kitiltották a zenés revüműsorokról, majd lassanként ellehetetlenítették az életét azzal, hogy minden reggel az előző napi újságot tették a postaládájába. Simon legelőször az egyházzal húzott ujjat, amikor kijelentette, hogy Isten nem létezik, hiszen egy ország telefonkönyvében sincs benne a neve. Ez heves tiltakozást váltott ki a hívők körében, akik arra kényszerítették, hogy vonja vissza nézeteit. Simon ellenállt egy ideig a nyomásnak, ám amikor az utcán egy idősebb hölgyekből álló csoport megdobálta Molotov-koktélokkal, jobb belátásra tért. A hosszas kórházi kezelés során megírta leghíresebb bölcseleti művét, melyben többek között olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy: mi az élet értelme, örököljük-e szüleinktől személyiségük egy-egy vonását, vagy hogy miért nem lehet találni egy jó kávéházat a belvárosban, ahol még az árak is szolidak? A zajos sikert követően Simon belevetette magát a város pezsgő kulturális életébe. Koktélpartikra volt hivatalos, amelyeken rendszerint Mozartról beszélgetett, illetve olyan könyvekről értekezett, amelyeket nemhogy nem olvasott, de még meg sem jelentek. Egy ilyen összejövetelen ismerkedett meg Emma Gringóval, a neves zongorista és tevehajcsár, James P. Gringo lányával. Azonnal egymásba szerettek, két hónappal később összeházasodtak és egy kellemes, kétemeletes kertes házba költöztek egy divatszalon és a sintértelep szomszédságába. Boldog és nyugodt idők következtek Simon életében. Gyermekei okítására írta meg kétkötetes filozófiai és esztétikai témájú meséinek gyűjteményét, amely később Minden lét csak almalét címmel jelent meg. Felesége zongoraórákat adott, ám mivel Schubert Pisztráng című művén kívül egy dalt sem ismert, a tanítványok egy idő után rendre elmaradoztak. Simon ebben az időben ismerte meg Phineas Lobstert, akinek radikális nézetei (mint például az, hogy az ideális államban szabad vasárnap virslit enni és pizsamában menni az operába) jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Simont kirúgták a munkahelyéről, és az anonim alkoholisták és lepkegyűjtők klubjából is elbocsátották. Phineas Lobster nézete szerint az ember csak akkor lehet boldog, ha minden társadalmi megkötést és illemet felrúgva az ösztöneire hallgatva cselekszik, leginkább unalmas családi összejöveteleken, vagy szülői értekezleteken. Simon elolvasta Phineas legszélsőségesebb munkáját, a Ne bántsátok a bal könyököm! című politikai pamfletet, amelyben Phineas arról ír, mennyire hazug és képmutató társadalomban élünk, mely akkor mutatkozik meg leginkább, amikor két embernek el kell döntenie, melyikük érkezett hamarabb az orvosi rendelőbe. Simon ezt követően belépett a Szívcsakra nevű szélsőközépoldali pártba, melynek tagjaként számos tüntetésen, nyilvános megmozduláson és jaklegeltetéseken vett részt. 1985-ben feketelistára került, miután társaival együtt sózott heringeket rejtettek el a kormányzó lányának ruhafodrai közé. Felesége elhagyta őt, mivel időközben beleszeretett egy köteg szalvétába, amivel Kanadába szökött, hogy ott gyorsbüfét nyithasson Szürreális Oldalasok névvel. Simon leveleire a nő eleinte nem válaszolt, később is csak annyit írt: „Olyan vagy, mint egy zuhanó repülő, ahol még a fehérbor is langyos.” Ezt nyilvánvalóan nem bóknak szánta. Simon ekkor elkeseredett lépésre szánta el magát. Jobb- és baloldali politikusok otthonába szándékozott betörni és kék, illetve zöld temperával akart bekenni mindent, aminek értéke meghaladja a három dollár tizenöt centet. A rendőrség még idejében megneszelte a dolgot, és paprikaspray-vel, valamint vízzel töltött lufikkal felszerelkezve őrséget állítottak minden házhoz. Simonnak nem maradt más választása, minthogy sürgősen elhagyja az országot. Megbízható forrásokból tudom, hogy Simon, indulása előtt még felhívta anyját, akinek búcsúzásképpen a következőket mondta: „Sosem tudtak megtörni! Most is hiszek abban, hogy az ember eredetileg jó és erkölcsös. Kivéve azok, akik a leveshez is isznak vizet. Tőlük jobb számlát kérni.”
*
Elkezdtem dolgozni visszaemlékezéseim és elmélkedéseim kötetbe rendezésén. Címötletek:
– A kardnyelő köhögőrohama
– Habfürdő egy inkvizítorral
*
Daisyvel egy hete csúnyán összekaptunk. Azóta nem szólunk egymáshoz. Ez elsősorban az én hibám, ugyanis nem vagyok hajlandó olyan emberrel beszélni, aki szerint Shakespeare kommunista volt. Daisy határozottan kitart amellett, hogy az a tény, hogy a reneszánsz korban még hírét sem ismerték az efféle eszméknek, nem bizonyít semmit. Véleménye szerint A velencei kalmár című dráma határozottan a javak egyenlő mértékű elosztásáról és a burzsoázia térhódításának visszaszorításáról szól.
*
Sokat gondolkoztam azon, miért lettem az, aki ma vagyok. Hogyan váltam olyan depresszióra hajlamos, bizalmatlan, cinikus, lusta, mizantróp hajlamú, csak a tudománynak élő, zárkózott emberré, amilyennek ismerem magamat. Talán, mert apám kiskoromban esti mese helyett az Értelmező Kéziszótárt olvasta fel nekem? Vagy mert anyám a nevelésemet egy babkonzervre bízta? Ki tudja, ki tudja…
*
Ne felejtsem el rendező barátomnak, Joe Flittsburgh-nek elmesélni legújabb, forradalmi ötletemet: a Hattyúk tavát kellene előadni floridai váltókezelőkkel. A díszlet hasonlíthatna a konyhára nagyanyám bérházában.
*
Emberek! Fiatalok, idősek, középkorúak! Fiúk, lányok, férfiak, nők, ügyvédek! Soha ne éljetek tudatmódosító szerekkel! Okuljatok az én hibámból. Egy bárban, barátaim és kritikusaim unszolására bekaptam három halványzöld tablettát, és azonnal beütött az úgynevezett kékhalál. Egy fogdában ébredtem, ahol az egyik rendőr elmondta, hogy egy külvárosi parkban találtak rám, ahol mókusoknak olvastam fel a Faustot tökéletes német akcentussal. Amikor megpróbáltak elkapni, egy versenysportolót meghazudtoló gyorsasággal rohantam el. Végül egy tó partján csíptek nyakon, ahol két meggyfával vitatkoztam a spanyol rokokóról.
*
Végezetül: Mindig is Új-Mexikó szerettem volna lenni! Ezt fontosnak tartom, hogy tudják…
Valamiért az emberből mindig különös rajongást vált ki, amikor bepillantást nyerhet az általa imádott művész magánéletébe, hiszen a munkásságuk mellett mindenkit megmozgatnak azok az igazi családi sztorik. Ezúttal Beck Zolit, a 30y frontemberét kaptuk el szombathelyi szerzői estje előtt, hogy megtudjuk milyen náluk a karácsonyi készülődés és az ünnepi hangulat.
Milyen Beck Zoli karácsonya? Hogy néz ki nálatok az ünnepi időszak?
A karácsony egy része olyan, mint bárkinél, akinek családja van; egy logisztikai kaland. Ki kell találni, hogy utazunk el a szüleinkhez, hogy találkozunk a lányunkkal, aki Bécsben tanul már, aztán hogyan találkozunk az unokahúgainkkal, akik közül az egyik Hágában tanul, a másik pedig szerencsére Pécsen van. Az ő szüleikkel hogyan találkozunk. Akkor hogy helyezzük el úgy a nappaliban a szétnyitható asztalt, hogy ha köré ülünk, az egész család elférjen. És ha lejön mindenki hozzánk Pécsre, akkor ki hol aludjon ahhoz, hogy aztán másnap, aki korábban megébred, annak ne kelljen átesnie valakin, miközben elindul a WC felé. Ez a kaland…
Szerencsére mindenki borzasztóan szereti Kacat kutyánkat, ezért aztán nagy örömmel alszanak nálunk, és mindenki arra számít egész éjszaka, hogy valaki mellé odabújik a Kacat, ami azt is jelenti, hogy tulajdonképp körbejár a házban és mindenkinél ledől egy kicsit. Nagyjából ez a mi karácsonyunk, ha ilyen egyszerűen kellene összefoglalnom.
Meg nyilván a karácsony az ajándékkeresés is, és ilyen tekintetben egy külön kihívás, hogy mit adjunk a gyerkőcöknek úgy, hogy az számukra egyszerre legyen hasznos és érdekes. Sokat voltunk az elmúlt időszakban – és remélem a lányom nem olvassa majd – hanglemezboltokban és különböző online store-okon, bakelit ritkaságokat kerestünk, mert viszonylag nagy bakelitrajongó az egész család. Tulajdonképpen, ha úgy kellene leosztanom, akkor négyen vagyunk a családban a Kacat kutyával együtt, és abból hármunknak van lemezjátszója – a kutyának MÉG nincs – és állatira bírjuk ezeket a tárgyakat. Egyszerűen azt az élményt, hogy egy tényleges tárgyon mechanikusan jön létre a hang -a lemezjátszónak megvan ez a csodája, amiben ez a mechanikus élmény ténylegesen csodás dinamikát csinál a zenének. Tessék, milyen Beck Zoli karácsonya…
„Tele van zenével és logisztikával. Zenélek és vezetek, amit általában a hétköznapjaimban is csinálok.”
Fotó: Lutor Katalin
Ez a hagyomány általában? Hogy az egész család összeül nálatok?
Minden évben kitaláljuk, hogy kinél találkozunk. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen az Ajka-Nagykanizsa-Pécs tengelyen valahol, és az idén nálunk lesz. Részben ez praktikus, mert karácsony-szilveszter között mi játszunk általában, ilyenkor viszonylag nehéz sokat mozognunk. Másrészt a kicsi lányunk hazajön Bécsből, nyilván hozzánk érkezik, de ettől függetlenül elutazunk Ajkára, az én szüleimhez is. Ez egy ilyen ügy, én alapvetően nem voltam egy karácsonyrajongó, de azt hiszem, hogy mostanra egész jól viselem.
És ki díszíti a karácsonyfát?
Nálunk a karácsonyfa díszítését általában közös aktusként szoktuk megoldani, és ráadásul mi nem is 24-én díszítünk, hanem kicsit előbb. Bent a házunkban nincs is karácsonyfa. Egyfelől azért, mert ültettünk egy kis fenyőfát a kertünkbe, másrészt meg eleve van még ott egy óriási fenyőfa. És általában azzal töltjük az időt, hogy kimegyünk a nagy fához, meg a kicsihez, és akkor a kicsit is feldíszítjük, meg a nagy fát is, és akkor örülünk ennek. Jellemzően a kertben ajándékozunk, ami tulajdonképpen abból áll, hogy mindenkinél van zseblámpa, telefon, és megpróbálja megkeresni, hogy melyik ajándék az övé a fa alatt. Talán most már évtizedes hagyomány, hogy nem akarjuk, hogy fa legyen kivágva emiatt. Amikor panellakásban éltünk, akkor földlabdás fenyőt vettünk,és akkor kerestük a barátainkat, akik kertes házban laknak, hogy kinek ajándékozzuk oda karácsony után. Aztán, hogy most már tíz éve lassan kertes házban élünk, azt gondoltuk, bent ne legyen karácsonyfa, hiszen van két fenyőfánk is a kertben.
Fotó: Lutor Katalin
Most, hogy így nálatok lesz a karácsonyi családi összeülés, neked van valami karácsonyi specialitásod, amivel megleped őket? Szoktál főzni?
Mi annyi mindent csinálunk együtt tulajdonképpen, hogy nincsenek ilyen szerepek, hogy apa készíti a halászlét és évente egyszer úgy csinál, mintha jófej lenne. Másrészt nálunk sokféle menüt kell összerakni. Mivel a csajom nem ehet búzát, kukoricát, tojást, tejet, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen az ételek java részét, amiket megszoktunk. A kicsi lányom és én, meg a kicsi lányom pasija vegetáriánus, egyik unokahúgunk vegán, most ebből az következik, amikor össze kell rakni egy karácsonyi menüt, akkor át kell nézni a listát, hogy mit lehet elkészíteni. És akkor megpróbálunk fedésben készíteni ételeket.
Végezetül mit üzensz az embereknek, mit helyezzenek előtérbe ebben a karácsonyi időszakban?
Azt kellene előtérbe helyezni karácsonykor, amit mindig: a gyűlölet nem visz előre. A szeretet visz előre. És ennek nem a nyálas egynapos élményét kell megélni, nem is a megkönnyezendő, ilyenkor zsigerileg ható reklámokat, hanem egyszerűen azt a tényt, hogy az a társadalom, amelyikben a gyűlölet erősebb, mint a szeretet, működésképtelen. Ez mindannyiunknak tényleges egyedi felelőssége.
Az író. Esterházy Péter író, magyar író, inkább prózaíró, szóismerő író, olyan író, akit szívesen idéznek, de nem ám csak úgy, hogy idéznek és nem tudják kitől, őt tudatosan választják, ha idézésről van szó, ha valami nagyot akarnak mondani, mert vele lehet, általa, a szavakkal.
A neve is hangzatos. Rögtön egyesül a történelemmel. Még szóhoz sem jut, máris századok dicsősége, bölcsessége, nemessége az övé. Író (gróf) Esterházy Péter. Szavakon (regényein, novelláin) keresztül teremti meg saját magát, suhan egyik szövegéből a másikba, komponál egymásutániságot, önidéz és kommentál, olvasót, kritikusokat és végleteket teremt maga körül. S állandó velejárója az Esterházy-irritáció. Fifti-fifti az esély arra, hogy valaki első olvasat után epedni fog E.P. után, vagy örökké a legfelső polcra teszi szem elől, porfogónak. Ez olyan Charles Bukowski, Mészöly Miklós, Háy János „eset”, „bűntény”. De talán ebben a szélsőségességben kell meglátni a vitathatatlan zsenit, örök idegent, magát az írót.
Könnyed, egymásra pakolt, többértelmű szavakkal ír, beszél, amik lehetnének az olvasó szavai is, sőt, gyakran azokká is tudnak válni. A befogadó a nemértés felismerésén át közelít az íróhoz. Előbb nyújt élvezetet (s értek ez alatt fájdalmat, örömöt, megbotránkozást, dühöt, tehát mindent, amit az olvasás aktusa magával hoz), mint értést. Előbb élvezem E.P.-t, mint értem. Nem, (t.i. Esterházyt) nem lehet meghatározni, keretek közé zárni, viszonyítani. Távolodás. Valóban, ha képesek vagyunk eljutni odáig, hogy beismerjük, felismerjük, előbb kezdjük el évezni Esterházyt, mint érteni, az olvasás aktusától már nem a szöveg közérthetőségét várjuk, hanem a katarzist, a libabőrt, a könnyeket. Pontosabban nem ezt várjuk, de ezt kapjuk. Egyszer valaki így fogalmazott:
Esterházy regényei előzetes elvárásainkat forgatják fel újra meg újra. Szembesít minket azzal, hogy valóban emberek vagyunk se több, se kevesebb. Időt kell szánni az „esterházy-hatásra”, hagyni, hogy lassan a bőrünk alá kússzon.
Forrás: eztolvasdelaranyoskam.blogspot.com
Őelőtte sosem olvastam bosszúsan könyveket. Olvastam, értettem, tetszett, utáltam, szenvedtem, nevettem és kész, becsuktam, vége. Azonban sosem voltam mérhetetlenül dühös egy íróra sem, csak most, őrá. Nem tudom őszinte-e, nem értem miről beszél, nem értem mi ez az epizód a semmiből, mi valóság, mi képzelet. Ez a nemértés olyan, mint a címke a pólóban, zavaró és muszáj, feltétlen muszáj kivágni, hogy megkönnyebbüljön az ember. Szóval a címke kivágása után csak a kényelmes póló marad, vagy esetünkben a csupasz szöveg, az ő szavai és elkezdek teljesen máshogy olvasni, a levetett teher nélkül.
Esterházyé „egy nem létező pozíció meghódítása”. S miképp lehet ehhez viszonyulni? Ez a kimondott, de meg nem nevezhető pozíció juttatja E.P.-t a végletekig. Mély kritika, ügyetlen utánzás.
…Olyan pozíciót tölt be, ami nincs: mert nincs hozzá igazodás, nincs tőle eltérés…”[2]
Pontosabban lehet hozzáigazodni sikertelenül, erőltetetten.
Regényei aktív olvasásra késztetnek, nem lehet elmismásolni néhány oldalt vagy mondatokat (pedig újra és újra erre vetemedhetnénk). A művek állandó beszélgetőpartnert keresnek bennünk, és nem tudunk nem kommunikálni velük. Legyen szó a Szívsegédigéiről, Hrabal könyvéről vagy a jó nagy falatnyi Harmonia caelestisről. Azonban az olvasás előtti szeánsz nem csupán a borítószöveg elolvasása, majd kinyitása a könyvnek. Előzetes rászánás, kíváncsiság, viszolygás, elszántság szükséges, ugyanis állandó akadályokba ütköztet, kizár és visszahúz, kifacsar és a semmiben lebegtet.
Egyszóval mindenre képesek az említett regények, és egy biztos, a lélek, mely oly sok írónál kerül középpontba (Kundera, Háy), szóval lélek nem marad szárazon. Implantálja a szövegbe, mint egyedüli befolyásolható elem, mert nem az értelem és valóságtudat az, amivel érteni kezdhetjük Esterházyt, hanem az emberi esendőség és érzékenység elfogadásán keresztül. Mikor szembesülünk az egyén, a család, a nép, a történelem tragikumaival. Nem maradhatunk objektív olvasók. Annak vagy nincs értelme, vagy a lényegi hatást zárnánk ki. S akkor miért olvas(s)unk Esterházyt, ha nem hagyjuk megszólalni a szövegeit?
Olvasunk, mert az a bizonyos nemlétező pozíció ott van minden interjújában, regényében, s csendes függőséget okoz egyik könyv után a másik. Olvasunk, mert a lefordíthatatlan nyelvi játékokkal színezett szöveg sajátos stílusa magával ragad, nem ereszt. Nehezebb elkezdeni, mint utána abbahagyni. Kihívás egy Esterházy regényt kézbe venni. Talán ez elfogult kijelentés, de egy kis elfogultság megengedett, ha róla van szó. Vagy ilyen vagy olyan. Van másfajta elfogultság is vele kapcsolatban. Szóval olvasunk, mert képes meghatározni bennünket, kicsit megragadni az érzelmeket, kínozni, megsebezni, aztán visszaadja, és ez jó.
Forrás: PIM
Olvassunk! Mert egy nemlétező pozíció az övé, s ki ne szeretné ezt megtalálni, megnevezni. Olvassunk Esterházyt, mert minden kezdet nehéz, de később meg már nem az! Bátran nyúljunk a könyveihez, nem csak nekünk okoz majd fejtörést a szöveg, mindenkinek, mindig! Ez összeköti Esterházy olvasóit. Ez közös. Játék, az író játszadozik velünk. A Szív segédigéi volt az első E.P. regény, amit elolvastam. Az első oldal elvágta az ujjam. Valódi fájdalom. Külső. Aztán olvasni kezdtem. A szöveg jobban fájt!
Közelítsünk tehát valahogy így: leválasztva az előzetes elemzések és vélemények egészét, a könyv terjedelmét, teljes bibliográfiáját, jegyzeteket, borítót, mindent. Onnantól kezd el beszélni az író, hogy az első lapra vetjük a szemünket, ott kezdődik Ő. Ott kezdjük az olvasást, a játszást, a saját ítéletünk. Tehát olvassunk Esterházyt, hogy később elmondhassuk saját magunk is, miért olvas(s)unk Esterházyt. Találkozzunk önmagunkkal, nézzünk vissza a történelmünkre, lássunk gazdagságot és nyomort, higgyünk az írónak, aztán meg ne higgyünk, legyünk dühösek, átlagosak, büszkék, hazugok, grófok. Észleljük a határaink, lépjünk ki belőlük Esterházyn keresztül. Implantáljuk bele a lelkünk valamibe, aztán majd megtapasztaljuk, a polc melyik részére tesszük vissza a regényeit.
Kiemelt kép: Nemzeti Sport
[2] FORGÁCH András, Esterházyról=Találunk szavakat: Válogatott írások n Esterházy Péter műveiről (1974-2008), Magvető, Bp., 2010, 114-124.
[1] KERESZTURY Tibor – MÉSZÁROS Sándor, Szövegkijáratok: Szó és ünnep (Esterházy Péter), Bp., 1992, 140-164.
A könnyeit törölgetve, állva tapsol, üvölt a közönség, két éve nincs rá jegy, és már értem, hogy miért.
Nagy küzdelmek árán szereztem csak jegyet a Marton László által rendezett A Pál utcai fiúk című musical egyik előadására a Vígszínházba; pusztán azért, mert kíváncsi voltam rá, hogy mi ez az óriási őrület körülötte: hamarosan megértettem.
5. osztályos általános iskolás gyerekként nem hagyott mély nyomokat bennem Molnár Ferenc azonos című regénye, ahogy valószínűleg az osztálytársaimban sem. Közel tíz év telt el, lassan húsz évesen lapozom fel újra a színdarab kedvéért, és már szinte felnőtt fejjel, de ezúttal a könyv is katartikus élmény, nemhogy a színházi előadás.
A Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián által szerzett musical olyan színészeket sorakoztat fel, mint Wunderlich József, Csapó Attila, Józan László, Ember Márk és Vecsei H. Miklós.Az előadás során a játszók a legminimálisabb díszlettel és kellékekkel dolgozva teremtik meg tökéletesen a grundot, a füvészkertet, az osztálytermet, és a kis Nemecsek szobáját. Nincsenek felesleges, figyelmet elvonó elemek, minden a lehető legegyszerűbben van megoldva, tökéletesen bebizonyítva, hogy a kevesebb valóban néha több.
A mindenki által ismert történet a 19. század legvégén játszódik Budapesten, amikor az emberiség még nem volt a digitális világ rabja, a gyerekek pedig igazi, élénk fantáziájú csibészek voltak, akik alig várták, hogy délutánonként a kedvenc helyükön játszanak.
https://www.youtube.com/watch?v=BWqGIR2Ao1M
Vecsei H. Miklós jelenleg az egyik legfoglalkoztatottabb fiatal színész Magyarországon: laikusként rengetegszer hallottam már a nevét, de játszani még sosem láttam, azonban az első pillanatban kiszúrtam őt, és azonnal megszerettem az alakításában azt az esetlen „kis szőkét”, aki folyton más irányba mozog, mint a többiek, görnyedt háttal jár, bátortalan, hajlamos elsírni magát, és nagyon nyilvánvalóan lekezelőek vele a barátai. Talán nem szándékosan, de van egyfajta hierarchia közöttük, melynek csúcsán a leginkább felnőttesen viselkedő Boka áll, majd mindenki más, az alján pedig a kis Nemecsek, aki a tisztek mellett az egyedüli közlegény.
A Pál utcaiak egyik karaktere sem tudatosan rosszindulatú, sőt, véleményem szerint mindannyian nemes lelkű, jó gyerekek, azonban az emberiségre jellemző kollektív hajlam miatt szeretik kipécézni még maguk közül is a legkisebbet, a legesetlenebbet, akit kényükre-kedvükre ugráltathatnak. Fekete noteszkában vezetik, ha valaki valami hibát követ el, két kivétellel azonban az összes oldalon Nemecsek Ernő neve szerepel, és ez tovább fokozódik, amikor egy félreértés miatt azt csupa kisbetűvel írják bele.
A mű központi konfliktusa, hogy a grundra betört, a magukat Vörösingeseknek nevező fiúk vezére, Áts Feri, ellopja a Pál utcaiak zászlaját, és egy üzenetet hagy, melyben háborúba hívja őket a grundért, ezért a fiúk vezért választanak, aki nem lehet más, mint Boka, ez pedig Gerébet végül árulásra sarkallja.
Csónakos, Boka és Nemecsek betörnek a Vörösingesek területére, a füvészkertbe, ahol megkezdődik Nemecsek bátorságának bizonyítása, egyúttal önmaga feláldozása. A kaland alatt a kisfiú kétszer fürdik meg, egyszer beleesik a tóba, később pedig egy üvegházban bujkálva az ottani vízben merül el. Itt szembesül ő és Boka Geréb árulásával, amelyről a többieknek mégsem szólnak egy szót sem.
A későbbiekben Nemecsek folyton bebizonyítja saját bátorságát. A gittegylet Rácz tanár úr általi betiltásakor ő az, aki elsőként új gittet szerez, nem sokkal később viszont, amikor látja, hogy Geréb mivel vesztegeti meg a tótot, aki a fatelep őre – vállalva, hogy a neve újra a noteszba kerül – ellentmond nekik, hogy szóljon Bokának, másnap pedig egyedül lopódzik a füvészkertbe, hogy visszalopja a zászlót. Lebukik, ezért megfürdetik a tóban, ezúttal harmadjára, holott ekkor már csúnyán köhög. A fiúk hősiesen készülnek a harcra, amely előtt Geréb eljön Bokához bocsánatot kérni, de míg a könyvben Boka János megbocsájt, és végül Geréb a Pál utcaiak oldalán harcol, addig a színműben ez nem következik be.
Nemecsek egyre betegebb, de még így is vállalja a háborút, bár Boka kénytelen hazavinni, mert a láz miatt látomások gyötrik a kisfiút, akinek segítségével végül megnyerik a grundért vívott háborút, ezért azonban szó szerint az életét adja, hiszen később belehal a betegségébe.
A darab összes színésze kifogástalanul alakítja a rá osztott szerepet. Rendkívül szórakoztató a folyton egymás vérét szívó Kolnay és Barabás, akiket Tóth András és Zoltán Áron alakít, általuk pedig a személyes kedvenceimmé váltak a karakterek, valamint a nagyokat füttyentő Csónakos, Boka jószívűségének pedig Wunderlich Józsefnél jobb színészt aligha találhattak volna. Talán ő, és meglepő módon a Józan László által alakított Áts Feri a legemberségesebb és példamutatóbb karakter az egész műben, amely, ha úgy vesszük, egy mini társadalmat reprodukál. A grund lehetne az ország, amit ezek a kis katonák hősiesen védenek az azt elfoglalni akaró ellenség ellen, és mint minden harc során, itt is van egy áruló, viszont a konfliktusokat sokszor felnőtteket megszégyenítő módon oldják meg ezek a gyerekek.
Áts Feri képes arra, amire a legtöbb ember nem. Megtiltja a kisebbek bántását – bár ettől még Nemecseket megfüröszti a tóban –, elismeri a bátorságot és az őszinteséget, éppen ezek miatt tisztelettel fordul egy nála sokkal esetlenebb embertársa felé; valamint képes elfogadni a vereséget is. A darab egyik leginkább szívszorító jelenete, amikor odaadja Bokának a Pásztorok által Nemecsektől einstanddal elvett üveggolyók közül a kedvencét, amely végül az utolsó tárgy, amit a beteg kisfiú megfog.
A mű első felvonása még könnyed és szórakoztató, benne jobbnál jobb dalokkal, pontosan és magukkal ragadóan megrendezett jelenetekkel és táncokkal; ezek zömében néptáncos elemekből állnak, legalábbis hasonlítanak rájuk. A második felvonásban viszont rohamosan nő a feszültség: a néző elszoruló torokkal várja az elkerülhetetlent. Mindenki tudja, hogy mi Nemecsek sorsa, de ettől még nem könnyebb végignézni annak beteljesülését és a gyerekek ballépéseit a leghősiesebb társukkal szemben.
Molnár Ferenc amúgy is maradandó, örök, világszerte ismert munkáját a Vígszínház színészei és összes munkatársa még magasabb szintre emelték, amiért nem hiába van oda az egész ország.
A trap zene 2018-ban hatalomátvételt vitt végbe, ezzel pedig abszolút uralkodó lett a műfajok között. A műfaj jeles hazai DJ-jével, akinek a neve a VOLT Lokálos tematikus éjszakákkal egybeforrt, Dj Gozth-tal beszélgettünk.
Ez az év egy nagy robbanás volt számodra: három órás óriásmix, rengeteg fellépés! Hogyan értékeled 2018-at?
Már január 1-jén éreztem valamit, amikor felkeltem, hogy ez az év másabb lesz, pozitív értelemben, mint az előzőek. Nem mintha az eddigiek rosszak lettek volna, de ezt valahogy így megéreztem. Jó érzés, hogy rengeteg feedback jön azzal kapcsolatosan, hogy pörgök, rengeteg buliban vagyok, és nem is akármilyenekben! De ami igazán jó volt és mindenképpen kiemelném, hogy a Balaton Soundon egyik nagy kedvencem, Ty Dolla $ign előtt játszhattam a Nagyszínpadon.
Említetted a Soundos fellépést, ezt fentről hogyan élted meg?
Óriási fless! Ami különösen megfogott, hogy nagyon sok ismerőst láttam a közönségben, és megható volt számomra az, hogy amikor belenéztem a szemükbe, akkor éreztem azt, hogy büszkék rám. Velem együtt örülnek ennek az egésznek, mert tudták ők is, hogy mekkora megtiszteltetés és öröm nekem, hogy Ty Dolla előtt játszhatok. Viszont utólag tudtam ezt az egészet feldolgozni, napokkal később, amikor újból visszanéztem a képeket, videókat, amiken megjelöltek Instán. Aztán hónapokkal később jött az igazi felismerés azzal kapcsolatosan, hogy milyen is volt az egész: Nagy Bence barátom elküldte a Soundos videót rólam; akkor csak percekig ültem és néztem magam elé és lepörgött előttem, hogy honnan kezdtem, az ajkai kis Béke utcai szobámból idáig jutottam magam miatt.
Ez sokkal inkább kihívás volt, vagy örömzenélés?
Egy külföldi nagy sztár előtt játszani és bizonyítani, ez elég nagy feladat és felelősség, főleg az ország egyik legnagyobb fesztiválján. Miután lejöttem a színpadról, akkor bólintott Ty Dolla meg a brigádja egyet, hogy király voltam. De nem ez volt az első alkalom, hogy zenéltem a Sound Nagyszínpadon, idén már harmadszor léptem fel. Először még 2013-ban, amikor egy másik amerikai nagy rapsztár, Nas előtt játszottam, aztán 2016-ban megint, akkor pedig Macklemore előtt a nyitónapon. Mondjuk az is nagy dolog számomra, hogy a 10. Balaton Soundot én nyitottam meg, én voltam az, aki feltette az első zenét, de tény, hogy számomra az idei Sound a nagy mérföldkő. Remélem a jövőben is várnak rám hasonló elismerő és jó dolgok, és a 2019-es fesztiválokon a külföldi hiphop fellépők elé engem hívnak majd meg.
A többi DJ körülötted hogyan fogadta, hogy te az EDM helyett a trapben futottál fel? Konkurenciaként kezelnek, vagy teljesen baráti a viszony?
Ezt tőlük kellene megkérdezni! De szerencsére szinte mindenkivel jóban vagyok és elismernek engem, tudják, hogy nagyon-nagyon beleástam magam, napi szinten vagyok képben az új zenékkel/albumokkal. Ráadásul én ugyanolyan rajongója vagyok egy előadónak, mint ahogy a közönség is, és képes vagyok más országokba elmenni egy Kid Ink vagy G-Eazy fellépésre, hogy találkozzak velük. Nagyon kevesen vagyunk itthon, akik tényleg ennyire fanatikusak, és ez egyáltalán nem nagyképűség. Nekem ez nem csak egy hobbi, hanem az életem, amibe a szívem-lelkem beleteszem, időt, pénzt és energiát nem kímélve. Viszont aki nem így látja, azzal nem tudok sok mindent kezdeni, bizonygatni meg nem akarom, elég nekem az, hogy telt házas bulikat csinálok az ország több pontján teljesen egyedül: legyen az Budapesten a VOLT Lokál, vagy Pécsett a Pécsi Est. Akik mindig eljönnek oda, azok elismernek engem, és nekem az a fontos, ha azoktól kapom vissza a rengeteget üzenetet és elismerést, akiknek zenélek, bárhol is legyen az az országban, hiszen a közönség a legnagyobb kritikus. Ha ők szeretnek engem, követnek mindenhova, és számomra ez az igazi elismerés.
Szerinted hol tart most a hazai trap zene?
Ebben az évben sok magyar trapes forma került ki. Nagyon jó, hogy itthon is egyre jobban fut ez a vonal. Akit mindenképpen kiemelnék, ő Lmen Prala. Ő nagyon egyedi flow-val rendelkezik. Nem véletlen robbant be a szinte „semmiből”, mert egyszerűen érezni rajta, hogy más, hogy egyedi. Egyébként is ő „itthon a trap, bólogatnak a kisgyerekek”. (nevet) Vele kapcsolatosan örülök annak, hogy még az előtt barátok lettünk, mielőtt befutott volna, így én láthattam közelről is, hogy ez a srác mennyire komolyan veszi, mennyire beleadja mindenét az egészbe, hogy mennyire alázatos, tudatos; és ezért is segítek neki önzetlenül, amiben csak tudok. Valahol magamat látom benne amiatt is, hogy magának köszönhetően kitört Vámosmikoláról, ahogy én Ajkáról, és tudom, hogy milyen érzés, amikor a saját kisvárosodból, faludból, ahol felnőttél, ahova iskolába jártál, ahova minden köt, ahol mindenki ismer, onnan mekkora példakép lehetsz az embereknek: felnéznek rád, tisztelnek és szeretnek, főleg, ha látják rajtad, hogy nem felejtetted el minden siker ellenére, hogy honnan jöttél. I love Ajka!
Hol látod magad öt év múlva, és mit lehet tenni azért, hogy még több ember megkedvelje ezt a stílust?
Hogy mi lesz öt év múlva, azt nehéz megmondani, főleg amilyen gyorsan változik a zenei világ is. Lehet, hogy öt év múlva a trap helyett valami teljesen más lesz, simán előfordulhat akár az is, hogy visszamegy a régebbi hangzásvilágba a hiphop. Már most is lehet érezni picit, hogy nem csak a 70bpm körüli dolgok futnak. Aki tényleg beleássa magát, az hallja, hogy van némi változás, kísérletezgetés, nekem ezért is tetszik nagyon a francia hiphop, meg az angol Grime ezer éve.
Forrás: Dj Gozth Facebook
Mikor játszol, azt helyben döntöd el, hogy mi szóljon, vagy van egy előre bekészített listád?
Mindig ott helyben találom ki, a közönség reakcióján múlik. Mindenkinél előfordul, hogy felrak egy dalt, a reakció pedig nem kifejezetten a várt, ilyenkor gyorsan kell reagálni, váltani. De nekem nincs előre elkészített playlistem, egy valódi DJ-nek nincs ilyen, akinek van és mindenhol ugyanazt játssza le buliról-bulira egymásután, az egyszerűen nem DJ és pont. Ő ugyanúgy a „szakma” szégyene, kontárja azokkal a fake „DJ-ékkel” együtt, akik minden zenét lejátszanak. Elvállal direkt mindent a másik olyan DJ elől, aki abban a zenében hiteles, még egy hiphop bulit is, hiába nem ért hozzá. Csak jöjjön a pénz, miközben azok a DJ-k, akik évtizedeket áldoztak ebbe, azok otthon ülnek és nincs munkájuk, mert ezek az emberek kitúrják a másikat, áron alul elvállalnak mindent. Sajnos ez a szomorú igazság.
Egy bulin vannak számodra olyanok, akik idegesítenek, és fel tudnak cseszni?
Történt már ilyen, de általában ezek olyan emberek, akik letévedtek egy olyan buliba, amihez semmi közük. Az a vicces, amikor látod, hogy bulizik a „feka” zenékre, és egy idő után odajön, bekér egy indokolatlan, stílusilag oda nem illő számot, valami teljesen az ellenkezőjét. Ilyenkor szépen elmagyarázom neki a helyzetet, hogy milyen buliban is van pontosan. Az ilyen elég nehéz eset, van, aki megérti, de van, aki húzkodja a száját, és nyomja tovább, de aztán feladja, mikor látja, hogy nem foglalkozom vele, hanem zenélek tovább. Viszont itt megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam mindenkinek, hogy nem illik a DJ-től számot kérni, zavarni és a telefont dugdosni az orra alá, ezt felejtsétek el, mert ez tiszteletlenség és borzasztóan zavaró! Amúgy van fent a neten egy videó, amit biztos sokan láttak már, amikor egy tökrészeg lány a DJ-től piát kér! Hát ilyen sajnos velem is előfordult egyszer, és pont a videó kikerülése után egy héttel. Állt a srác előttem, fogja a bankkártyáját, és magyaráz, hogy adjak neki négy vodkát. Ilyenkor ki kell küldeni levegőzni, hogy fogja fel a szituációt, hogy pultnak ez is pult, csak éppen egy 5-10 méterrel odébb kellene keresni a jót. Amúgy általában a külföldi legénybúcsús srácok, akik így kivannak. Az ilyenek délután kettőkor nekiállnak inni, és mire leérnek egy buliba, azt sem tudják, hogy melyik bolygón vannak.
Ha tehetnéd, melyik nagyobb külföldi előadóknak készítenél beateket szívesen?
Igazából nem vagyok válogatós, azt megbecsülném, aki jönne, de ha választhatnék, akkor Migos, G-Eazy, Travis Scott, Big Sean, Cardi B, Drake, Tyga és még sorolhatnám hajnalig a kedvenceim; rengeteg előadónak csinálnék zenét. De odáig még el kell jutni, ez a következő projekt az életemben, a zeneírás, erre akarok majd nagyon ráfeküdni.
A jövőbeli terveid akkor lényegében ezek?
Ez is, de több dolog van még: hamarosan ismét új hiphop/trap mixet szeretnék megjelentetni, ami megint egyedi lesz itthon, és az is tervem, hogy felélesszem az ajkai partiéletet azzal, hogy sok-sok év csend után újra szervezek oda bulikat, és ezzel szeretném meghálálni az ajkaiaknak azt a rengeteg szeretetet és elismerést, amit évek óta folyamatosan kapok tőlük.
Ha azt mondom képregény, elsőre nagyjából mindenkinek a szuperhősök jutnak eszébe. A műfaj hajnala óta valóban a szuperhős-képregények a legnépszerűbbek és legreprezentatívabbak, azonban ma már sokaknak ismerősen csenghet a Neil Gaiman-féle Sandman, a Fables, a The Walking Dead vagy egyéb független címek. Na és azt hallottad, hogy Stephen King fia hat éven át képregényt írt? Ugye, hogy nem? Ez a Locke and Key széria.
A Locke and Key az IDW Publishing gondozásában jelent meg 2008 és 2013 között Amerikában, kis hazánkba pedig éppen idén teszi be a lábát az első két kötet a Fumax Kiadó jóvoltából valamikor decemberben. A mű semmilyen szempontból sem nevezhető a klasszikus értelemben vett képregénynek; attól több fronton is eltér. Ami elsőként feltűnik, az a nagyon egyedi, kissé rajzfilmes, éles kontúrral rendelkező rajzolás Gabriel Rodriguez illusztrációin, amelyek a maguk egyszerűségében képesek megjeleníteni a borzalmak netovábbjait, a bohózatba illő humoros gegeket, vagy akár mindkettőt, mint például az az eset, amikor két fiatal egy kulccsal kinyitja testvérük fejét.
Ehhez mérten a történetvezetés is teljesen újszerű, és nagyon szépen idomul a megjelenéshez. A vizuális műfajok alapvető szabálya a „mutasd, ne mondd”. Az alkotópáros ezt még egy szinttel feljebb emeli: a leírt szöveg és a megjelenő kép között igen gyakran asszociatív kapcsolatok vannak (egy hajós mögött kigyullad egy busz, miközben a hajós öngyújtóját hangosan égésre biztatja). Ez természetesen nem egyedülálló jelenség; a méltán híres Watchmen, vagy a szintén zseniális I Kill Giants című alkotás is élt már ezekkel. Ám Joe Hill egészen egyedi története, amely a Stephen Kingtől ismerős meghökkentő, természetfeletti horrorvilágot implementálja a képregénybe, valami teljesen újat ad a műfaj számára.
A Locke-család békésen tölti nyári vakációját vidéki házában, amikor az arra járó Sam Lesser nevű bűnöző erőszakos betörést hajt végre és végez Rendell Locke-kal, a családfővel. A tragédia után az anyuka és a három testvér (Tyler, Kinsey és Bode) nagybátyjukhoz költöznek a Kulcsház nevű ősi családi rezidenciába, Lovecraft szigetére (már a helység neve is horrorutalás). A Kulcsház olyan különösnek bizonyul, mint amilyen a neve, ugyanis sorra különböző kulcsok bukkannak fel a ház más és más zugaiban, amelyek különleges képességekkel bírnak. Az egyik kulcs például olyan ajtót nyit, amin átlépve az ember anyagtalan szellemé változhat, egy másik, korábban említett kulccsal az emberek fejét kinyitva elméjük tartalmába nyerhet belátást. A kulcsok persze nem csak felfedezést és játékot rejtenek, ugyanis a ház alatti démon ismeretlen okból a gyerekek életére tör, hogy megszerezze a sosem látott Omega-kulcsot.
Forrás: comicsauthority.com
A Locke and Key már a felütéstől kezdve nagyon izgalmas és nagyon kreatív lehetőséget biztosít az alkotóknak a történet kibontására. A különböző kulcsok, amikből idővel nagyon sokat megismerünk, egyre elborultabb módokon képesek befolyásolni a valóságot vagy a személy identitását. Ezzel egyszerre szimbólumai az egyén kontrolljának önmaga és környezete megváltoztatásában, valamint egyszerre eszköze a hagyományos szuperképességek konvención kívüli megjelenítésének. Egy jó alapötlet persze csak félsiker, a képregény alkotói képesek voltak továbblépni és a szereplők szintjén, dramaturgiailag is valami egészen egyedit alkotni. A fejezetek váltakozása, a cliffhanger-zárások és a suspense (bizonytalan várakoztatás, a szerk.) olyan élményt keltenek az olvasóban, mintha nem is egy képregényt olvasna, hanem egyenesen tévésorozatot nézne. Leginkább arra hasonlít, mint amikor a híres televíziós rendező és forgatókönyvíró, a Bosszúállók-filmekért is felelő Joss Whedon átvette az Uncanny X-Men–szériát. Ha valaki elkezdi a művet és megtetszik neki az alaptörténet, az azon nyomban kulcsra zárja és nem ereszti, egészen a végkifejletig.
Ami pedig a figyelmet fenntartja odáig, és rávesz, hogy végiglapozzuk a köteteket, az nem más, mint az élmény és a rejtély. Mindannyian emlékszünk még, amikor gyerekkorunkban a leghétköznapibb tárgyak is varázserővel bírtak. Az ember játék iránti mérhetetlen szeretete, a valóság mögötti minta- és okkeresés, valamint meghökkentő képzettársítások köszönnek vissza a történetben, amely akár egy hosszúra nyújtott gyermekkori nyár nosztalgikus felidézése is lehetne. Akár a Toy Storyban, a felnőttek ebben a történetben sem látják a kulcsok mágiáját, és így a három különböző életkorú gyerekszereplő szemszögére hagyatkozik Joe Hill. Természetesen ebben is tetten érhető az atyai nyomvonal, ugyanis az Az című regényhez nagyon hasonló generációkon átívelő lappangó gonosz, valamint gyerekszövetségek harca áll a középpontban.
Ezzel át is kanyarodunk a rejtélyszálra, ugyanis a képregény egyszerre szórakoztat és lát el feladványokkal, hogy az olvasó még a kötetek közti időben is a látottak összefüggésein gondolkozzon. Kiket ábrázol egy folyton felbukkanó régi fotó? Mit nyit a kulcs az állóóra tetején? Ami igazán nagy előny ebben, az a kész koncepció adta kényelem és biztonság. Az első kötet még csak amolyan pilotszerűen épül fel, és pár nap leforgása alatt mesél el egy viszonylag lineáris történetet, azonban a második kötettől kezdve minden karakter és apró részlet szövevényes háttértörténettel rendelkezik, amiről csak a későbbiekben kapunk kifejtést. A képregény így többször is újraolvasható, sőt másodjára garantáltan minden jelenet teljesen más jelentéssel fog bírni. Ahol az első olvasás értetlen fejvakarást szült, ott a második széles mosollyal körülírt felismerést, ahol pedig reményteli várakozást éreztünk elsőként, másodjára lemondó szomorúság fogad.
Forrás: hollywoodreporter.com
Persze gyerekek, képességek, rejtvények ide vagy oda, a Locke and Key nem gyerekmű. Sokan vélik úgy ma is, hogy a képregény műfaja alapvetően nem valódi autonóm művészeti ág, csupán kommersz, gyerekes időtöltés. Ezen az attitűdön és sztereotípián csavarnak egyet az ehhez hasonló független művek, ha valaki megfelelő kíváncsisággal veszi kézbe őket. A gyerekszálak mellett, vagy azokkal egybefonva olyan súlyos és elgondolkodtató témakörök köszönnek vissza, mint a gyász és annak feldolgozása, a családon belüli alkoholizmus, vagy a homofóbia és rasszizmus kérdése. A Locke and Key az a képregény, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok, tudva, hogy nem mindenkinek fogja elnyerni tetszését. Aki az első kötet után kiszáll, az találkozik egy példával arról, hogyan virít önálló médiumként a képregény intézménye és szól többről, mint az eltúlzott idomok és az egyszerű történetvezetés. Aki pedig bennmarad, olyan utazást kap, amit szívesen vesz kézbe a jövőben is és talán sohasem felejt el. Kivéve akkor, amikor felnő, és már nem lát varázslatot az oldalakon, csupán pár unalmas, faragott kulcsot.
A karácsony az az ünnep, amikor még a messzire kirepülő gyermek is hazamegy, ha teheti. Így alakult most az Elefánt zenekarral is, akik hétvégén meglátogatták a „hazai terepet”, hogy újra elkápráztassák szombathelyi rajongóikat. Ezt pedig egy igencsak lelkes és laza közönség hálálta meg: Ahogyan már megszokhattuk, az AGORA Filmszínház aulájában mindig képviselteti magát minden generáció és ez most sem volt másképp. A legfiatalabbaktól a legidősebbekig mindenki táncolt és teljesen átadta magát a zenének. Bár a városban párhuzamosan megrendezett koncertek és programok kissé elvették egymástól a telt ház lehetőségét, így is teljesen betöltötték az emberek az aulát, és még táncolni is maradt bőven hely.
Az est előzenekara, az Analog Balaton is igazán kitett magáért, hatalmas bulit csaptak, és reméljük 2019-ben láthatjuk/hallhatjuk majd őket főzenekarként is koncertet adni a vasi megyeszékhelyen.
A Pesti Színházban a híres angol drámaíró egy kevésbé ismert művét, a Lóvátett lovagokat nézhettük meg; szubjektív szemlénket olvashatják.
A darab ismertetőjéből egyből ki is derül, hogy egy könnyedebb, szórakoztató darabra számíthatunk, ami kissé eltér Shakespeare legismertebb, gyakran komor atmoszférájú alkotásaitól:
„Navarra királya és kísérete megfogadják, hogy életüket három évig a tanulásnak szentelik, és minden földi élvezetet, szerelmet megvonnak maguktól. Naná, hogy még aznap a városba érkezik a francia királylány és három udvarhölgye. Naná, hogy rögtön felborítják a jól kieszelt tervet. Cselszövések, esküszegések és félreértések során vezet az út a szerelembe, keresztül-kasul a rímek sűrű bozótosán. A Lóvátett lovagok Shakespeare legjátékosabb komédiája. Naná, hogy több mint 246 szójátékot tartalmaz – ott van mindjárt a címe!”
Forrás: Vígszínház
A Lóvátett lovagok Shakespeare kevésbé ismert darabjai közé tartozik; ez számomra első hallásra kifejezetten meglepő volt, hiszen egy örök érvényű populáris témát dolgoz fel, a férfi és nő kapcsolatának misztériumát, azonban a mű megtekintése után kezdett világossá válni, hogy bár a téma népszerű, a megvalósítás már olykor hagy kivetnivalót maga után.
Érdemes mindjárt a humorral kezdeni. Sokat elmond a darab belső komolyságáról, hogy legnagyobb erényeként a 246 szójátékot emlegette még az ismertetője is. Tagadhatatlan, hogy a Lóvátett lovagok humora néhol megállta a helyét, és nem egyszer még szórakoztatott is, de mégis nagyobb részben éreztem magam feszélyezve és kínosan a gyakran közönséges és öncélú poénokon. A viccesnek szánt fordulatok nem voltak annyira frappánsak, mint amilyennek szánták őket, és nem egyszer a komolytalanság rombolt le egy jól felépített jelenetet, amire már majdhogynem azt mondta az ember, hogy „na, ebből még lehet valami!”.
A karakterek számomra túl kidolgozatlanok voltak ahhoz, hogy rendesen tudjak velük azonosulni. Viszont, hogy igazságos legyek, muszáj kiemelnem Tóth András kettős szerepét, aki hol Cupidót, hol Armando apródját, azaz Pillét alakítja. Tagadhatatlanul kitűnik a karaktere és az alakítása, gyakran szavak nélkül nevetést csalt a nézők ajkára; sajnos sokszor még ő is „közönséges” marad. Egyáltalán nem vetem el a könnyed, felhőtlen szórakozást, és nem akarok egy elefántcsonttoronyból ítélkező embernek tűnni, azonban a harminckettedik fallosz-poént már talán nem tartja olyan viccesnek a néző, mint az elsőt.
Forrás: Vígszínház
Érezhető volt, hogy a Rudolf Péter minél nagyobb réteget akar megszólítani előadásával, ezért számos alkalommal a csattanósnak szánt megoldásokat váltja egy könnyedebb jelenet. Néha azonban nagyon úgy tűnt, mintha a darab második felvonás idejére már teljesen átcsapott volna óvatoskodásba; ekkora már a rendező szinte végleg felhagyott a komolyabb hangvételű motívumokkal, és kizárólag a szórakoztatásra helyezte a hangsúlyt. Természetesen ezzel nem is lett volna akkora baj, ha nem lett volna annyira szembeötlő a kontraszt a két felvonás között.
Nem mehetek el szó nélkül a darab nyilvánvaló erősségei mellett sem. Mikor a szójátékok működtek, akkor nagyon működtek. Szinte már külön művészetnek tekinthető a szövegek és a poénok összeírása. Seress Zoltán Don Armandója és Wunderlich József Biron grófja igazán szórakoztatóan találtak helyet a színpadon. A fentebb említett Tóth András-féle Cupido számomra a legerősebb alakításnak tűnt; ehhez nagyban hozzájárulhat maga a szerep típusa is, amely erősen a feltűnősködésre és a szórakoztatásra épült. Természetesen a női alakítások sem törpültek el a férfi szerepek mellett. Az én figyelmemet leginkább Puzsa Patrícia keltette fel Rosaline-ként, de mind itt, mind a férfi szerepeknél meg volt bennem az-az érzés, hogy egyetlen síkra épülnek a karakterek, már-már sztereotipizálva voltak a nemek; természetesen ez lehet Shakespeare sajátossága is, aki bár a lélek mélyére lát, megmagyarázni csak ritkán veszi a fáradtságot az ott látottakra.
Ugyanakkor az éles szemmel, nagyon következetesen megformált díszlet és látvány a zenével kiegészülve segített elmerülni a cselekményben, igazán hasznára és segítségére vált a játszók és a közönség számára is (Pater Sparrow munkája).
Összességében azt kell mondanom, hogy talán a legnagyobb probléma az volt a Lóvátett lovagokkal, hogy túl széles réteget akar megszólítani, ami miatt a széles spektrum egyes elemeit nem tudja maradéktalanul kiszolgálni. Bár a darab komédiának definiálja magát, a fel-feltűnő komolyabb részek megszakítják ezt a hangvételt, rendezetlenné teszik elvárásrendszerünket. Itt tökéletesen megállja a helyét az a közhely: néha a kevesebb több.
Az alkotásaikkal százmillió forint feletti leütési árat elért magyar festők csoportja két alkotóval bővült december 16-án a Virág Judit Galéria téli aukcióján. Rippl-Rónai József Cyniák fehér vázában című műve 170 millió forintért, míg Vaszary János A pesti Duna-korzója 140 millió forintért kelt el.
Az árverés az Autistic Art Közhasznú Alapítvány támogatására szervezett jótékonysági licittel indult. A résztvevők a Galéria tulajdonosainak saját gyűjteményéből felajánlott két művére – Szurcsik JózsefHaltruizmus és Radák Eszter Retro II című képére –, valamint az autista művész, Réti KristófFigurák című alkotására és egy limitált kiadású Frey Wille ékszerre licitálhattak. A négy tétel 1,83 millió forintért kelt el, az összeget autista lakóotthonoknak juttatják el.
Már hetek óta lázban tartotta az aukciók iránt érdeklődőket a várható Rippl-Rónai- és Vaszary-életműrekord, így a Virág Judit Galéria téli aukcióját kiemelt érdeklődés övezte, a látogatók zsúfolásig megtöltötték a Budapest Kongresszusi Központot. Hazai aukción eddig még soha nem szerepelt Rippl-Rónai alkotás 100 millió feletti leütéssel. Ezen az estén a festő életének egyik főműve, a kukoricás stílusban készült, Cyniák fehér vázában 90 millió forintos kikiáltási árról indulva életműrekordnak számító, 170 millió forintos áron kelt el.
140 millió forintért vásárolták meg Vaszary János egyik legismertebb nagyvárosi veduta-képét, A pesti Duna-korzót. Az itáliai corsók és piazzák inspirálta festmény így szintén életműrekordot ért el, gazdagítva a legértékesebb magyar remekművek listáját. Vaszary egy másik festménye, az Akt strandsátorral pedig 34 millió forintért cserélt gazdát az aukción. Komoly érdeklődés övezte Batthyány Gyula bordélyházak és örömlányok világát idéző piktúráját is. A Kupleráj egy ironikus hangvételű, meseszerű szereplőket felvonultató alkotás, ami 20 millió forintos kikiáltási árról indulva, hosszas licitharc után végül 46 millió forintért kelt el.
Rippl-Rónai József – Cyniák fehér vázában (forrás: Virág Judit Galéria)
Munkácsy Mihály Szerelmi dal című festménye 32 millió, Tihanyi LajosSzécsénykovácsi kastély című alkotása 28 millió, Paál LászlóFaluvége című műve 24 millió, Egry JózsefBalatoni táj fákkal című alkotása 22 millió, Mednyánszky LászlóTóparti táj napnyugtakor című festménye 17 millió, Kádár Béla Falusi jelenete pedig 9,5 millió forintért cserélt gazdát. A felsőbányai ciklus egyik legszebb, legtöbbet reprodukált és kiállított, emblematikus festményét, Patkó KárolyFelsőbányai táj című művét a nagyközönség utoljára 2001-ben, az Árkádia kiállításon láthatta. Az alkotásért 26 millió forintnál koppant a kalapács. Több mű is – hosszú licitharcok után – a kikiáltási ár sokszorásért kelt el az este folyamán: a nagybányai művésztelep egyik alapítójának, Iványi Grünwald BélaPapagáj című alkotása 1,6 millió forintról indulva 7 millió forintért, Kisfaludi Strobl ZsigmondMerengő nő című szobra 2 millió forintos kikiáltási árról 8,5 millióért, Ilosvai Varga IstvánAsztali csendélete 360 ezer forintról indulva 2,4 millióért, Jaschik Álmos Búcsúzás című illusztrációja 240 ezer forintról indulva 1,2 millió forintért.
A Virág Judit Galéria aukciójáról ezúttal sem maradhattak el az értékes Zsolnay-kerámiák, melyek közül egy erdős táj látképével díszített tál és egy repülő lóhalas tál is 4 millió forintért kelt el.
A 216 tételt felvonultató, megközelítőleg 652 milliós összkikiáltási árról induló aukción a terembeli és telefonos licitharcok közepette az est végén csaknem 990 millió forintos összleütési értéket ért el a Galéria.
