Kezdőlap Blog Oldal 247

Nekem is van hangom – A király beszéde a Kecskeméti Katona József Színházban

A király beszéde című, 2010-ben bemutatott és összesen 12 Oscar-díj jelölést kapott méltán híres film nyomán a hazai és nemzetközi színházvilágban is számos adaptáció született; a 2018/19-es évadban pedig a Kecskeméti Katona József Színház is színre vitte a VI. György brit király beszédhibájával és terápiájával foglalkozó történetet. Már maga a cím, a filmből ismert dramaturgia is kecsegtető – s bár félő lehet, hogy a történet önmaga teljessége miatt alig kap új színezetet a színpadon – Béres Attila rendező darabja amellett, hogy önmagában is bőven megállja a helyét, olyan egységben él és mozog önmagával, amit a rutinos színházjárók is csak ritkán élhetnek meg egy-egy színházélmény kapcsán.

A Kelemen László Kamaraszínház nézőterén ülve először a díszlet minimalizmusa, sterilitása tűnik fel – a színpadon ugyanis nem áll más, mint egy fehér kanapé, néhány fotel és szék, a háttérben pedig egy nagy mozivászon – ezáltal már a nulladik pillanatban kíváncsivá teszi a darab a nézőt, tekintve, hogy az első pillantásra nem is igyekszik felidézni az 1930-as évek hangulatát. Nem kell sokat várni, hogy kiderüljön, a különböző színekben vászonra vetített, gépírószerkezet hangulatát idéző kiírásokkal jelzik majd a helyszínt és az időt; miközben a fehér kanapé és székek a színpadon vannak, előkerül egy gramofon, recsegő rádió hangja, egyszer-egyszer pedig Adolf Hitler is feltűnik a már közel százéves filmeken keresztül a háttérben húzódó mozivásznon.

Zayzon Zsolt, vagyis VI. György, a családja és a Kőszegi Ákos által alakított Lionel Logue beszédterapeuta számára csak Bertie, olyan formát nyújt a színpadon, ami talán nem is csupán játék, hanem egyfajta átlényegülés – olyan mesteri arcmimikával és hanglejtéssel operál, ami a közönség szívét-lelkét vonja be a darabba; még a homlokán legördülő, egy önbizalomhiányban szenvedő király izzadságcseppjei is vegetatív precizitással jelennek meg a kellő pillanatokban. Egy dadogó király tragikomikus helyzetét maradéktalanul használja ki a színdarab és Zayzon: a helyzetkomikum eszközeivel teszi igazán élvezetessé és szerethetővé a történetet és a szereplőket, miközben az emberi psziché rétegeibe (ugyan inkább felületesen, de laikusok számára a kellő AHA-élményeket biztosítva) betekintést nyerhetünk.

A dadogás a kezdetekben kimondottan feltűnő és zavaró, szinte együtt harsognánk Bertie apját, V. György királyt alakító Körtvélyessy Zsolttal türelmetlenül a szerencsétlen hercegre. A darab folyamán azonban olyan puha fejlődéssel jut el a hétköznapi beszédtempó szintjére, hogy – mint a forrásban lévő vízben lebegő béka – mi is alig vesszük észre a finom fejlődést, csupán a második felvonás végénél járva konstatáljuk, hogy Bertie már folyamatosan és jól beszél. És az, hogy törések és hirtelen ugrások nélkül, sodródásszerű élményként élhessük meg a fejlődést, nagyon komoly színészi munkát igényel: Zayzon Zsolt ebből a szempontból is maradéktalanul kihasználta a lehetséges színészi aktusok minden bújtatott szegletét.  

A darabba Lionel Logue személyes drámája is belefért és illeszkedett; az egyébként a mai korban nagyon is szimpatikus, az egyenlőséget pimaszul hangsúlyozó, liberális gondolkodású terapeuta született tehetség, ha mások segítéséről van szó. Sajnos kevésbé az, ha saját álmait kell képviselnie: Kőszegi Ákos egy sokunk által ismert embertípust jelenített meg a színpadon. A királyt a korát megelőző magabiztossággal kezelő terapeuta analitikus módszerek alkalmazásával zavarba hozza Bertie-t, a korban még újdonságnak számító, Freud nevéhez köthető elméletek akkor még újdonságnak számítottak, az addigi, lélekről alkotott elképzelések megdőlésének pillanatában tekinthetünk be egy korabeli terápiába. Lionel ereje azonban kevésbé módszereiben, mint empatikus képességeiben rejlik: Kőszegi Ákos és Zayzon Zsolt közös kémiájának nagy szerepe volt abban, hogy ez a szegmens is nagy hangsúlyt kapjon a darabban.  

A fő szálba kapaszkodó mellékfonalak – mint Lionel színházi törekvései, konfliktusai a feleségével – színesebbé tették a darabot, bár kifejtetlenül maradtak; a darab végén robbanó katarzis nem engedte már tovább folyni a történet folyamán csepegtetett információcseppeket. Mindezzel együtt életszagú is lett a mű – mint egy nagy festményből kivágott darab, nem az egészet, csupán egy-egy apró részletet láttatott a bizonyára szerteágazó történetekből és különböző emberi sorsokból álló kép egészéből. Kimondottan szórakoztató élmény Winston Churchillt színpadra álmodva látni. Hegedűs Zoltán pocakhangsúlyozó testtartással, kalappal és az elmaradhatatlan, állandóan égő szivarral és laposüveggel hitelesen és humorosan hozza a legendává vált minisztert; az élményért cserébe szívesen eltekintünk az esetleges történelmi pontatlanságoktól is.

Külön említést igényel a kor médiához való viszonyának megjelenítése; bravúros fricskákkal szólják meg a szereplők a televíziót és minősítik azt múló hóbortnak. A rádió személyességén bosszankodó V. György pedig sopánkodva jelenti ki, hogy bezzeg régen a királynak nem volt más dolga, mint látszani, és lehetőleg nem leesni a lováról. A globalizáció és emberközeliség ebben az időben kezd épülni, párhuzamosan az arisztokrácia elérhetetlen magasságainak egy rádiógomb-nyomásnyi közelségbe kerülésével.

Bár a darab egyértelműen a befejező percekben csúcsosodik ki, a „lényeg” talán mégis máshol bújik meg: Bertie és Lionel szóváltásában, amikor a dadogó király szájából hangzik a szenvedélyes (és folyamatos) kiáltás: Én is ember vagyok, nekem is van hangom! – ezzel némileg fájdalmas, de dicsőséges csöndbe borítva az egész termet. Az utolsó néhány percben a rádióbeszédet hallgatva mi is visszafojtjuk a lélegzetünket; a sikeres szónoklat végeztével pedig a közönség sorai felállva ünneplik a király beszédét.

Képek: www.kecskemetikatona.hu

A művészet városa – Artopolis

Minden évben egyre többet lehet hallani a pályaválasztás fontosságáról: arról, hogy az önmagukat és jövőjüket kereső felvételizők leginkább a munkaerőpiac elvárásait vegyék figyelembe; a lehetőségeknek azonban sokszor ellentmondanak a belső vágyak, köztük a művészi adottság. Az Artopolis egyike azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek nem szeretnének kompromisszumot kötni az önmegvalósítás és az alkalmazhatóság között: mindkettőt célul tűzték ki megálmodói.

Mert az Artopolis egy most induló Vas megyei képzőhely, sőt, ahogyan a kezdeményezés vezetőivel folytatott beszélgetésemből kiderült, inkább tervbeli műhely, amely az értékes szakképesítéssel azoknak kíván tudást adni, akik jövőjüket a grafika világában képzelik el.Szombathelyen nincsen ilyen jellegű, kimondottan felnőtteknek szóló, iskolarendszeren kívüli akkreditált grafikusképzés, sem az egyetemen, sem a művészeti középiskolában. Igény viszont van rá a régióban, mutatott rá az egyik oktató, Nagy Anna esztéta az iskola megalapításának legfontosabb okára. Véleménye szerint a grafikusképzés terén is szükség van olyan intézményes felnőttképzésre, amely versenyképes, konvertálható tudást biztosít, ugyanakkor az alkalmazott grafikai ismeretek mellett mégis művészettel telített.

Nagy Anna (forrás: Artopolis)

Erre a dualitásra hívta fel a figyelmemet Nagy Ákos is, aki az iskola menedzsmentjéért felel: olyan Grafikus OKJ-oklevelet szeretnének a végzettek kezébe adni, amely kompromisszummentes, valódi oktatói és technikai hátteret nyújtó képzés során szerezhető meg; a művészet és a modern elvárások pedig egyensúlyban vannak a tananyagban. „Olyan tanfolyamot indítunk februárban, amelyben nincsen üresjárat. Egyensúlyba szeretnénk hozni a tervezőgrafikát, az illusztrációkészítést, a kép- és kiadványszerkesztést, a logótervezést, a webdizájn-ismereteket. Emellett használható angol szakmai nyelv és munkajogi tájékoztatás is része a tantervnek, hiszen a tanulmányok után helyt kell állni a világban is.” Kérdésemre, hiszen pedagógusként ismerem ennek fontosságát, az ügyvezető kifejtette, hogy a technikai apparátus készen áll: a szombathelyi Dózsa György utca 11.-ben rendeztek be tantermet, ahol 15, a kor követelményeinek megfelelő számítógép és az összes szükséges szoftver az oktatókat és a diákokat szolgálja. Az értékes programokon túl a személyi feltételek megteremtése során is a hitelességre törekedtek, elismert szakembereket hívtak meg oktatónak – tette hozzá.

Forrás: Artopolis

Kiscsoportos képzésben gondolkodnak, félévente 15 tanulót szeretnének fogadni: bemeneteli követelmény az érettségi és egy motivációs elbeszélgetés, sorolja Masszi Ferenc képzőművész, az Artopolis szakmai és művészeti vezetője. Nagy Ákos annyival egészíti ki a technikai adatokat, hogy a négyféléves képzés igazán személyes, mindenkinek valódi figyelmet szeretnének adni, továbbá rengeteg tapasztalatot és szakmai anyagot rendelkezésre bocsátani. A szakmájukban elismert oktatói gárda a jövőbeli kapcsolatrendszernek is letéteményese lehet, ráadásul a két év alatt számos referenciamunka készül: ezek a munkáltatóknak is különösen fontosak.

Masszi Ferenc (forrás: Artopolis)

A szakmai kapcsolatokra kitérve elárulták, hogy a Budai Rajziskola egyetlen vidéki partnerei lesznek az országban. „Felmértek minket és méltónak találtak rá, hogy együtt dolgozzanak velünk, ez tovább tágítja a lehetőségeinket, hiszen ők régi, híres műhely. Továbbá a jövőben szeretnénk az EU által is elismert Europass bizonyítvány-kiegészítőt is kiállítani, hogy a diákjaink külföldre is mehessenek dolgozni.” – mondta az ügyvezető. Szerinte manapság már nem csak az egyetemi diploma fontos, hiszen a cégek kifejezetten keresik és sokra értékelik a szakmai jellegű, széles körű gyakorlati ismereteket is. A tanfolyam a program szerint egy nagy, közös kiállítással és modulzáró vizsgákkal zárul.

Kompozíció (forrás: Artopolis)

Természetesen egy tanfolyam kapcsán nem kizárólag a fenti, minőségi és hitelességi követelmények számítanak, az anyagi paraméterek sem megkerülhetőek, amely ebben az esetben az ehhez hasonló képzések árait tükrözi. A négyféléves képzés félévenkénti díja 147500 Ft, az Artopolisnál részletfizetésre is biztosítanak lehetőséget; a képzési napok pedig péntekenként és szombatonként lesznek, felnőttképzés-rendszerben.

 „Szombathelyen és környékén eddig nem volt ilyen jellegű grafikusképzés, most viszont minden adott hozzá.” – nyomatékosította Nagy Anna.

Az első, február 1-én induló tanfolyamra január 15-ig lehet jelentkezni.

A képzőhely Facebook-oldala.

 

Reggae Karácsony – Ladánybene 27 és Sin Seekas a Cinema Caféban

A hagyományokhoz hűen idén sem maradhatott el az AGORA-Savaria Filmszínház aulájában a reggae karácsony a Ladánybene 27 zenekarral. A világörökség részévé emelt reggae zene hazai képviselői ezúttal a novemberi, 33. születésnapjukon játszott programból válogattak, szemezgetve a tíz éve kiadott Babylon Cirkusz és a húsz éve megjelent Kell egy ház albumokból. Vendégeik ezúttal elég messziről, a déli határon túlról, Zentáról érkeztek. A Sin Seekas zenekar sajátos SKA-hiphop-World Music vonalat képvisel, vérpezsdítő balkáni fúvósokkal és temperamentumos énekesnőjükkel, Sóti Julival. Az idén ősszel megjelent Revolution című albumukat mutatták be a szombathelyi közönségnek.


Herczeg Ákos galériája


Kaszás Tamás: A művészeti célok közt nem sok párhuzamot fedezek fel

Az 1971-es Párhuzamos különidők kiállítás feltárja két művésznemzedék kapcsolatát, ellentmondásait és egy fennálló politikai hatalomra adott válaszreakcióit. A Kiscelli Múzeumban rengeteg korabeli műtárgy megtekinthető, amelyek a korszak jelentős művészeti alkotásait hivatottak bemutatni a nézőközönségnek.

Kaszás Tamás, elismert intermédia művész a Templom térben olyan modern realista alkotók munkáit installálta, akik már a szocreálon túlmutató alkotásokat készítettek. Többek között megtekinthető Domanovszky Endre Gobelinszövők képe, amit utoljára 1971-ben állítottak ki a Velencei Biennále magyar pavilonjában, illetve Hincz Gyula, Kiss Nagy András, Kerényi Jenő és Somogyi József műalkotásai is helyet kaptak a Templom térben.

Olyan kiállítóteret hozott létre Kaszás, amelybe belépve láthatjuk az ott megjelenő művészetet. Egy a térbe épített látszat valóság, egy Patyomkin város modern megvalósulása, ami új perspektívát nyit a kiállított tárgyak befogadásának és értelmezésének. A kiállítás létrehozójával, Kaszás Tamással beszélgettem.

Hogyan jött a Templom tér Patyomkinná alakításának ötlete? Miből inspirálódtál?

Az volt ebben az izgalmas és a nehézség is egyben, hogy hogyan lehet ezekkel a művekkel úgy dolgozni, hogy félig meddig semlegesek maradjak: tehát nem egy egyértelmű kritikai vagy parodisztikus hozzáállásból, de nem is valamilyen felmagasztaló vagy egy nosztalgiázó éllel. Természetesen nem is egy teljesen semleges valamit akartam létrehozni, hanem valahogyan kontextusba helyezni a műveket.

Sok elem állt itt valahogy egyszerre össze. Az egyik elem maga a Patyomkin, egy filmdíszletszerű világ, ami részben arról is szól, hogy ezeket hogyan képzelték el. Például sok gobelint, amikor megrendeltek reprezentatív terekbe, egy részük sosem került a megrendelés helyszínére. Legyártották, megrendelték, és végül nem kerültek ki, hanem rögtön múzeumokba küldték őket. Ezért is szerették a gobelint mint murális művészetet, mert könnyen le lehetett cserélni szemben mondjuk egy sgrafittoval (olasz karcolásos díszítő technika) vagy egy mozaikkal.

Hogyan áll össze a kiállítás?

Maga a tér kicsit utópisztikus, filmdíszletszerű, és ugye közben itt van a Patyomkin is. A másik összetevő a művek kabinetszerű kezelése, valamiféle álbútorzatokba, belsőépítészeti megoldásokba kerültek bele a munkák, részben azért is, mert eredetileg is ilyen terekbe készültek.

El Liszickij absztrakt kabinetjével kapcsoltuk mindezt össze -ahonnan az inspirációt is kaptuk- , amire Hannoverben kérték fel, hogy készítsen az ő kortársai számára- tehát konstruktivista és más geometrikus művészeti irányzatok számára- egy kiállítóteret, amiben ő használt egy jellegzetes lécezést. A lécek mindhárom oldala más-más színre volt festve, a szemben lévő rész az egy ilyen fém felület volt, tükörszerű, a másik oldalak pedig fehér és fekete vagy sötét. Így, ha az ember az egyik oldalról jött a képek felé, akkor egy más hátteret kapott, mintha a másik irányból nézte volna őket.

Hogy kapcsolódnak ezek?

Ez úgy kapcsolódik össze ezekkel a művekkel, hogy amik ide kerültek, azok már a szocreált meghaladó, úgynevezett realista, modern munkák, amik körülbelül ekkor kerültek elfogadottá a kultúrpolitika szempontjából, amiről a kiállítás is szól. Ugyanekkor az absztrakt és geometrikus irányok még mindig nem voltak elfogadottak, támogatottak pedig végképp nem, sőt inkább gyanús volt mint ilyen tartalmatlan, formalista művészet, viszont mint dekoráció vagy belsőépítészet vagy akár időnként mint építészet is, abszolút meg tudott jelenni. Tehát ez ugyanaz, mint mikor a korabeli avantgárd költők gyerekverseket írnak, mert azokban tudják csak végigvinni a programjukat, erre jó példa Tamkó Sirató Károly.

Sok művész, olyanok is, akik egyébként az Elképzelés projektben vannak, miközben művészetként csak elképzelés tudott lenni, amit akartak- illetve időnként, főleg később, ezek kezdtek megvalósulni is-, de mint dekoratőrök vagy murális művészek meg tudtak jelenni, kaptak megrendeléseket, például a zománc táblákra az aluljárókban vagy pécsi épületeknél. Ilyen értelemben ez a geometrikus nyelv jelen volt, folyamatosan, búvó patakként. Így jelenik meg párhuzamosan a művekkel ez a világ.  Ez jó hosszú válasz volt (nevet).

Domanovszky Endre: Lovak, 1971

A Templom tér közepén van egy porond, amin ki van állítva Kerényi Jenő Felvonulók szoborcsoportja. Miért pont oda illesztetted be, volt ennek jelentősége?

Különösebb jelentőséget ennek nem tudok adni, hanem egyszerűen ezek a művek álltak rendelkezésre. A Felvonulók dinamikus darab, azt nem akartam berakni egy ilyen szekrénypolcra, mint a többi szobrot. Az mindenképpen izgalmas volt, hogy be kellett rakni úgy egy szobrot, ami belóg a gobelin elé. Ahogy szemből megérkezik az ember, a sziluettje valamennyire belelóg a gobelin aurájába.

Azt a világot, ami a gobelinben óriás médiumokból áll, azt a festészetben kisebb méretekben ismerjük, míg az a szobor, ami középen áll a porondon, az egy köztéri szobor kicsinyített mása, mondhatni makettje. Ez szintén jellemző volt a korra, például Somogyi József Martinászából Dunaújvárosban van egy egészen nagy méretű, és azon kívül van még legalább két különböző, kisebb méretben is belőle az országban, többek között a Nemzeti Galériában. Sokszorosított formában készültek el ezek a szobrok. Érdekes, hogy itt ez a kicsi szobor jelenik meg, míg mondjuk a táblaképnek megfelelő gobelin óriási ehhez képest. Szóval ennek inkább esztétikai jelentősége volt.

Kerényi Jenő: Felvonulók

Máskor is installáltad már mások munkáit? Milyen ez a feladat alkotóként?

Igen, csináltam már ilyet, vagy kiállítás design volt, vagy későbbi munkák közt előfordult ilyen installációk rekonstrukciója. Nem mondanám, hogy ez nekem nagyon gyakori lenne, hogy más művészek dolgaival foglalkozzak, de voltak már ilyen megrendeléseim. Izgalmas volt, hogy ez nem teljesen autonóm művészet, kicsit az alkalmazott művészet keretein is túllép.

A Templom téren kívül, egy másik projektet is megvalósítottál a Kiscelli udvarán: Korniss Dezső, a hazai neoavantgárd egyik kulcsalakjának, Térrács tervét építettétek meg.
Milyen folyamat volt ez az újraalkotás?


(Ez egy 71′-es pályázati kiírásra beküldött terve Kornissnak, az Elképzelés projekten belül. A felhívás szerint két fő elvárás volt 1. ” helyzetkép felrajzolása a mai magyar művészet néhány törekvésének pillanatnyi állásáról ” ,  2. „/ a közismert kiállítási, publikációs stb. nehézségek áthidalása”. A pályázatot meghirdető Beke László arra is felhívta a meghívott pályázók figyelmét (nemcsak képzőművészeket kért fel, hanem többek közt például Tandori Dezsőt is), hogy egy aktuális dokumentáció archívumot szeretne létrehozni, a felkért művészekkel. Korniss önként jelentkezett a kiírásra, ő így válaszolt a témára: „A mű az elképzelés dokumentációja”. Azonban a miniatűrben elkészített terv sosem valósulhatott meg. – a szerk.)


Tulajdonképpen, amikor engem fölkértek, az egyik felkérés arra vonatkozott, hogy kezdjek valamit azokkal a művekkel, amik a Templom tér közepén vannak, a másik pedig az, hogy válasszak valamit az Elképzelés projektek közül, amire lehetne reflektálni valamit. Végül mindkettő megvalósult. Korniss Dezső egy olyan figura volt, aki generációs szempontból azokhoz tartozna, akik a Templom térben vannak, viszont ő mindig egy avantgárd alapállásból jött, és folyamatosan azt figyelte, hogy a fiatalok éppen mit csinálnak. Ő volt a legidősebb tagja az Elképzelés projektnek, ráadásul geometrikus művészettel is foglalkozott, ezért így is jól idekapcsolható volt.

Térrács – Kiscelli Múzeum

Mi volt benne az izgalmas?

Az volt benne izgalmas, hogy van egy rajz egy milliméter papíron, ami nagyon egyszerű, és én ma ezt nagyon könnyen meg tudtam csinálni egy 3D-s programmal, ami alapján el tudott készülni az a zsaluzat, ami végülis egy az egyben megjeleníti a volumenét ennek a dolognak, legalábbis, ha az ember elképzeli, hogy abba a dologba ott betont öntenek.

Mit gondolsz, a mai és az akkori művészvilág között is élnek párhuzamok ?

A művészeti célok közt nem sok párhuzamot fedezek fel, mondjuk a kultúrpolitikai kontextusban azért vannak… ilyen izgalmasak (nevet).

Szerző, képek: Tabajdi Boróka Villő

A kiemelt kép Szmolka Zoltán fotója (forrás: Artmagazin.hu)

„Már nem számít” – Freddie koncert az ELLÁTÓházban

Fotó: martonbodnar.com (Forrás: ELLÁTÓház Facebook)

Mivel szinte egyáltalán nem nézek magyar tehetségkutató műsorokat, de korábban mégis nagyon szerettem évente végigkövetni az Eurovíziót, ezért Fehérvári Gábor Alfréddal, azaz Freddie-vel átvitt értelemben Stockholmban találkoztam először az ESC színpadán; már akkor is tátva maradt a szám tőle.

December 21-én Freddie az ELLÁTÓházban adott klubkoncertet, és a várakozásokkal ellentétben óriási meglepetésként ért, hogy nem ájuldozó tinilányok özönlöttek be az ajtón, hanem főként ájuldozó, felnőtt, középkorú nők.

Be kell vallanom, hogy egy ideig nem is éreztem magam túl otthonosan közöttük, hiszen többnyire olyan koncertekre járok, ahol a rajongók a saját korosztályomból valók, vagy fiatalabbak, azonban nagyon hamar rájöttem arra, hogy mindegy, hány éves egy nő és esetleg hány gyereket nevel – akikre most a férje vigyáz – felnőttként is megőrülhet valaki a zenéért és énekesekért, ezt pedig nagyon jó volt látni.

Fotó: martonbodnar.com (Forrás: ELLÁTÓház Facebook)

Freddie egy olyan jelenség, akinek a nyugalmáról, színpadi jelenlétéről és a zenei iránti hálájáról a közönség, valamint nagyon sok más előadó példát vehetne. Úgy lép fel a színpadra, mintha csak a barátai vagy a családja előtt zenélne egyet, és végig úgy is viselkedik, mérhetetlen bizalommal, személyes történetekkel fűszerezi az előadását, ami minden elfogultság nélkül lemezminőségű. Naponta utazok a metrón úgy, hogy a fülesemben a Pioneers című albumát hallgatom, és ezúttal a koncerten is óriásit dobban a szívem, mert a stúdióban felvett rekesztések és hangok cseppet sem mesterkéltek, a színpadon is ugyanúgy kijönnek.

A már fentebb említett nagylemezről olyan dalok hangzanak el, mint a Na jó, hello, a Mary Joe és a Kézzel Formált Jel, amely előtt Freddie elmeséli egy tíz évvel ezelőtti koleszos kalandját, a dal megírásának körülményeit. A koncert legőszintébb pillanata, amikor a Neked Nem Kell című dalt adja elő, ami az ő szavaival fogalmazva a legmeztelenebb.  Kétség kívül az, mert egy részét kíséret nélkül énekli, a szöveget teljes szívvel megélve, a testével szinte eljátszva a szavakat. Ez az előadásmód egyébként nem csak erre az egy dalra korlátozódik, hanem kivétel nélkül mindegyikre, ez teszi annyira személyessé nemcsak a dalszövegeket, hanem a koncertet egyaránt. Valószínűleg nem szándékosan, de minden érzelem kiül az arcára, ebből pedig arra lehet következtetni, hogy azok a dalok is, amiknek a keletkezésében nem vett részt, sokat jelentenek neki, tud velük azonosulni, nem csak azért énekli őket, mert valaki azt mondja, hogy ezt kell.

Felhangzik egy nagyon friss szerzemény, az Élet című dal, amelyet talán itt ad elő először. A koncert vége felé közeledve pedig mindenki egyre jobban várja a híres, ikonikus Pioneer-t, ami végül utolsóként el is hangzott.

Fotó: martonbodnar.com (Forrás: ELLÁTÓház Facebook)

Milliónyi dal van a világon, amit mindenki ismer és többnyire szeret is, ezek közül viszont valószínűleg egyik sem magyar szerzemény, ezért is nagyon különleges úgy hallani és látni a Pioneer előadását, hogy ha nem is az egész világ, de Európa nagy része ismeri, a visszajelzések alapján pedig szereti is. Nem hiába, mivel a szövegével, azzal az üzenettel, hogy merjünk azok lenni, akik vagyunk és lenni akarunk, kivétel nélkül mindenki képes azonosulni. 

Alig néhány százan voltunk, talán mindössze 150-200 fő zsúfolódott be a helyiségbe. Ez volt az a tényező, ami igazán családias hangulatot teremtett, viszont ennek a nagy dalnak, sőt, tulajdonképpen az összes számnak, előadójukkal együtt egy sokkal nagyobb teremben lenne helye, de talán akkor a személyesség veszne el, így lehetetlen eldönteni, hogy arénában hatna-e jobban, vagy pont jó így, egy kicsi és közvetlen, családias környezetben.

Freddie nem egy megcsinált előadó, és úgy hiszem, nem is vesz fel semmilyen álarcot, amikor színpadra áll, hanem a saját maga szerénységében egyszerűen kijön egy maroknyi ember elé – holott ennél sokkal nagyobb rajongótábor előtt is nemegyszer zenélt már. Világszínvonalon énekelve, a szó legszorosabb értelmében ad valamit a lelkéből.

A galériát IDE kattintva tekinthetitek meg az ELLÁTÓház Facebook-oldalán.

Kiemelt kép: martonbodnar.com (Forrás: ELLÁTÓház Facebook)

Ilyen az ünnepi hangulat Pécsett – Galéria a karácsonyi vásárról

A magyar kultúra történelmi centrumának belvárosa is forralt bor gőzével átitatott atmoszférára váltotta a jeges levegőjű karácsonyi világot. Korábban már bemutattuk Dél-Magyarország másik nagyvárosának, Szegednek a lélegzetelállító ünnepi hangulatát, így nem maradhatott ki a felsorolásból Pécs sem. A város főtere amúgy is csodálatos látvány az év bármely napján, de karácsonykor még ez a monumentális tér is beszűkül, közelebb kerülnek egymáshoz a mozzanatok, a fények, az illatok. A bódék tele édességekkel, az üstök forralt borral és teával, a háttérben karácsonyi dalok és a téli szél fonódik egy ütemmé. Aki teheti még járja be, aki nem, annak elhoztuk Pál Zsombor galériáját, hogy betekintést nyerhessen Pécs karácsonyi vásárának hangulatába is.


„Visszacsempészni a varázslatot” – Karácsonyi interjú Szendrői Csabával

Valamiért az emberből mindig különös rajongást vált ki, amikor bepillantást nyerhet az általa imádott művész magánéletébe, hiszen a munkásságuk mellett mindenkit megmozgatnak az igazi családi sztorik. Ez alkalommal Szendrői Csabát, az Elefánt zenekar frontemberét kérdeztük, hogyan is telik náluk az év legmeghittebb ünnepe.

Mit jelent neked és családodnak az ünnep? Van bármilyen egyedi hagyományotok?

Elsőre az jutott eszembe, hogy semmi extra. Régen kifejezetten utáltam azt, ahogy a város már hónapokkal korábban felölti az álkarácsony-ruhát. Persze kereskedelmi szempontokból. Reflexből ódzkodtam az ünnepektől, mert fiatal forradalmárként ez volt a dolgom. De aztán valójában amióta született egy unokahúgom, meg öcsim, ez már nem igaz. Már van értelme a szentestének. Azóta igyekszik a család kicsit visszacsempészni a varázslatot. Van csillagszóró, meg félsötét, éneklés. Így van értelme. Még akkor is, ha jó lenne nem egy napra koncentrálni az ilyesmit. Segít emlékeztetni az embereket arra, hogy van értelme a szeretetnek. Meg hát ajándékot adni, kapni se szar. Ne legyünk fagyos(ál)szentek.

Mit szeretsz, mit tartasz fontosnak ilyenkor az ünnepek közeledtével?

A fahéjas-almás-mézes teát, ha meleg a kályha, meg hogy szabad nem kimozdulni legálisan is.

A karácsony már az év végét is előre jelzi, ami kicsit a számvetésnek is az időszaka. Hogyan értékelnéd az évet?

A hibákból tanultam, remélem. Hálás vagyok a dolgokért, amik előre visznek és haladnak, velem és tőlem függetlenül is. A zenekar él és virul, dolgozhatunk, ahogy dolgozhatok a készülő kötetemen is. Ha már nem érzem értelmetlennek az életet, akkor nagy baj nem lehet. Minden jó, és minden egyre jobb lesz.

Fotó: Szollár Zsófi

Mit üzennél másoknak, mire figyeljenek, mit helyezzenek előtérbe ebben az időszakban?

Ami nem közhely? Úgyis mindenki tudja miről szól és miről kéne szólnia ezeknek a napoknak. Szerintem mindenki helyezze előtérbe a forralt bort, és söprögessen a saját háza táján úgy, hogy jövőre kicsit a világ megint csak barátságosabb hely legyen. Ha már segíteni nem tudunk, legalább ne ártsunk. Egy kis önzetlenség még nem harakiri. Az meg már fél siker.

A kiemelt kép Szollár Zsófi fotója

Lélektől lélekig emel – Rendhagyó irodalmi est a Malomban

A Savaria Irodalmi Műhely december 10-én rendhagyó estet tartott a szombathelyi Malom Sörözőben: Stamler Lili szervező javaslatára időlegesen szakított a Műhely a megszokott körbeülős-felolvasós menetrenddel és az emlékek, a valódi közelség legértékesebb darabjainak előhívása lett az új cél.

Adott egy hangulatos kocsmahelyiség és több kisebb asztal. Adott pár érző és várakozó ember, akik ezeknél az asztaloknál ülnek. Adott még pár arra járó vendég és vájtfülű érdeklődő, akik minden mást hoznak magukkal: történeteket, emlékeket, összegubancolódott érzeteket. Ezekről és ezekből született közelség a legutóbbi találkozón.

Aki leült egyik vagy másik asztalhoz, kész volt emlékekkel fizetni: cserébe verset, storyboardot, fényfestett fotót vagy csak megértő hallgatást kapott; valami kézzel nem fogható értékesért cserébe szintén valami olyat, amely nehezen felbecsülhető árral bír. Leginkább időben és figyelemben lehetne leírni a rájuk ragasztott képzeletbeli cédulát.

Tél van, hideg van, szorong az ország: van azonban egy-egy alkalmi hely, ahová-akikhez a fagyban is lehet menekülni. Mert más nem gyógyít meg, másnak nincsen értelme; ha szinte bármit is, de ezt a számokkal le nem írható, értékes egymásra figyelést semmi sem forgathatja ki a zsebünkből.

Lutor Katalin galériája

A kiemelt kép Lutor Katalin fotója

A hosszútávfutó magányossága – Színdarab, amely elsőre nem is tűnik színdarabnak

Lihegés, izzadás, újra meg újra felszínre törő gondolatok, emlékképek, káosz, a múltam elől futok, vagy valami után futok? Ezer sebem szakad fel, ezer hibám szúrja a tüdőmet, ezerszer is elátkozom azt az ezerszer elbaszott tinédzserkoromat. Minek játszom meg magam, minek játsszátok meg magatokat? Honnan jövök? Hová tartok? Levegőt! A Sztalker Suli bemutatóján jártunk.

Colin Smith tipikus nagykamasz, csak éppen apró darabokra, legalábbis három részre törve. Édesapja meghalt, édesanyja pedig mintha sosem lett volna igazán. Deviáns, börtöntöltelék-jelölt haverjával ok nélkül kirabol egy pékséget, ami miatt rövidesen javítóintézetben találja magát. Felfedezik a fiú egyetlen tehetségét, és futtatni kezdik. Kíméletlenül. Célt erőszakolnak rá, csak éppen az okot felejtik el közölni vele. Hasznosságának tudatát nyomják le a torkán, csak közben végig kihasználják. Futtatják, csak azt nem mondják meg neki, hová.

Colin Smith maga a hit. Felégetett hidak mögötte, egy megfoghatatlan, homályos cél előtte, a társadalmi nyomás mázsás terhe a vállán, és Colin Smith köszöni szépen, de maradna itt, ha lehet. Persze szenved, mint a kutya, de szenvedése mindannyiunké, és magába vetett hitén is mindnyájan osztozunk. Miért áll meg a cél előtt? Hiszen megnyerhetné az életet. Kaphatna elismerést, sikert, hírnevet. Nem feladás és nem gyengeség, esetleg kifulladás. Pont ellenkezőleg. Beteljesedés ez a javából, egy nagy fityisz az egésznek, szabad emberi méltóságunk kifejeződése. Mert alapvetően mindenki a jóra született, körülményeinktől függetlenül. A célvonal átlépése nem jelent túl sokat annak, aki ezzel tisztában van.

Nem olyan nagyon egyszerű ám kibogarászni a mondanivalót a darabból. Előzetes ismeretek nélkül nem kevés fejtörést okozott felgöngyölni, hogy tulajdonképpen mit is láttam az elmúlt negyvenöt percben. Direkt gondolatoknak a színpadon minimális hely van, ellenben felkavaró érzelmek és ködös metaforák egész armadája vonul fel. Zsúfolásig tömörített, hangzavarszerű színpadképek és lassú folyású, hosszan kitartott jelenetek váltakozása adja a darab pulzusát. Feszült dinamikája igyekszik visszaadni a futó ember fejében kavargó gondolatokat és érzéseket, ezáltal a térben vagy a teljes káosz uralkodik, vagy valamelyik erőteljes ösztönünké, például a megszégyenülésé, vagy a gyűlöleté a terep. Az elején öncélúnak tűnő törés-zúzás, meztelenkedés, ordibálás, random rózsaevés, földön csúszás-mászás és ablakon kiugrálás végül formába ágyazódik, értelmet nyer. Az őrültség határán táncolunk végig. Ha jobban belegondolunk, külső szemlélőként a mi életünk apró mozzanatai, megszokásai is legalább ennyire abszurdnak és feleslegesnek tűnnek. Mind magunkra ismerhetünk a gépiesen körbe-körbe mászkáló takarítónőben. Mennyi időt is töltünk az életünkből ablakpucolással, evéssel, alvással, fogmosással, vagy utazással A pontból B pontba?

Különös élvezeti értéket jelentett számomra, amikor az egyik jelenet közepén egy plafonról csüngő „kellék” feladta gravitációval vívott harcát, és földet érve hatalmas robajjal egészen apró darabokra robbant szét. Amennyiben ez szándékos volt, minden elismerésem azé, aki ezt kitalálta, amennyiben pedig véletlen volt, minden elismerésem a színészeké, akik alig észrevehető módon zökkentek ki szerepükből, és ötletesen beleolvasztották a kellék holttestét az előadásba. Azért az óvatosabbak bukósisakot mindenképpen vigyenek magukkal, mert ugye sosem lehet tudni.

Társadalomkritika tinédzser módra. Mert ugye mi jellemző a legtöbb kamaszra? A felismerés, hogy a világ, a rendszer amiben élünk, közel sem tökéletes. Lázadás az egyéni szabadságért, tiltakozás a sorba állás, besorozás ellen. Megkérdőjelezése az elénk állított, ránk erőszakolt céloknak, példaképeknek, jövőképnek. Tényleg olyan fontos lenne mindez? Tényleg ez a legfontosabb? A megkérdőjelezést pedig szükségszerűen követi a rombolás.  Igazi „We Don’t Need No Education” életérzést kapunk. Ebből az életérzésből pedig két kiút létezik. Vagy kompromisszumot kötünk az élettel, vagy tovább vívjuk a csatát, amit nem lehet megnyerni. A darab provokatív módon dörgöli az élettel kiegyezők orra alá, hogy alkalmazkodásuk felvett álarca alatt végül ugyanúgy szenvedni fognak. Egyfajta számonkérés is ez, az előttünk járó nemzedékeken: „Nézzétek csak mit teremtettetek, tetszik, ugye?”

Formabontó előadás ez, ami különösen a fiatalabb generációnak tud sokat mondani. Zsúfoltsága miatt többszöri megnézésre abszolút alkalmas, gondolatébresztő, néhol különösen bátor. A történet egyszerű, szinte csak másodlagos, a színpadra vitt düh, környezetét szó szerint romba döntő energia viszont nagyon is valóságos. Ne legyenek elvárásaink, és hagyjuk magunkat meglepni. A bejáratnál osztogatott szotyit pedig ezúton is köszönöm, hazafelé bandukolva különösen jól esett!

A Sztalker Suli „B” és „D” osztályának előadása.

Szereplők:
Smith – Szegezdi Anna, Farkasdy Andris, Lukács Ádám
Miké – Darkó Laci
Anya – Jankovics Kata, Berkó Bogi
Audrey – Borhi Lilla
Gladys – Bogár-Szabó Rozina
Nyomozó – Czibor Lívi
MI a nevelőintézetből – Kárpáti Fanni, Powell Natasa, Simon Mimi, Újlaki Noémi
Lány az étellel – Ambrus Gyöngy

Kellékes: Toldi Flóra
Rendezte és a szöveget Alan Sillitoe és Tony Richardson művei alapján írta: Molnár Flóra

Kicsi a bogár, de a szíve nagy – ŰrDongó filmkritika

Valljuk be őszintén, ha a világ leghíresebb franchise-aira gondolunk, akkor a Star Wars, A Gyűrűk ura vagy a Marvel-univerzum filmjeivel egyetemben eszünkbe jut a Transfomers-sorozat – és ez azokra is igaz lehet, akik egyetlen Transformers-filmet nem néztek még végig életükben. Ilyen vagyok én is – vagyis voltam egészen az Űrdongóig.

Kapcsolatom tehát a Transformers-filmekkel eddig kifejezetten semlegesként volt definiálható. A történet fő elemeit ismertem: vannak a jó robotok, akiket Optimus fővezér vezet és vannak a rosszak, akiket Megatron; ők háborúznak egymással a saját bolygójukon, majd a Földön, és mindig van velük egy ember is, aki véletlenül megtalálja őket. Rövid, tömör, de ennyit tudtam. Őszinte leszek, ez a vonal valahogy sosem vonzott, úgy gondoltam, semmi érdekes nincs abban, amikor autóvá alakuló robotok harcolnak és püfölik egymást, valahogy sosem érdekelt annyira, hogy komolyabban leüljek, és meg is nézzek egy filmet.

Aztán 2018 decemberére új filmet hirdettek Hailee Steinfeld és John Cena főszereplésével. Az előzetes alapján Charlie Watsont ismerjük meg, aki 1987-ben a tizennyolcadik születésnapján egy roncstelepről visz haza egy kissé poros, ütött-kopott sárga Volkswagen bogarat, aki legnagyobb meglepetésére nem más, mint a Kibertronról a Földre menekült és rejtőzködő B127-es, maga Űrdongó.

Talán nem lepődik meg senki azon, ha bevallom – a film megnézése előtt nem sokkal jöttem rá, hogy egy Transformes-filmet fogok látni. Az előzetesben láthatjuk az átalakuló robotokat, a katonákat, egy hologram formájában Optimust, de még a Dongó fején lévő hatalmas Transformers logó sem szúrta ki a szememet – a szüleim kellettek ahhoz, hogy erre rájöjjek, hiszen ők a cím után egyből tudták miről beszélek. Így ültem tehát be a vetítésre; minimális háttértörténeti tudással és egy maroknyi kíváncsisággal, vajon mibe is kevertem magam.

A cikk a továbbiakban cselekményleírást tartalmaz.

Azonban félelemre semmi okom nem volt, a minimális tudásom háttérinformációként jól mutatott, de a történet idővonalon belüli elhelyezkedése miatt, ha még ennyit sem tudok is élvezhettem volna a filmet. Az ŰrDongó ugyanis minden szükséges információt megad nekünk, hogy értsük a történetet és ne érezzük magunkat elveszettnek a Transformers univerzumban: mindezt úgy, hogy egy szerethető és jól kivitelezett történetet kapunk.

Forrás: hdqwalls.com

Hailee Steinfeld Charlie-ját a gyász időszakában ismerjük meg. A lány édesapja halálát nehezen dolgozza fel és ezen túlbuzgó édesanyja (Pamela Adlon), annak új barátja (Stephen Schneider) és karatemániás öccse, Otis (Jason Drucker) sem segít. Barátai nincsenek, csak a roncstelepen lévő autószerelőkkel van jóban. Egyedül a szomszéd srác, Memo (Jorge Lendeborg Jr.) érdeklődik iránta, de ő is csak azután, miután véletlenül lelepleződik a fiú előtt Dongó létezése. Szerencsére azonban ezt a szálat a film nem úgy veszi fel, mint egy „kötelezően kivitelezendő tinédzser szerelmet”, amit mindenképpen prezentálni kell, hanem mint egy külön kis elemet, ami Charlie karakterét segíti, hogy a Dongóval való barátságán túl legyen még valami számára, ha annak véget kell érnie – hiszen tudjuk, hogy az sem tarthat örökké. Hailee Steinfeld szerencsére jó castingnak bizonyult. A forgatókönyvírók is megtámogatták a szerepet, de Steinfeld is kellett hozzá, hogy Charlie erős, kedvelhető karakterré alakulhasson.

Mivel – már ismert okokból – nem ismertem Dongó karakterét, őt tartottam a legnagyobb kérdőjelnek, vajon milyen is lesz. De szerencsére ő is nagyon jól működött a többi emberrel, természetesen főleg Charlie-val. Támogató, vicces és aranyos lett – kicsit a Disney Hős6os című meséjéből a gyógyító robotot, Baymaxet juttatta eszembe.

A nyolcvanas évek atmoszférája körül leng minket; a bútorok, a sminkek, a fantasztikus soundtrack és az újra és újra lejátszott utolsó ikonikus jelenet a Breakfast Club (magyarul: Nulladik óra) című filmből, ami az amerikai tinédzserek számára egy örök klasszikussá vált.

Őszintén mondhatom, a kezdeti várakozásomat és minimum elvárásaimat teljesen felülmúlta a film, de nem tudom többször meg fogom-e nézni. Szórakoztató, szerethető, de maradandónak egyáltalán nem mondanám. Családi mozinak, karácsonyra azonban teljesen megfelelhet, mindenki találhat benne valamit, amit szeretni fog.

Az ŰrDongó december 20-tól megtekinthető a mozikban.

Kiemelt kép: hdqwalls.com

LEGUTÓBBI CIKKEK