Kezdőlap Blog Oldal 243

Mikor a nagyapád droggal kereskedik – A csempész filmkritika

Clint Eastwood új filmje, A csempész (The Mule) lehetne akár egy klasszikus vicc is, ami a címben olvasott sorral kezdődik, hogy aztán valamilyen csattanóval újraszabja a világról alkotott ismereteinket. Csak úgy, mint a régi korok viccei (amikor még nem holmi összevágott képeken nevettek az emberek), A csempész is kicsit kopott, kicsit lassú és kicsit sok az előítélet benne a fiatalsággal szemben, ugyanakkor meglepő könnyedséggel tud szólni bármilyen korosztályhoz.

A történet kezdetén megismerkedünk Earl Stone-nal (Clint Eastwood), egy koreai veteránnal, akinek mindene a kertészkedés és a virágárusító karrierje. Volt feleségével (Dianne West) és lányával (Alison Eastwood) pontosan a munka iránti megszállottsága miatt hidegültek el, és Earl a család nem kívánatos tagjaként tengeti hétköznapjait. Egy óvatlan pillanatában Julio (Ignacio Serricchio), a kartell embere beszervezi egy kétes üzletbe. Earl, a tétova és teljesen gyanútlan öregember tökéletes választásnak bizonyul és hamarosan a kartell főnökének (Andy García) kedvenc csempészévé válik. A történet párhuzamos szálán azonban két DEA (Drogelhárítási Különítmény) ügynök, Colin (Bradley Cooper) és Trevino (Michael Peña), igyekeznek kézre keríteni az újdonsült tehetséges sofőrt, aki minden addigi illegális szállítási rekordot sorban dönt meg.

Ha már elsőként is egy vicchez hasonlítottam a filmet, érdemes megemlíteni, hogy a film egy létező anekdotára épül. Egy 2011-es újságcikk ihlette, amely a 87 éves Leo Sharpról számol be, a világ legidősebb csempészéről. Eastwood természetesen nyakon öntötte a történetet sajátosan lassú és sejtelmes stílusával, mint amilyennel a Titokzatos folyóban is dolgozott. Ezen felül karakterét saját életével és korábbi karaktereire való reflektálással töltötte fel. Earl lányát például valóban a színész lánya játssza, ami különös és élethű dinamikát teremt közöttük, illetve a szerepe nagyban hajaz a 2008-as Gran Torinóból megismert Walt Kowalskira, aki szintén egy elsőre ártalmatlannak látszó, veterán öregember volt.

Az áthallások természetesen nem véletlenek, Clint Eastwood nagyon tudatosan építi életművét, főleg idős (88 éves) korára. A Telegraphnak nyilatkozta 2008-ban, hogy a Gran Torino lesz utolsó szerepe a nagy vásznon és csak indokolt esetben fog visszatérni a színészkedéshez, ebből kifolyólag teljes életművének szintézisét búcsúztatta el benne. Bár azóta is beugrott pár mellékszerepre, első igazán nagy visszatérésének ez a film nevezhető, egy évtizeddel később, ezért is lehet fontos fejtegetni, mi az öreg mester számára ennyire fontos ebben a forgatókönyvben. A cselekmény és a dialógusok számtalan pontján érezhető, hogy Eastwood kiszól karaktere mögül, hogy valami olyasmit mondjon el, amit öreg korára megtanult. Ő is csak egy idős ember, aki sokat látott és tapasztalt, így van rálátása arra, hogy mit csinálna másképp, csak épp a közönsége nagyobb, mint egy hétvégi családi étkezés asztaltársasága.

Forrás: ipon.hu

A legfontosabb üzenet a karrier és a család viszonya. Earl élete végére elkötelezte magát egy úton, amin már nem képes változtatni, a hivatásának él, a hivatásához kapcsolódik szociális környezete és a pozitív érzelmi töltete. A film során két fiatalabb szereplőhöz is intéz egy-egy tanácsadó monológot, amik a rezonőr hangján szólnak. Az egyik tanácsa, hogy „sose válaszd a munkát a családod előtt”. Ez a film kulcstézise is, hiszen Earlt újra és újra próbára teszik a körülmények, hogy családját vagy egyéb elfoglaltságát válassza-e. A film a vége felé egy meglepően szívbemarkoló jelenettel tesz pontot a kérdésre, azonban teljes feloldozást sosem hagy karakterének. Egy másik alkalommal a fiatal kartellesnek, Julio-nak javasolja, hogy váltson valamilyen tisztességes munkára, és tegyen valami olyat, ami miatt büszkén tekinthet majd vissza magára. A maga groteszk módján, a film ezzel azt is kifejezi, hogy a szervezett bűnözés, ahol az ember feláldozható és pótolható nem fiataloknak való karrier-opció. Mintha csak arra célozna kacsintgatva, hogy az életük alkonyában lévő emberek a társadalom számára hasonlóan eldobhatóak, mint az efféle bűnözők.

Ha pedig már drogügyletek, öregedés és karrier, érdemes megemlíteni egy különleges párhuzamot a Breaking Bad című közönségkedvenc sorozattal. Earl Stone ugyanis Walter White inverzének tekinthető. Earl nem büszkeségből, nem a családjáért – épp annak ellenében – és nem a bevételért mászik fel az alvilág ranglétráján. Earl motivációja a puszta semmittevés kikerülése, vagy ahogyan Eastwood fogalmazott, az, hogy sose engedje ki az öregembert. Bár mindkét karakter eljut a csúcsig, alapjaiban máshonnan szemlélik saját szerepüket a nagy egészben. Ezzel együtt az mondható, az idős rendező egy kifejezetten divatos témát választott. Elég csak a Narcos két futó sorozatára, az Escobárra vagy a Sicarióra gondolni, manapság mindenhonnan a kartell és a dél-amerikai drogbiznisz folyik. Ez persze a figyelem felhívása miatt is fontos, a mexikói kartellek ma 19-29 milliárd dollárig terjedő bevételt szereznek az USA-beli terjesztésből.

Hogy a végére még visszakanyarodjunk a régi viccekhez, a film elképesztően humoros tud lenni, néhol pedig „öregesen” fárasztó. Számtalan poénja fakad abból, ahogyan egy idős, régi szemléletű amerikai férfi rácsodálkozik a világ új állására. Vannak érzékeny, ám különösen ízlésesen megoldott jelenetek, színes bőrű vagy homoszexuális szereplőkkel, amik egytől-egyig arra is szolgálnak, hogy egy konzervatívabb szemléletű ember számára bemutassák az elfogadóbb attitűdöt, azonban kicsit ki is figurázzák a sokszor kritizált túlzott politikai korrektséget. Ahogyan Colin elmondja a filmben, Earl karakterét azért jó nézni, mert már abban a korban van, ahol „lebomlottak gátlásai”. Mindenfajta ijedtség nélkül, mások véleményétől nem gátolva mondja ki és cselekszi azt, amit éppen a józan esze diktál, legyen az egy rögtönzött monológ a helyi étkezdében reggel 9-kor, vagy egy kis „régen minden jobb volt” egy okostelefonra nézve.

Mindent összevetve Clint Eastwood nagy visszatérése a rendező-főszereplő kettős szerepébe nagyon kellemes élményt nyújt. Bár egyes szálak nagyon hamar elsikkadnak (mi történt Julióval?), néha pedig nagyon belassulnak az események egy mai mozinézőnek, az öregemberek bölcsessége, csöpögésmentes érzelemvilága és fanyar humora nagyszerűen tükröződik a vásznon. Mintha csak betértél volna a nagyszüleidhez beszélgetni egy kicsit, a teremből kisétálva kaján mosoly fog el. Csak tudnak valamit ezek az öregek.

Kiemelt kép: imdb.com

Stamler Lili – Megoldás 134.

The girl on the train listening to music on headphones

A vonaton való utazásról, annak szociális impulzusokban gazdag jellegéről ódákat lehetne zengeni, nem hiába kapott a világirodalom szinte minden műfajában jelentős szerepet feltalálása óta ez a közlekedési típus. Stamler Lili novellájából egy sokunk által már átélt, de mégis új nézőpontból megvilágított fejezetét ismerhetjük meg ennek a különös atmoszférának és emberközelségnek.


Fonyód, Szent István u. 5.

Borzasztó gondolatok kerülgettek, egyáltalán nem akartam beszélgetni senkivel, még saját magammal sem, habár ez lehetetlen, még a legjobban szigetelő fülhallgató sem vágja el a belső dialógust. Olyan helyre ültem, ahonnan mindent belátok, de ha valaki hozzám akar szólni, az arcomba kell másznia, vagy nekem kell kezdeményeznem. A vonat, amin utazom, nem halad át hídon és alagúton sem, ebből arra következtetek, hogy biztonságban vagyok, és biztonságban rághatom tovább a bizonytalansággal kapcsolatos félelmeimet. Szentgyörgyön a hangosbemondó közhírré téteti, hogy az első két kocsi Kanizsa, a második kettő Keszthely felé halad és ez elülteti bennem a kétség és kényelmetlenség magjait. Megkérdezhetném a mellettem ülő házaspártól, akikről a kalauztól tudom, hogy egy helyre megyünk, de tartok a túlzott vidámságuktól és hogy szemlátomást szívesen társalognának hosszabban is, ám akkor oda az önmarcangolásom és napok óta sodorgatott keserű kötél-idegeim, ellenben talán nem maradnék le a csatlakozásról. Végül feltettem a nagy kérdést és minden tekintetben igazamnak látszik lenni: a hölgy túlontúl kedves, annyira kedves, hogy nem bírok nem kihúzódni a saját hátsó felemből egy kis időre, az úr pedig túlontúl véleménnyel bír olyan hazánkat érintő karikírozható kérdésekben, ami tudvalévő, hogy már az első mondatból kiszűrhető: hevessége és az, ahogyan a kocsin áthaladó aznapi sokadik készenléti rendőrrel a kultúrakeresés-Magyar Kultúra Napja összefüggésében viccelődik, és amilyen serényen megosztja ezt a véleményt velem, kifiaborjával. Azt nem tudtam eldönteni emez áradó nyitottságtól fogvatartott figyelmemmel, amit általában csakis hosszabb utazásokon látni, mitől a vidámság; nyugdíjas évek vagy unokák, esetleg a nem tudás, embervakság lehetett-e, megkérdezni meg ugye nem mertem, féltettem maradék előítéleteimet és a sejtéseket, amiken a magam baja helyett Szombathelyig kattoghatok. Perceken belül mind kevesebbet pillantottam a térfelük felé és egyenként dugtam vissza a fülhallgatókat, ők egyre kevesebbet politizáltak felém és mire a csatlakozáshoz értünk, már a tükörképük sem szemezett velem.

Kiemelt kép: wmn.hu

„Jó eljönni vidékre” – Down For Whatever és AWS koncertek a Végállomásban

A koncertek előtt még azon tanakodtunk, vajon minek a rövidítése az AWS, de a megoldások száma a végtelenhez közelít, így nem soroljuk fel a lehetséges változatokat. A Down For Whatever nemhogy felrobbantotta, de kifüstölte a teljes színpadot: az őrült intenzitással bíró koncerthangulatot csak még jobban hevítette a tömény köd. Aztán Siklósi Örs hangjával megérkezett a főzenekar, hogy bemutassa legújabb albumát, a Fekete részemet. Ők Kovács Palit hívták a színpadra, aki az X-faktor újabb fordulójába egy AWS dallal készült volna, ám ezt már nem volt lehetősége megmutatni. Most a legjobb helyen pótolta be az elmaradt éneklést: a Végállomás Klub színpadán.


Lutor Katalin galériája



Herczeg Orsolya galériája


A szóvándor – Interjú André Ferenccel

André Ferenc 1992-ben született Csíkszeredában, jelenleg Kolozsváron él. Költő, slammer, a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztője, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem doktori iskolájának hallgatója, a Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör tagja, a Bretter György Irodalmi Kör elnöke. A Beatwándor zenés spoken word csapat tagja. Verseit számos folyóirat és antológia közölte. Kortárs román lírát fordít, irodalmi és slamrendezvényeket szervez. Az I. Erdélyi Slam Poetry Bajnokság győztese, a Látó folyóirat nívó-díjasa, 2013-ban a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjasa. Rendszeresen tart kreatív írás műhelyeket. Első kötete Szótagadó címmel jelent meg a Jelenkor kiadónál 2018-ban.

Ez az első köteted. Mi előzte meg? Ez egy eddigi életmű összefogása? Vagy csupán a versek hosszúsága miatt vastagabb, mint egy klasszikus (első) kötet?

Szegény kötet próbálkozott, mindent beleadva dolgozott azon, hogy leadjon magából. Komoly diétára kellett fognom, hogy ennyire összemenjen. Ha maradt volna az eredeti korpusz, akkor valószínűleg a 200-250 oldalt is meghaladta volna. Mégiscsak bő öt év terméséből nehéz volt válogatnom, főleg, hogy ez idő alatt adódtak termékenyebb időszakaim is. Az én fejemben megvan, hogy miért pont ezek kerültek bele és hogyan kapcsolódnak egymáshoz, bár abban nem vagyok biztos, hogy sikerült ezt elég látványosan kivitelezni. Volt egy olyan szándék is a kötet vastagsága mellett, hogy már legalább négy éve rendszeresen megkérdezték, mikor jön már a kötet, emiatt mocorgott bennem egy indokolatlan kényszer, hogy akkor nem állhatok elő egy negyven oldalas kis verscsokorral. Pedig a költészetben aztán tényleg nem a méret a lényeg.

Miért pont Szótagadó a címe?

Azért, mert a Kincskereső kisködmön már foglalt volt. Ennél pontosabb választ nem tudnék adni, nem szeretnék rátelepedni a kötet lehetséges értelmezéseire. Szerintem nem olyan rejtélyes, hogy csak Dan Brown lássa át az összefüggéseket a cím és a szövegekben alkalmazott poétikai eljárások között. Annyit viszont elárulhatok, hogy az a vers, amelyikből a cím ténylegesen származik, végül be sem került a kötetbe.

Újítani próbálsz az irodalmi kánonhoz képest, vagy valaki, valakik hatására választottad ezeket a versformákat?

Mi értelme kötetet kiadni, ha az ember meg sem próbál újítani? Még ha nem is mindig sikerül, de ha a szándék sincs meg, abból sok jó nem sülhet ki. Nincs messiás-komplexusom, nem hiszem, hogy az én lírám egyedül egyes egymagában radikálisan meg fogja változtatni a magyar költészetet, de azért rengeteg energiát irányítottam abba, hogy ne kényelmesedjek bele egyetlen megszólalásmódba, hanem kísérletezzek mindenfelé. Természetesen értek hatások, elég gáz lenne úgy írni, hogy nem olvasok, nem tájékozódom. Nem is lepleztem annyira az inspirációkat: Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina, Sylvia Plath, Petri, Steve Roggenbuck, Joanna Hoffman, Esterházy, Kassák, Pilinszky, Nemes Nagy, Richard Siken, Nora Iuga, Vida Kamilla, RJ Walker, Safia Elhillo, Biró Krisztián, Szőcs Petra, Marius Aldea, a Harry Potter-széria és sokan mások. Fontos, hogy mindig változzon a inspiráció keresés; ha valaki túlzottan beleszeret valakinek az írásába, akkor nagy az esély, hogy epigonná váljék. Magam is estem már ebbe a csapdába, ezért igyekszem mindig másfelé orientálódni. Lehetetlen volna egy top 10-es listát összeállítanom, de ha nagyon kötelező volna, akkor is havonta változna, hogy épp kinek a cuccai hatnak rám.

Forrás: GRUND

Véleményem szerint érezhető, hogy egy slammer írta a könyv verseit. Ez tudatos?

Szerintem nem annyira a slammerség hatott a verseimre, hanem hogy nagy mértékben befolyásoltak olyan szerzők, akik jól szavalható szövegeket írtak, mint Kányádi, KAF, Radnóti, József Attila stb. Az, hogy az utóbbi időben nagy hatása volt a mondatpoétikának és gyakoriak az olyan szövegek, amelyeket leginkább olvasásra szántak, attól még a slam nem váltotta meg a világot. Előtte is volt Parti Nagy Lajos, Kassák, Tóth Krisztina, akiknek a szövegei viszont elég „slamesek” bírnak lenni. Az, hogy verseimben az elbeszélői pozíciót néha próbáltam elmozdítani és a lassú hömpölygésű, kimért megszólalásmódot egy élőbeszédet felstilizáló, zaklatottabb, recitatívabb megszólalássá igyekeztem alakítani, kevésbé a slamnek tudható be. Inkább azért kezdtem slammelni, mert úgy éreztem, hogy az általam működtetett megszólalásmódok érvényesek lehetnek a slamben is, tehát a slam szövegeim inkább „versesek”.

Gyakori félreértés, hogy a szavalhatóbb szövegeket egyből a slam felől próbálják megközelíteni, és ostobaság volna letagadni a hatását, de azért ne is becsüljük túl. Vida Kamilla, Szőcs Petra, Sánta Miriám, Nagy Hajnal Csilla verseire is rá lehetne fogni, hogy slames verseket is írnak, de csak azért, mert az utalásrendszerük gyakran kitekint a popkultúra felé is, nem riadnak vissza a humort, és például ismétléses szerkezeteket használnak (számos egyéb, szintén ún. „slames” megoldás mellett), gyanítom, hogy ezeket nem mind slam poetryből tanulták el.

Hogy fér meg egymás mellett Esterházy Péter és Kis Grofó és még pár ambivalens hatást keltő szerző? Ez humor, vagy így élet közelibb a lírád?

Egyáltalán nem humor, vagyis teljesen az. A humor az nem egy ilyen entitás, aki a komolyság szöges ellentéte, hanem egyfajta érzékelési forma. Semmiképp sem a poénfaktor miatt kerül Esterházy és Kis Grofó egymás mellé, hanem azért, mert hiszek abban, hogy a művészetet az élet szemszögéből kell vizsgálni, márpedig jelenleg életemnek ugyanúgy befolyásoló tényezője Fluor Tomi és Nádas Péter, ezáltal elkerülhetetlen, hogy bizonyos mértékig beszivárogjanak a megszólalásomba. Szóval igen, az életközeliség a szempont, nem a „jópofáskodás”. Ettől függetlenül várom azon cégek jelentkezését, akik hajlandóak fizetni azért, hogy beleírjam őket a verseimbe, szerintem ez a jövő.

A kötet második felét a telefonos billentyűzet T9 szótár segítségével írtad. Hogy is kell ezt elképzelni?

Nem titok, hogy az avantgárd poétikák átitatják számos kortárs szerző műveit, így az enyéimet is, de itt leginkább az expresszionizmus és a szürrealizmus hatása érezhetőbb. Kíváncsi voltam, hogy a dadaizmusnak milyen újraértelmezési lehetőségei vannak, úgyhogy félig-meddig innen jött az ötlet. Az, hogy előre beprogramált mondatszerkezetek kiegészülnek a saját, személyes, folyamatos használat során kialakuló szótárral, és ezek párbeszédbe lépnek, egy izgalmas megszólalást alakít ki. Már a tény, hogy a telefonod ajánl szavakat, befolyásolja a mondanivalód: lehet, hogy másképp gondoltad el fejben a mondatot, de amikor bedobja opciónak valamelyik szóalakot, lehet inkább azt választod lustaságból, de emiatt újrafogalmazódik a mondat. De mégiscsak olyan szavakat, szószerkezeteket ajánl gyakran, amiket valaha már beírtál a telefonba – máskor pedig teljesen random dolgokat dob be, olyasmit, amit életedben eszedbe nem jutott volna használni. Ezáltal egyfajta kölcsönösség jön létre, nem rendelődik alá a telefon az akaratomnak, nem csupán eszköz, amibe jegyzetelek, hanem ő is befolyásolja a gondolatokat. Ennek a lenyomata az aki másnak verset ás ciklus.


a gadgetek minden fenntartott jogai
seggbe kúrják egymást a cipők mellett.
készen állnak, hogy hasznot húzzanak
egy méhben fészkelő feketéből.
ugyanúgy egy egyéni pszichológiai
szerződés alapján cementet mérnek.
a játék dâmbovița és prahova megyék
térképén hatalmas sikert aratott.
magdolna aplikációs oldala kijelentette
hogy évezredek óta léteznek szexbörtönök.
de én gyűlölöm a folyót,
a menyasszony vezetőjét.

Megjelent: a szem – 2018-05-11


Líra vagy slam? Hol vagy igazán önmagad, ha külön lehet egyáltalán a lírai énedet választani?

Kérdés, hogy mi az igazán önmagam. Vajon ha létezne a Westworld és tényleg odautazhatnék, és bármit tehetnék a humanoid robotokkal, az volna a tényleges önmagam? A líra vagy slam között sem tudok választani, más megszólalásmódot, poétikákat, technikákat, gondolkodásmódot igénylő műfajok, nem érdemes alá-fölérendeltségi viszonyt állítani közéjük. A slam a költészetnek egyfajta megnyilvánulási formája. Igazán csak az fontos, hogy ne hatásvadászat vagy önös érdek vezérelje az alkotást, ne azért írjak slamet, hogy meggyőzzem a közönséget, hanem azért, hogy elmondjak valamit a világból, rávilágítsak egy takarásban rejtőző részletre, és ehhez választok formát. Ahogy verset sem szeretek csak azért írni, hogy legyen publikációm.

Van még egy projekt, aminek szerves tagja vagy, a Beatwándor zenekar. Erről mit érdemes tudni?

Horváth Benjivel kezdtük el csinálni, aztán csatlakozott hozzánk Bányász Berci (Vj Lamaskier) is. Az motivált, hogy szeretünk együtt dolgozni, valamint itthon a spoken word poetry hagyományból csak a slam terjedt el. De ugye az is sokszor átcsúszik közönségkiszolgálásba, ragrímes stand upba, amit pedig szerettünk volna elkerülni és az előadott költészetet egy másik irányba elmozdítani. És a versmegzenésítésnél is érezhető egy ilyen tendencia, hogy vagy nagyon el akarják énekelni a szöveget, vagy nagyon elrappelik, mi a kettő közti átmenetet kerestük. Persze, azért nem találtuk fel a spanyol viaszt, hasonló projektek, kísérletek azért léteztek korábban is, és mai napig is vannak, csak kevésbé ismertek magyar nyelvterületen. A másik fontos motiváció az volt, hogy a zene legalább olyan hangsúllyal van jelen az életemben, mint az irodalom, ezért próbáltam összekötni a kettőt.

Fotó: Ber Zsolt

Milyen zenéket szeretsz egyébként?

Sokan mondják, hogy bármilyen zenét szeretnek, aztán ha elindít az ember egy varacskos deathcore slágert, akkor furán néznek rá. De én tényleg szinte mindent szeretek, orosz traptől és a dark ambienttől kezdve, a szimfonikus zenén és a post rockon át ,a Hiperkarmán keresztül a black metálig, hangulattól függ, hogy épp Jack White, Cardi B, Dimmu Borgir, Ariana Grande vagy Son Lux megy, szóval bármi, amiben érzem azt a csavart. A karakter, a feszesség, a finomhangolt részletek, melyikben mi tetszik. Egyetlen műfajt gyűlölök nagyon, az a latino. Nincs rá racionális magyarázatom, de mindenféle formájától ráz a hideg, a lehető legrosszabb értelemben. És én elismerem, tisztelem, tényleg, látom az értékeit, az érdemeit, de képtelen volnék végigülni egy flamenco koncertet. Mostanában Billie Eilish, a Gojira (a franica banda), Chelou, a Bring Me The Horizon, Token, Aurora, Tommy Cash, az Alcest meg a Pharaoh pörög sokat nálam.

Jövőbeli tervek?

Az elkövetkező éveket a tudatos fejlődésre szeretném fordítani, jobban beleásni magam úgy a verstanba, a különböző poétikák működőképességére, mint a zenében, eltanulni új gitártechnikákat, kísérletezni egyéb irányzatokkal. És persze a tehetséggondozás, szeretnék a jövőben is sokat foglalkozni pályakezdő fiatalok (és idősek) szövegeivel, tanácsokat, tippeket adni, segíteni nekik olyan hibák kiküszöbölésében, amiket én is sokáig elkövettem (a mai napig). Egy-egy aktív szövegírási-elemzési műhely során mindig tanulok valamit magamról is, konkretizálódnak, tisztulnak bennem is dolgok. Meg a kutyám. Túl jó arc, hogy ne törődjek vele eleget.

Kiemelt kép: dunszt.sk

A lelkéből adott egy darabot – Bájoló Tóth Dániellel

Egy szobányi Szombathely szökött ma a Berzsenyi Dániel Könyvtárba: a Máskép(p) helyismereti fotópályázatra küldött alkotások a falon lógva vizuálisan vetítették elénk a várost, Tóth Dániel személyében pedig Szombathely hangja is felcsendült az év első Bájolóján.

„Come fly with me” – szólítja fel közönségét a délután főszereplője e Frank Sinatra számmal. Mi pedig elfogadjuk felajánlását és repülünk vele. Ő szinte észrevehetetlenül pózol a kamerákba, csettintget, s még azt is kifinomult eleganciával teszi: mint egy igazi előadó. Aztán felveszi a filmekben látott gitáros, gimis srác szerepét, aki lányok vágyait váltja valóra, ha szerelmes dalt énekel. Aztán ő lesz az, akit nem tudsz nem kedvelni, mert Ed Sheerant és John Legendet énekel párhuzamosan. Máskor meg úgy érzed, nagymamák mondhatnák neki, hogy „aranyoskám”, miközben megszorongatják az arcát. Végül megállapítod, hogy övé az a hang, ami még elalvás előtt is cseng majd a füledben.

Több oldalát is megmutatta nekünk a választott dalok által, Boros Ferenc, az est házigazdája fogalmazta meg a beszélgetés végén, hogy a bő egy óra alatt Dani lelkének egy darabját kaptuk meg. Ezt talán az a precizitás és elhivatottság-érzés segítette elő, mely csak úgy csüngött Dani szavain.

Fotó: Lutor Katalin

Nem lámpalázas, csak egy kis természetes izgalom fut át rajta a színpadra lépés előtt. Nem csoda, hisz fiatal kora ellenére már rengeteg tapasztalata van az előadóművészetben: Körmend Város Fúvószenekarával öt évig énekelt együtt újévi koncerteken, de a sárvári fúvószenekarral is dolgozott már együtt. Lépett fel egyebek között olyan nívós rendezvényen, mint az ABBA Show, vagy a Halhatatlanok koncert, duettezett Détár Enikővel, énekelt a Hollywood Movie Music Classicson is. Az efféle nagy volumenű koncertekről ezt mondja: „Szeretem a nagy közönséget. Mikor szereplés után megismernek a Tescóban és megkérdezik: Helló, nem te énekeltél az előbb?”

A pozitív visszajelzéseknek és saját céltudatosságának hála, Dani olyan típusnak vallja magát, aki tudja, hogy énekes akar lenni, s ezért tesz is. Folyamatosan szinten tartja, fejleszti tudását, szerinte ez a kulcsa a sikernek. „Mindenkitől lehet egy kicsit tanulni, az az én felelősségem, hogy eldöntsem, kitől mit fogadok meg. Sok embertől jön az információ – magamtól is – és a végén az leszek én.” Jelenleg a Bécsi Zeneművészeti Egyetem hallgatója, előtte a Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium ének szakán tanult. Előbbit nagy sikerként könyvelheti el magának Dani, az általa választott jazz-ének szakra mindössze kettő jelentkezőt vettek fel a 24-ből.

„Lassan már egymagad is alapíthatsz zenekart!” – viccelődik a műsorvezető utalva arra, hogy Dani az éneket zongorával, gitárral is kíséri, de egy rövid ideig dobolni is tanult. Sokszínű, és ezt szereti is megmutatni: mikor egy tehetségkutatóban 15 perce volt a zsűri meggyőzésére, jazzt, popot és saját dalt egyaránt énekelt, hisz mindegyik Ő. Ez utóbbival Dani Youtube-csatornájának követői is találkozhattak már, ugyanis itt feldolgozásai mellett saját alkotásai is hallgathatóak.

A Bájoló idén is azt adja, amire szükségünk van: megnyugtató művész pillanatokat, és hatalmas motivációt tehetséges fiataljainktól. Akinek mindezekre szüksége van, térjen be február 7-én a Berzsenyi könyvtárba és töltődjön fel Fehér Renátó megismerése közben!


Lutor Katalin galériája


Akiknek mindig a szórakoztatás az első – KatapultDJ-interjú

A szórakoztatás és a bulizás alapja valahol az első diszkók környékén kezdődik, hiszen ilyenkor találkozik a fiatal először alkohollal, hangos zenével, és más, hasonló ingerekkel. Lipóczy Csabival beszélgettünk a magyar diszkó-szcéna egyik legfelkapottabb formációjáról, a KatapultDJ-ről, alkoholról, a kezdetekről és a siker titkáról.

Amikor 2002-ben elkezdtétek, mi volt az alapkoncepció, mi változott ahhoz képest?

Andorral (Bozoky Andor, a KatapultDJ másik tagja – szerk.) gyerekkori barátok vagyunk. Egy házban születtünk, együtt nőttünk fel, egy iskolába jártunk, és együtt is döntöttük el, hogy azt fogjuk csinálni, amihez értünk: ez pedig az alkoholizmus. Ha komolyabban kell belemenni, akkor tök egyszerű – mi mindig is kreatívak voltunk. 1999-től 2004-ig televíziós műsort is csináltunk, ami magazin jelleggel futott, 2000–2001-ben kezdtünk el rádiózni. Mindig az volt az első, hogy szórakoztassunk. Tehát a rádió király táptalaja volt az elindulásunknak, így folyamatában alakult ki a mi utunk. Először a rádióban diszkóztunk, aztán rendes diszkók, kisterem, nagyobb terem. Játszottunk technót is, bármit is csináltunk, ezeknek mindig az alapja a szórakoztatás volt.

Kezdetben mik voltak a nehézségek?

Az, hogy gyerekek voltunk. Nem tudtuk, miként juttassuk érvényre az elképzeléseinket és hogyan álljuk majd meg a helyünket. Abban az időben, a 2000-es évek gyerekeként más volt, YouTube, Facebook híján más módszerekhez kellett folyamodni. Mi még bakelitről kellett, hogy játszunk, ami mai fejjel nézve már borzalmasnak tűnik. Egy darab bakelit 5000 forintba került, egy darab Johnny Walker pedig 10 000-be. Önmagában a dilemma is egy horror, hogy veszel egy liter italt, vagy veszel két új zenét. Ha kétórás szettet játszottál, akkor első nekifutásból kellett 60 korong, tehát 300 000 forint kellett egy sima kezdéshez. Nem volt egyszerű.

Kik voltak azok, akiktől az elején a legtöbbet tanultátok?

Nekünk nagyon nagy szerencsénk volt e tekintetben. A főnökeink Bács-Kiskun legnagyobb diszkóját csinálták, olyan nevekkel zenéltünk, mint Axwell. Persze jót és rosszat is tanultunk. Csak és kizárólag azt emelném ki, aki a legeslegtöbbet segített, Bárány Attilát. Az idősebbek közül majdnem mindenki önző, magával van elfoglalva, nem törődik semmivel, palotákat, házakat húznak fel, a feltörekvő generációt pedig vagy leszarják, vagy nyakon tapossák. Ez alól ő egy óriási kivétel, minden kérdésünkre válaszolt. A másik, akitől nem direktben tanultunk, az pedig a Budai volt. Őt az újabb generációk annyira már nem ismerik. Külföldiek közül szintén mázlink volt, Tiestóval háromszor is találkozhattunk úgy, hogy ott állhattunk mellette. Illetve, aki még nagyon megmaradt, az DJ Rush, ő brutális volt. Már említettem, hogy technóztunk, tőlük nagyon sokat lehetett tanulni, közülük is kiemelkedő Ali, aki mostanában Dubfire néven fut.

Még visszatérve, Budainak megvan azért a maga kultusza szerintem.

Igen, ennek mondjuk örülök, de azóta újabb irányok lettek, amiket személyesen én is imádok. Kevésbé vagyunk keretek közé szorítva, az egész talán 2010 körül változott meg, a Swedish House Mafia volt ennek az egyik alapköve.

Forrás: KatapultDJ hivatalos

Mennyivel nehezebb mondjuk egy háromfős crew esetében megállni a helyeteket, ti hogyan tudtátok elosztani a munkát?

Ez egyszerű, mert az élet úgy hozta, hogy az elején Andorral együtt diszkóztunk, aztán azóta ez változott, így jobban is tudunk érvényesülni. Azóta Andor kifejezetten a DJ, ő figyeli a közönség ezen fajta igényeit, én pedig MC-zek, viszont így van nekem minden másra idő. Én kezelem a füstágyút, dobálom a labdát, ilyenek. Mivel gyerekkorunk óta ismerjük egymást, tisztában vagyunk azzal, ki hány liter pia után hol áll. Mikor tudom, hogy Andor kiütötte magát, akkor nyilván nem fog rám annyira figyelni, meg magára sem. Ilyenkor be kell hajtogatni a kocsiba, és akkor abban a koporsóban hazavisszük. A lány pedig a produkcióban attól függ, hogy aznap melyik van velünk. Most már az ötödik generációnál tartunk, jelenleg nincsen kifejezetten egy adott hype-girlünk. A lányoknak is millió feladata van, de ezt az ember élőben látja a legjobban.

Talán ti savaztátok a legtöbbet ezeket a kifejezetten „egypendrive-os” DJ-ket. Mennyire tartjátok fontosnak, hogy ezek után elrugaszkodjatok a hazai szcénától?

Én inkább úgy mondom, hogy szeretünk meglepőek lenni. Oké, hogy rengeteg külföldi show-elem van a műsorunkban, na de hát a CO2 fújást is valahol fel kellett találni, a tortadobálás is köztudottan a ’70-es rock és metál koncerteken terjedt el. Ezek lényegében „mindig is léteztek”, nekünk pedig az a dolgunk, hogy megcsináljuk a bulit. A mai fiataloknak sokkal magasabb az ingerküszöbe, ki van tágulva az agyuk, sokkal nyitottabbak a világra, és több impulzus kell nekik, hogy megmenjenek, szóval mi mást tudunk tenni, mint felrobbantani a helyszínt.

Zavar, ha felismernek az utcán titeket?

Nem. Én ugyanaz vagyok a színpadon, mint a magánéletben is. Maximum annyi, hogy a színpadon a rosszabbik énemet engedem felszínre. De mindenkiben megvan ez az őrjöngő őrült, aki mindenkit megver, ha nem bulizik. De a magánéletben is ugyanilyen közvetlen arcokkal találkoznátok. Rengeteg DJ-t láttunk, akit megválasztottunk az év DJ-jének és kicsit nagyképűbb lett tőle. Nem lentről jövünk, nem fentről, mi pont középről indultunk. Tudod, a rapperek szoktak erre hivatkozni, hogy a gettóból jöttek, meg vannak azok a diszkósok, akiknek apuci megcsinálta a karrierjét. Mi pont a közepe vagyunk ennek szerintem. Istennek hála, hogy azzal tudunk foglalkozni, amit szeretünk. Annak élünk, amit szeretünk, pusztítjuk az alkoholt, hiszen az a legnagyobb ellenség. Na ez a vicc része. Én imádom, sőt, szeretek beszélgetni a fiatalokkal, ha odajönnek, hogy ők hogyan élték meg a bulit, vagy mit változtassunk, mert ez a fajta feedback a legegyenesebb. Ha nincs kapcsolatunk, meg elzárkózunk, nem tudunk fejlődni. Pont valamelyik héten néztük, hogy a Tommorrowlanden Dimitri Vegas felvett egy maszkot, és bement bulizni a tömegbe. Hát hogyne, a közönség élménye a legfontosabb.

Mi végignéztük, ahogy a Bárány csomó embert felhozott, több mint a feléből már csak az arca maradt meg, fellépés és teljesítmény, az nulla. Mi tizenhetedik éve vagyunk a szakmában, megjártuk az alját is, a tetejét is. Azt tudom mondani, amit az ilyen Táncdalfesztiválon a Zalatnay vagy a Neoton mondott: ahol kettő asztalt összetolnak, ott már megcsináljuk a bulit.

A második szabály, ezt nagyapám mondta, aki a Moképnál dolgozott (korábbi mozgókép-forgalmazási vállalat): „Kisfiam, kettő embernek is levetítjük azt a filmet, amit előtte 1500-nak.” Ezekkel fontos tisztában lenni.

Forrás: KatapultDJ hivatalos

Nyáron nagyon sokat turnéztatok; hogyan bírjátok ki a rengeteg utazást, mivel tudjátok elütni az időt?

Nagyon szeretjük. Reggel beszélgettem pár DJ-vel, ők nem igazán bírják ezt. Vagy azért, mert nem társasági emberek, vagy mert szar kocsijuk van, bármi. Én imádom, rengeteget beszélgetünk, elhülyéskedünk, szívjuk egymás vérét, piázgatunk, barátok vagyunk. Ha egész héten nem beszéltünk, simán képesek vagyunk három órát végigkommunikálni Nyíregyházáig. Azért egy 30 bulis kör vége felé már többet alszunk, de figyelj csak, ez az egész addig tart, amíg minden részét élvezed. Az utazást, a bebaszást, a parkolóba hugyozást. Most az új csaj, aki először volt velünk, végig hányta az utat egy OBI-s zacskó társaságában. Ha már el akarsz rohanni egy fellépésre, meg minél korábban hazajutni, akkor nem buliztatni mész, hanem csak pénzért. Akkor írj inkább jó zenéket, aztán kapd meg érte a jogdíjakat. Mi ennek minden részét szeretjük, és nem igazán érezzük úgy, hogy abba kéne hagyni. Általában fontos ezeket szeretni, mert a buli része másfél óra, de a pakolás-utazás, akár Nyíregyháza esetében, máris nyolc. Ez olyan, mint a baszás, két másodperc élvezésért fűzöl egy nőt fél évig, mégis szereted az egészet.

Vannak olyan helyek az országban, amik a kedvencek közé tartoznak?

Én nagyon szeretem a határ menti megyéket. Borsod, Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés, Csongrád brutális, mindenki alkoholista, leszakítják a saját fejüket és azt rugdossák. De a Dunántúlon is vannak ékszerdobozok: Székesfehérvár, Győr, Szombathely, vagyis Gencsapáti, az mindig erős. Én azt mondom, hogy szépen lassan építkezünk, és lassan mindenhol megálljuk a helyünket. Nem a semmiből kerültünk elő, városról városra, megyeközpontról megyeközpontra vívtuk ki a saját kis dicsőségünket, meg a csatáinkat, a végén a háború is a miénk.

A magánéletet nehéz összeegyeztetni a Katapulttal?

Figyelj, csajok jönnek-mennek, mindenki keresi a nagy Őt. Ha nincs nagy Ő, akkor a kis őt, ha az sincs, akkor az sem baj, ha mozog. Olyan nőt kell találni, aki ezt elviseli, és támogat benne. Most az a terv, hogy egy olyan lányt vegyünk be a csapatba, aki diszkózik, és akkor Bozókyval végre teljesen az alkoholizmusnak szentelhetjük az életünket. Nem szólunk bele senkinek sem a dolgába. A sofőrünk már elvált, van a csapatban olyan, aki túl van a nagy Ő-n, van, aki még keresi. Semmivel sem jobb, ha egy otthonülő, videójátékozó hülye gyerek vagy, mintsem hogy kiélnéd a vágyaidat. Mi szerencsések vagyunk, elég sok ismerkedős estet tudunk tartani, így van időnk megtalálni a számunkra tökéleteset. Legyen az nagy, kicsi, nimfomán, esetleg fadarab. Egyébként nem annyira bonyolult, ehhez is intelligencia kell. Kell egy érzelmi intelligencia, amivel elindul az ember. Bár ezt a dumát is a Báránytól lopom, hogy „azért jó 3 után zenélni, mert fél 5-re már csak a maradék van ott”. Onnan már könnyebb szemezgetni.

Forrás: KatapultDJ hivatalos

A jövőt tudatosan tervezitek? Várható valamilyen változás, azon túl, hogy idén kiszállt ismét egy arányaiban állandósult lány?

Stratégiai tervezés az mindig van, fontos előre eldönteni, hogy vodkát, vagy Bacardit igyunk… De viccet félretéve, három hónapot szoktunk előre tervezni egyébként, 15 zenei ötletünk van, most sokat dolgozunk együtt a Pixával. Általában elmondom neki az ötleteimet, ezeket ő lenyúlja, ezzel próbál betörni most a DJ szakmába, de majd odafigyelünk rá. Ismét félretéve a viccet, tele vagyunk ötletekkel, ez egy nagyon jó időszak nekünk. A zenekaroknál szokták mondani, hogy „visszavonulunk stúdiózni”, az egy marha unalmas fázis, nekünk viszont folyamatos visszajelzésre van szükségünk. Alapvetően egyszerű, jön egy ötlet, megcsináljuk, megcsináltatjuk. A Pixának szólunk akár, hogy ne menjen le az étterembe kajálni, hanem dobjon fel nekünk egy beatet. Megcsinálja, és a hétvégén már ki is próbáljuk a bulikban. Ha jó, akkor marad, ha nem jó, akkor meg változtatunk rajta, vagy kuka. Most, amit eldöntöttünk, hogy megint lesz egy-két meglepetés darabunk. A Zámbó Jimmy, illetve a Vörösbort ittam a héten című nóták mellé beveszünk még egy-két klasszikust. Megmondom őszintén, a fiatalok sírva üvöltik ezeket a dalokat, ez a jó értelemben „sírva vigad a magyar”. Természetesen nem akarunk mulatós esteket csinálni, azt meghagyjuk a Pixának meg a Grofónak. Meghökkenteni akarunk, szórakoztatni, kibillenteni. Mi azért nem tudjuk azt csinálni, mint a többi diszkós, hogy ugyanazt a szettet játsszuk évtizedek óta, ugyanaz a minimal, ugyanaz a techno, mert mi pont ellenkezőleg. Egy óriási nagy smarties-doboz vagyunk, és bármi kijöhet belőle egy szett alatt.

Vannak a Katapulttal kapcsolatos gyakori/idegesítő kérdések?

Hát idegesítő kifejezetten nincs, inkább az ilyenek, mint a „Tényleg barátok vagytok Andorral?”. Volt ez a Majka-Curtises balhé, nálunk is van egy harmadik barát, aki sajnos közénk állt, ez az alkohol. De szerencsére minket ez nem szétszakít, inkább összetart. Van a színpadon a Bozóky, a Lipóczy meg az alkohol. És ez így van rendjén.

Kiemelt kép: KatapultDJ hivatalos

„Boldogságtól viszket a tenyerem” – Blahalouisiana évnyitó Zalaegerszegen

Sok szép ember érkezett január 11-én a zalaegerszegi VMK Caféba, hogy 2019-ben először hallhassák a Blahalouisiana zenekart. Arányaiban megtelt a zalai megyeszékhely művészkocsmája, mondhatni Túl távol, elég közel volt a hallgatóság. Az óvatos kezdés a végére igazi eufóriát szült, és végre úgy éreztük az évben először: ez nem csak a Sokadik Egyetlen volt.


Sreit Viktória galériája


Kihirdették a 91. Oscar-díj jelöltjeit

Ma délután az Akadémia kihirdette a február 24-én (magyar idő szerint február 25-én hajnali két órától) megrendezésre kerülő Oscar-gála 24 kategóriájának jelöltjeit. Az alkotások közül nem egy okozott meglepetést negatív és pozitív értelemben is. A kedvenc (The Favourite) és a Roma című film is egyaránt tíz kategóriában kapott jelölést, így ők vitték a prímet. Rossz hír viszont, hogy idén nem szoríthatunk magyar filmnek a díjátadón, hiszen sem a Ruben Brandt (animációs film), sem a Napszállta, sem a Susotázs (rövidfilm) nem kapott helyet a 91. Oscar-díj jelöltjeinek listáján.

Legjobb film:

Fekete Párduc
Csuklyások – BlacKkklansman
Bohém rapszódia
A kedvenc
Zöld könyv
Roma
Csillag születik
Alelnök

Legjobb rendező:

Spike Lee (BlacKkKlansman – Csuklyások)
Pawel Pawlikowski (Hidegháború)
Yorgos Lanthimos (A kedvenc)
Alfonso Cuarón (Roma)
Adam McKay (Alelnök)

Legjobb színész:

Christian Bale (Alelnök)
Bradley Cooper (Csillag születik)
Willem Dafoe (At Eternity’s Gate)
Rami Malek (Bohém rapszódia)
Viggo Mortensen (Zöld könyv)

Legjobb színésznő:

Yalitza Aparicio (Roma)
Glenn Close (The Wife)
Olivia Colman (A kedvenc)
Lady Gaga (Csillag születik)
Melissa McCarthy (Megbocsátasz valaha?)

Legjobb férfi mellékszereplő:

Mahershala Ali (Zöld könyv)
Adam Driver (Csuklyások – BlacKkKlansman)
Sam Elliott (Csillag születik)
Richard E. Grant (Megbocsátasz valaha?)
Sam Rockwell (Alelnök)

Legjobb női mellékszereplő:

Amy Adams (Alelnök)
Marina de Tavira (Roma)
Regina King (If Beale Street Could Talk)
Emma Stone (A kedvenc)
Rachel Weisz (A kedvenc)

Legjobb eredeti forgatókönyv:

A kedvenc (Deborah Davis, Tony McNamara)
A hitehagyott (Paul Schrader)
Zöld könyv (Nick Vallelonga, Brian Currie, Peter Farrelly)
Roma (Alfonso Cuarón)
Alelnök (Adam McKay)

Legjobb adaptált forgatókönyv:

The Ballad of Buster Scruggs (Joel Coen, Ethan Coen)
Csuklyások (Charlie Wachtel, David Rabinowitz, Kevin Willmott, Spike Lee)
Megbocsátasz valaha? (Nicole Holofcener and Jeff Whitty)
If Beale Street Could Talk (Barry Jenkins)
Csillag születik (Eric Roth, Bradley Cooper, Will Fetters)

Legjobb idegen nyelvű film:

Kafarnaum (Libanon)
Hidegháború (Lengyelország)
Never Look Away (Németország)
Roma (Mexikó)
Bolti tolvajok (Japán)

Legjobb animációs film:

A hihetetlen család 2.
Kutyák szigete 
Mirai – Lány a jövőből 
Ralph lezúzza a netet
Pókember: Irány a Pókverzum!

Legjobb látványtervezés:

Fekete Párduc
Az első ember
A kedvenc
Mary Poppins visszatér
Roma

Legjobb fényképezés:

Hidegháború (Lukasz Zal)
A kedvenc (Robbie Ryan)
Never Look Away
Roma (Alfonso Cuarón)
Csillag születik (Matthew Libatique)

Legjobb jelmez:

The Ballad of Buster Scruggs
Fekete Párduc
A kedvenc
Mary Poppins visszatér
Két királynő

Legjobb vágás:

Csuklyások – BlacKkKlansman
Bohém rapszódia
A kedvenc
Zöld könyv
Alelnök

Legjobb smink:

Határeset
Két királynő
Alelnök

Legjobb zene:

Fekete Párduc
Csuklyások – BlacKkKlansman
If Beale Street Could Talk
Kutyák szigete
Mary Poppins visszatér

Legjobb betétdal:

„All The Stars” – Fekete Párduc
„I’ll Fight” – RBG
„The Place Where Lost Things Go” – Mary Poppins visszatér
„Shallow” – Csillag születik
„When A Cowboy Trades His Spurs For Wings” – The Ballad of Buster Scruggs

Legjobb hangkeverés:

Fekete Párduc
Bohém rapszódia
Az első ember
Roma
Csillag születik

Legjobb hangvágás:

Fekete Párduc
Bohém rapszódia
Az első ember
Hang nélkül
Roma

Legjobb vizuális effektek:

Bosszúállók: Végtelen háború
Barátom, Róbert Gida
Az első ember
Ready Player One
Solo: Egy Star Wars-történet

Legjobb dokumentumfilm:

Free Solo (Jimmy Chin, Elizabeth Chai Vasarhelyi)
Hale County This Morning, This Evening (RaMell Ross)
Minding the Gap (Bing Liu)
Of Fathers and Sons (Talal Derki)
RBG (Betsy West, Julie Cohen)

Legjobb rövid dokumentumfilm:

Black Sheep (Ed Perkins)
End Game (Rob Epstein, Jeffrey Friedman)
Lifeboat (Skye Fitzgerald)
A Night at the Garden (Marshall Curry)
Period. End of Sentence (Rayka Zehtabchi)

Legjobb animációs rövidfilm:

Animal Behaviour
Bao
Late Afternoon
Once Small Step
Weekends

Legjobb rövidfilm:

Detainment
Fauve
Marguerite
Mother
Skin

Kiemelt kép: 24.hu

Most jó volt – Vad Fruttik a Cinema Caféban

Megtelt a Cinema Café előtere szombat éjszakára: mindenki eljött, hogy együtt üvölthesse ki örömét, bánatát, fájdalmát, keserűségét. Ugráltunk örömtelien, aztán ugráltunk, mert úgy talán kevésbé fáj minden nehézség, ugráltunk, hogy könnyebb legyen – hátha így lerázunk mindent magunkról – és ugráltunk, hogy eggyé váljunk a tömeggel. De minden földet érés mit sem ér Likó Marci üzenete nélkül: szeressük egymást. Hát így szerettünk mi a Vad Fruttik szombathelyi koncertjén.


Lutor Katalin galériája


Egy porondmester emlékére – 75. életévében elhunyt Andy Vajna

75. életévében meghalt Andy Vajna producer, a magyar filmiparért felelős kormánybiztos, a Rambo- és Terminátor-filmek producere.

Meglepetésként jött a hír, mert ez a fickó örökkévalónak tűnt. Mint sok minden a jelenlegi Magyarországon, kérlelhetetlenül, stabilan cövekelte be magát egy hatalmi pozícióba, és egy olyan kis világot hívott létre maga körül, aminek befogadható időintervallumban nem igazán lehet a végét látni.

De nem is akartuk, mert kínos volt visszaemlékezni arra, ami előtte volt, az évtizedekre, amikor a kevés kivételtől eltekintve olyan ingadozó, suta hitünk volt a magyar filmben, hogy volt pofánk díjakkal elhalmozni a Fekete Kefét, főszerepet adni Majkának, vagy épp egy leheletnyit túl komolyan venni a Kapa-Pepét. Tiszta cirkusz.

Erről az időszakról feledkeztünk meg, először, amikor piszmogva ültünk be A nagy füzetre, aztán bevallottuk magunknak hogy na jó, igazából már vártuk az Isteni műszakot, meg a Liza, a rókatündért. A 2016-os évet pedig Király Gábor mackónadrágja mellett pedig már egy bizonyos arany szobrocska határozta meg nekünk, büszke magyarok számára, és azóta ugyan lehetett gúnyolódni a Pappa Pián meg Tímea cicájának magángépeztetésén, szépen lassan megtanultunk bízni Andy Vajnában, az újsütetű porondmesterben és abban az irányban, amibe a magyar filmet viszi.

Ennek a bizalomnak persze voltak határai, buktatói, amiket mindig kényelmesebb volt félretenni, mert nem igazán fűlött a fogunk ahhoz, hogy visszagondoljunk a 2011 előtti sötét középkorra – hiszen mégis csak a NER szerves részéről volt szó, egy olyan emberről, akinek közvetlen köze akadt ahhoz, hogy a Tények meg a TV2 ma az, ami, és aki egy legalábbis megkérdőjelezhető módszerekkel operáló hatalmat szolgált ki azzal, hogy jelentős mennyiségű közpénzt az említett rezsim imázsába konvertált. Minden Oscar-díj, fesztiválszereplés és kasszasiker azt volt hivatott bizonyítani, hogy Magyarország jelenleg igenis fasza hely, amikor a valóságban sokunk számára egyáltalán nem az.

Szeretjük kategóriába osztani az embereket, mert így egyszerűbb az élet, szeretjük felosztani a társadalmat a Jókra meg a Gonoszokra, mert így rögtön tudjuk, hova álljunk, és rögtön közösségben érezhetjük magunkat – ezt a mi generációnk már pár plakátkampánnyal ezelőtt megtanulta. Andy Vajnát nehéz volt így látni: balról a TV2 és az urizálás kapcsán pergett az ostor, jobbról amiatt, hogy nem volt terítéken eléggé a magyar történelem a filmalapnál, ha meg igen, akkor is csúnya büdös libsik álltak a kamera mögött.

Forrás: www.mariokassar.com

Andy Vajna nagysága abban rejlett, hogy mindez nem érdekelte: nem volt tábora, egyéniség volt, olyan igazi amerikai típus, azzal az individualitással, amit nem oktatnak olyan iskolákban, ahol vagy kötelező orosz nyelv, vagy kötelező erkölcstan található a tantervben. Nem művész volt, nem zseboligarcha, hanem olyan szintű vállalkozó, akinek Magyarországon maximum a paródiája tudott befutni az elmúlt években. Ez volt az, ami megkülönböztette a NER többi nagykutyájától: nem seggnyalásból gazdagodott meg, hanem a saját ívében, egy fodrászat-parókagyártás-megaproducer konkávban érte el a sikert, és éveken keresztül a nyereségeit és a bukásait a szabadpiac határozta meg: a Rambo sikeres volt, a Skarlát betű tanyált, a Die Hard 3 ütött, a Deep Rising hasalt, a Cinergiből meg a Carolcoból C2 lett, a Terminator 4-nek meg nem volt semmi értelme. Ilyen ez a showbiznisz.

Én ezek után úgy képzelem el, hogy amikor Vajna visszajött hozzánk Filmalapot gründölni, az már inkább volt számára egy rutinmunka fáradt nyugdíjas éveire a végtelen jachtozások helyett, mint az a komoly, kemény munka, amit évtizedeken keresztül végzett. Ilyenkorra ismerte már a filmkészítés csínját-bínját, akkora tapasztalattal és profizmussal művelve az ipart, hogy még félgőzzel, közpénzen is alkalmasabb volt a feladatra, mint bárki más. Hogy ez már részben politika volt, hogy ez már valamennyire táborhoz tartozás, nem érdekelte. Pontosabban (paradoxon), volt akkora egyéniség, hogy ne érdekelje. Értett ahhoz, amit csinált, tudta, hogyan kell normális dolgokra elkölteni a közpénzt, nem félt interjút adni a lakájmédián kívül, nem félt attól, hogy saját véleménye legyen, de attól sem, hogy politikai megfontolások helyett szakmai szempontok szerint támogasson alkotókat.

Mégis, mindezt a rendszer kedvében, a rezsim hasznára: a „kenyeret és cirkuszt” nevű képletben volt ő a cirkusz felelőse. De szerencsére azt legalább minden további nélkül elmondhatjuk, hogy fantasztikus cirkuszt csinált, remek porondmester volt. Reméljük, adoptált táborában lesz annyi kurázsi, bölcsesség és vagányság, hogy a lába nyomába érjen.

Kiemelt kép: (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

LEGUTÓBBI CIKKEK