Ha igaz a mondás, hogy kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba, akkor most ez igazán ide illik: nincs két egyforma Budapest Bár koncert. A repertoár ugyanis az énekesektől függ, hiszen a zenekar létszáma hatalmas. Így mindig újat, izgalmasat, mást hoznak magukkal az útra. Ez alkalommal az AGORA-Művelődési és Sportház színpadára Tóth Vera, Mező Misi, Szűcs Krisztián, Behumi Dóri és Keleti András érkezett és vezetett minket végig március 14-én este az igazi bárzenéken, a latinos vérpezsdítő ritmusokon és a pörgős nótákon.
Cikksorozatunk a hétvégi pihenés egy-egy üres óráját kívánja megtölteni olyan zenei élményekkel, amelyeknek a szórakoztatás mellett céljuk az is, hogy a mainstream zenei piacon kívüli világba is betekintést nyújtsanak.
A Talking Heads 1975-ben, New Yorkban alakult, leginkább new wave, post-punk, art pop vonalra besorolható zenekar. Harmadik albumukat 1979-ben jelentették meg. A zenekar művészetis tanulók hobbijaként indult, majd első, hírnevüket megalapozó fellépésük a punk és new wave szcéna fészkében, a legendássá váltCBGB klubban volt, a – szintén legendássá vált – Ramones előtt.
CBGB Club, New York, 1973 Forrás: worldcafe.tumblr.com
A Fear of Music címet viselő album sötétebb, komorabb arcát mutatja a csoportosulásnak, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem szűnik meg az a tipikusan zakatolós, autisztikus, pszichedelikus hozzáállás a funkhoz, ami már az 1977-es Psycho Killerrel a Talking Heads védjegyévé vált.
Az anyagban szorongatóbb légkörrel találkozunk, mint az előző Heads albumokban – gyakran jelenik meg a menekülés motívuma, a frontember, David Byrne által visszatérően megfogalmazott nagyvárosi elveszettség, modern társadalmi viszonyokból eredő frusztráltság
Az album producere az a Brian Eno, akit sokan az ambient zene atyjának tartanak, és aki olyan híres előadókat támogatott sokszor dekonstruáló, kreatív, konvenciókat kerülő zenei ötleteivel, mint David Bowie, a U2, a Coldplay, vagy Damon Albarn.
Byrne-Eno Forrás: https://www.factualopinion.com
Az album azonosítható zenei vonásai közé tartoznak a szokatlan ritmusok, avantgárd kísérletek és szólók, a már említett zenei dekonstrukció, David Byrne játékos-őrült jelenléte a mikrofon mögött.
Végül, érdekes adalékként tenném hozzá, hogy egy teória szerint az albumon szereplő egyszavas címek elé oda kell illesztenünk a „Fear of” kifejezést, tehát: Fear of Air, Fear of Heaven, Fear of Cities…
A felejtés téves koncepció: valójában születésünktől kezdve mindent megjegyzünk, ami valaha történt velünk, de ennek csak a töredékét tudjuk előhívni. Tudat alatt hordozzuk halmozott emlékeinket, melyek csendesen formálják gondolatainkat és döntéseinket. De vajon lehet egy fájdalmas élménynek akkora ereje, hogy még generációkkal később is érezhető az átörökített érzelmi lenyomata? Lehetséges volna, hogy egy gyerek azért nem akar megfoganni, mert a sosem volt dédmamája belehalt a szülésbe? Ezt az izgalmas kérdéskört járja körül a CREDO, a Szegedi Kortárs Balett legújabb táncdrámája, Juronics Tamásrendezésében és koreográfiájával.
Egy család – három generáció. Három nő és három személyes, eltitkolt tragédia, amelyek elfojtva a negyedik generáció fiútagjában csapódnak le, megrekesztve az életét. Három nő, három sorsjáték. A történeteket először külön-külön, időrendben követjük, majd lassan egymásba csúsznak – párhuzamokat húzva egymás között, az ismétlődő mozdulatokkal felfedve, hogyha nem oldják fel őket, a keserű sorsok újrajátsszák önmagukat. A három sorsjátékot három hófehér szemű, egyforma arcot viselő nő követi. Fehérek és mégis feketék, életet visznek, és halált hoznak – vagy éppen fordítva. Ők a három párka: sorsistennők, akik az élet fonalát tartják kezükben: ápolják, vagy elvág(hat)ják azt. A három nő szomorú szerelmi életében pedig, ahol farkasszemet nézve, vagy éppen kézen fogva jár a születés és halál, fehér és fekete arcukat is megmutatják.
Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Mivel a történetek idővel (részben) egybe fonódnak, nagyon figyelmesnek kell lennünk, hogy értelmezzük, mely karakterek osztoznak a téren, de az időn nem. Táncdráma lévén a narratíva beszédre nem, csak mozdulatokra hagyatkozhat, Juronics Tamás kiváló munkája viszont kielégíti a hozzá fűzött elvárásokat: koreográfiájával a táncosok gyönyörűen fejezik ki, amit nehéz szavakba foglalni, s amit szavakkal talán nem is lehet.
Az előadás hangulatteremtőjének legerősebb eszközei kétségkívül a díszlet és a fény(játék) együttese, valamint a zenéhez fűzött különleges hanghatások. A háttér egy mállott vakolatú, tágas szoba egy zongorával, sok ablakkal és rengeteg rejtett titokkal. A seszínű, mégis hangulatos falak a fényfestéssel és a finom fényjátékkal magában is lenyűgöző látványt nyújtanak – még hangulatosabb képet fest az időtől és kosztól homályos ablakokon beszűrődő, aranyozott fényben kavargó, sűrű felszálló por látványa. A színpadi világítás két domináns színe a kék és az aranybarna – a játékosok is ezekbe a színekbe öltöztek -, melyek végig jelen vannak, komplementerek révén együtt is kellemes, kiegyensúlyozott látványt nyújtanak, de a jelenetek hangulatához kapcsolódva váltakozva, külön-külön is uralkodik ez a hideg és meleg szín.
Különös hangsúlyt kap a legnagyobb, középre igazított, pókháló lepte tejüveg tábla, amely hol üresen tátong az ijesztő, sötét semmibe, a múltba, jelenbe, jövőbe, hol a háttérben zajló (túlvilági) eseményeket mutatja, de akár még tükörként is funkcionál. Szintén transzcendentális szerepe van a termetes, súlyos bejárati ajtónak, amely a beszűrődő aranyozott fénnyel a túlvilágot, vagy akár csak egy szebb jövőt sejtet.
A zenéhez illesztett háttérhangok és hanghatások, a finom, vagy erőteljes zúgások, dobogások, kivehetetlen suttogásokkal, esetleg karcos, horrorszerű sikoltásokkal tarkítva szintén nagyon hatásosan erősítik fel az adott jelenet hangulatát. A darabban többnyire Bach, Chopin és Födő Sándor lágy érzetű szerzeményei szólnak – az utolsó jelenet kivételével, melynek az előadás címadója, Arvo Pӓrt észt zeneszerző Credója adja az aláfestést. Ez a súlyos zenei mű kiválóan illeszkedik a jelenethez, maga is erős intenzitással bír, és egy grandiózus lezárással pecsételi meg ezt a kiváló darabot
A köztudatban máig élénken élő, erősen mitizált március 15-ei nap egy láncszeme volt annak az Európa-szerte lezajló, páratlan forradalom- és eseménysorozatnak („A népek tavasza”), ami alapjában rázta meg a kontinens hatalmi szerveződését. S ha csak hazai viszonylatban próbáljuk értelmezni a március 15-ei eseményeket, láthatjuk, hogy a néhány radikális ifjú (Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi) által aznap elindított össztársadalmi lavina előzményei időben egészen az ő gyermekkorukig, az 1820-as évekig nyúlnak vissza. A március idusai, vértelen pest-budai forradalom ugyanis mind a hazai, mind a nemzetközi történések és folyamatok egyik fontos és megalapozott következménye volt.
1830-tól, Széchenyi Hitel című műve megjelenésétől datáljuk hazánk egyik legjelentősebb történeti korszakát. A reformkor közismert mottója, a Kölcsey által megfogalmazott „Haza és haladás” megállapítása jól tükrözi a kortárs, elsősorban liberális nemesi célokat; az ország politikai, társadalmi és gazdasági előremozdítása, felzárkóztatása a nyugati mércékhez igazodva és azok példáját követve, mindezt az alsóbb (elsősorban jobbágyi) társadalmi rétegek érdekérvényesítése mentén.
Schöfft József: Széchenyi István a Vaskapunál
A kor szellemi és értelmiségi vezetői magukra vállalták a magyar nyelv gyökeres átalakításával járó korszerűsítését és a magyar kultúra felvirágoztatását. Évszázados lemaradás orvoslását igyekeztek eszközölni két évtized alatt. Nem kevesebbet tűztek ki célul, mint a modern nemzetteremtést és egységesítést a nacionalizmus és liberalizmus (ekkor még összefonódó) jegyében.
Olyan korszak volt ez, ahol meghatározó, ám egymással alapvető pontokban ellentétes álláspontot és véleményt képviselő politikai szereplők (Kossuth és Széchenyi) tisztelettel és méltósággal viseltettek egymás és önmaguk személye iránt a közélet és a magánélet színtereiben egyaránt.
Barabás Miklós: Kossuth Lajos
S hogy ne csak egyéni érdemekről beszélhessünk; a reformkor, a forradalom és az azt követő önvédelmi harc is megmutatta a nemzetben rejlő óriási potenciált, ha annak vezető elitje önnön érdekeiket félretéve, azokon túl nézve, áldozatokat hozva törekszik az ország előbbre vitele érdekében.
A reformországgyűléseken zajló javaslatok, viták és párbeszédek törekedtek megteremteni hazánkban a politikai nyilvánosságot. Kiemelkedő eredményt elsősorban a magyar államnyelvvé tétele (1844) jelentett néhány fontosabb társadalmi-jogi kérdések megoldása mellett. Ezen országgyűlések vetették el a megújulás iránti szándék csíráit és lehetőségét.
1848 elejére egyre feszültebbé vált a viszony a reformok szükségességét hangoztató ellenzék és a Habsburg uralkodó között. Ekkor ment végbe a kedvező külpolitikai fordulat a február 22-i párizsi forradalom kitörésével. Az ezt követő forradalmi hullám a különböző európai nagyvárosokban tökéletes alkalmat biztosított a hazai ellenzéknek az uralkodóval szembeni erélyes fellépésre. A március 15-én végbemenő pest-budai történések mindezt tovább erősítették. Az uralkodó kénytelen volt elfogadni az ellenzéki követeléseket – ez az áprilisi törvényekben testesült meg.
A nemzet leszakíthatta magáról a középkorból átörökölt, rendkívül merev feudális kötöttségeket, amiket már így is rabigaként viselt régóta saját – és idegen – elitjének érdekei miatt. Újonnan léphetett a 19. századi modern korba és a progresszió útjára. Az áprilisi törvények nem csak legitimmé tették a március 15-ei forradalmi eseményeket: bennük született meg a lehetőség és az alap a polgári parlamentáris, alkotmányos alapokon nyugvó, modern nemzetállam létrejöttére és kibontakozására.
Nem csak új (egyben rendezetlen) közjogi helyzetet teremtettek Ausztriával; átfogó államszervezeti reformokat hajtottak végbe. Létrejött az önálló, független, felelős magyar minisztérium és a népképviseleti alapokon nyugvó törvényhozás. A polgári, politikai és vallási szabadságjogok megteremtésével egy igazi, nyugati típusú állam jöhetett létre. Megvalósult a közteherviselés és a jogegyenlőség.
Az első felelős magyar kormány (Tyroler József színezett metszete)
Európában is egyedülálló jobbágyfelszabadítás mehetett végbe, állami kárpótlással, hónapok leforgása alatt. A választói rendszer értelmében a felnőtt férfilakosság nagyjából 5%-a szavazhatott (a vagyoni-műveltségi cenzus értelmében), ami a kontinensen kimagasló aránynak számított.
Mindamellett számos kérdést nyitva hagyott és/vagy ideiglenes megoldásokkal próbált kezelni. A kortársak többek között nem mérték fel a nemzetiségi helyzet rendezésének szükségességét.
Az első népképviseleti országgyűlés (August von Pettenkofen litográfiája)
Az 1848 augusztusára a különböző ausztriai tartományokban stabilizálódó helyzet lehetőséget teremtett a Habsburg uralkodónak, hogy semmissé tegye korábbi, törvényi intézkedéseit (természetesen jogtalanul). Az ezzel párhuzamosan kibontakozó nemzetiségi felkelések (szerb, majd román) csak tovább gyengítették az első magyar kormány pozícióját. Szeptemberben megkezdődhetett Jelačić horvát bán támadása.
Az önvédelmi harc politikai és katonai értelemben is nevezhető hullámvasútnak, kisebb-nagyobb sikerekkel a kezdetben, látványos malőrökkel és kudarcokkal a későbbiekben. A küzdelem új színt öltött a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával (1849 áprilisa), ami kimondta Magyarország teljes önállóságát és függetlenségét Ausztriától – a Habsburgok trónfosztásával egyetemben.
A modern kori Magyarország első pátere, Ferenc József (Edouard Klieber portréja)
Mint ismeretes, az orosz intervenció megpecsételte az ország függetlenségi harcát. A túlerővel szemben tehetetlen kormány emigrált, a magyar hadsereg kénytelen volt letenni a fegyvert. Évtizedes elnyomás és önkény következett. A már ekkor hanyatló, európai nagyhatalomnak nehezen nevezhető Ausztria sorra szenvedett vereséget rivális szomszédaitól. Olyannyira, hogy az 1860-as évek közepére készen állt a megegyezésre a magyarokkal is.
Az ország ismét, véglegesen és végzetesen betagozódott a Habsburg Birodalomba. Az 1867-es, túlértékelt, kiegyezésnek csúfolt egyoldalú kompromisszum erősen „engedett a ’48-ból”. A Magyar Királyság a nemzethalál szélére sodródott a háborút vesztő társország, Ausztria oldalán az I. Világháborúban és az azt követő trianoni békediktátummal.
Március 8-án egy különleges esten találkozott a kortárs költészet és a hiphop az A38 kiállítóterében. Az Ars-csoport által rendezett eseményen Simon Márton költő, slammer zenei aláfestéssel olvasta fel saját költeményeit, majd a HOLDUDVARfiúzenekar robbantotta fel a színpadot.
Tavaly jelent meg Simon Márton harmadik kötete, A rókák esküvője címmel. A költő az eseményen többek között ebből olvasott fel verseket, amihez a HOLDUDVAR két tagja gitárral, szintivel és elektronikus alappal biztosított zenei aláfestést. Az est témája a vaporwave, a köré épült szubkultúrával együtt, ami nosztalgikusan idézi fel a ’80-as, ’90-es évek hangulatát. Ennek a korszaknak a zenéjét idéző, különböző effektekkel újragondolt stílus remekül illett a versekhez, segített igazán átélni a hangulatot, és mélyebben elmerülni a szövegekben. A kötet versein kívül régi és új slam poetry szövegek is hallhatók voltak.
Simon Mártont slammerként rég láthatta a közönség színpadon, másfél éve nem írt slamet, de erre az estére hozott néhány újat. Ezek a szövegek annyiban különültek el a felolvasás többi részétől, hogy nem kaptak zenei aláfestést, de az nem is illett volna hozzájuk. Önmagukban is megállták a helyüket, valamint visszahozták a hallgatót a versek és a zene által teremtett, elvont világból, más hangulatot teremtettek.
Forrás: a38.hu
Az est második felében a HOLDUDVAR fiúbandáé volt a színpad, akik eljátszották az ATM mixtape dalait, amit Balatonakarattyán egy hétvége alatt vettek fel. A tizenakárhány (maguk sem tudják pontosan, hogy mennyi) tagú banda koncertje és a számok is pont olyanok voltak, mint amiket egy hétvége alatt hoztak össze. Ez nem jelenti azt, hogy azok nem jók, csak kevésbé összeszedettek. Ha ennyi ember van egyszerre a színpadon, óhatatlanul túl nagy lesz a rendezetlenség, és képes azt a hatást kelteni, hogy egy csapat srác komolytalanul rapeset játszik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne csinálnának nagyon jó hangulatot, sőt. A közönség táncolt, imádta a számokat, a HOLDUDVAR tagjainak lelkesedése mindenkit magával ragadott, így minden negatívum ellenére egy fergeteges buli kerekedett.
A vaporwave stílus itt is megjelent a vetítésnek köszönhetően. A régi felvételek jól passzoltak a számok hangulatához. A banda jó úton halad afelé, hogy a mai közéletet, embereket és gondolkodásmódot remek érzékkel kiparodizáló számaikkal beírják magukat a magyar underground köztudatba.
A vihar kapujában című Müller Péter dráma megtekintése után Mihály Péter, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház oszlopos tagja válaszolt kérdéseinkre. Megtudhatjuk karrierjének fontosabb állomásait és betekintést nyerhetünk, hogyan látja ő a színházi életet ma hazánkban.
Hogyan és miért lettél színész?
Az egy érdekes történet, hogy miként keveredtem bele ebbe a színházi világba. Egyszer még Körmenden, elég késő este Kékesi István Gábor, a körmendi kulturális élet akkori motorja bekopogtatott hozzánk azzal, hogy ő Mihály Tamást keresi. A bátyám kiment és meghallgatta negyed órában, hogy mit szeretne, aztán közölte vele, hogy szerinte ő inkább az öccséhez, azaz hozzám jött, akit Péternek hívnak. Ekkor elmondta nekem is, hogy Körmenden régebben elég komoly amatőr színjátszó mozgalom volt és ezt szeretnék újraindítani. S hogy ehhez Merő Bélát, a Hevesi Sándor Színház akkori rendezőjét hívták segítségül, aki el is kezdett velük próbálni egy darabot, de az egyik főszerepre többszöri próbálkozás után sem találtak még megfelelő embert, s most „végső elkeseredésükben” rám gondoltak, mert hallották, hogy szoktam verset mondani. Pár nap gondolkodás után ezt el is vállaltam, tulajdonképpen így kerültem a színészvilágba. Előtte egyetlen egyszer voltam csak színházban, akkor is csak nézőként, és valljuk be: nem tetszett, amit láttam. Valamilyen musical lehetett, mert az ötödik percben táncra perdültek és énekeltek, én meg csak néztem, hogy még csak most ismerkedtek meg, de már egyszerre lépnek, hát ez mekkora kamu és kimentem az előadásról. No, ezután a körmendi darab után kerültem végül a Hevesi Sándor Színházba Zalaegerszegre.
https://www.youtube.com/watch?v=KbHkVBmYWjE
Merő Béla és később Tucsni András is – akit egyébként abszolút a „színházi apukámnak vallok” – már sugallta, lehet, hogy nekem ezzel komolyabban kellene foglalkoznom. Ekkor azonban még minden arra sodort, hogy a szüleim vállalkozásába szállok majd be, azt folytatom. Annyit viszont már akkor éreztem, hogy ez a kereskedelem nem biztos, hogy az én utam, ezért inkább bevonultam katonának, tudat alatt időt nyerni, gondolkodni, mi is legyen belőlem. Bejött. A hosszú szolgálatok alatt elhatároztam, hogy mégis színész szeretnék lenni, így a sikeres felvételi után elkezdtem a Hevesiben a következő évadot. Elég húzós volt, minden nap feszített tempóban: reggel mozgás és énekórák, délelőtt próbák a színház darabjaiban, délután tanórák a színház Ruszt József által alapított iskolájában, a Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdióban, és persze esténként előadások, utána újabb próbák a másnapi mesterségórákra. Végül annak ellenére, hogy én a többi velem kezdő társammal ellentétben teljesen az „utcáról” estem be a színházba, az a megtiszteltetés ért, hogy szerződést ajánlott nekem a Hevesi.
A majdnem húsz éves pályafutásod alatt melyik volt az a szerep, ami a kedvenced volt és mi az, amit a jövőben szeretnél még?
Az utóbbi kérdésedre már csak babonából sem fogok válaszolni! A kedvenc szerepeim… Igazából nem panaszkodom, mert azt szokták mondani, ha egy színésznek egy évben van legalább egy olyan szerepe, amit szeret játszani és kihívást jelent, az már jó. Nekem minden évben volt eddig legalább egy ilyen, általában több is. De, ha mindenképp ki kellene emelnem néhányat, akkor a teljesség igénye nélkül: Az ügynök halálának Biffje mindenképp egy olyan szerep, amin meg tudja mérni magát az ember. Nagyon szerettem még Liliomfit, a Cseresznyéskert Trofimovját, a Vőlegény címszerepét, A kebab Voicu-ját, vagy a kétszereplős Köveket. És persze a Madák Zsuzska által számomra írt Petert, valamint az összes tantermi előadásunkat.
Fotó: Hevesi Sándor Színház
Emellett te rendeztél is színdarabokat. Mesélnél ezekről?
A Hevesiben gyerekekkel rendeztem meg A Pál utcai fiúkat. Nem is olyan régen néztem vissza ezt az előadást, nagyon jó érzés volt, kicsit megelevenedtek az emlékek és persze iszonyat büszke is voltam azokra a gyerekekre. Hiszen abból a 14 fős gyermekszereplő gárdából heten lettek előadóművészek. Ezért is gondolom, hogy időnként fontos lenne újra ilyen előadásokat csinálni, felfedezni az ifjúságot. A Pál utcai fiúk mellett az anyaszínházamban rendeztem még Martin McDonagh tollából a Vaknyugatot és régi álmomat: Molnár Ferenc Liliomját.
A színészet mellett te foglalkozol gyerekekkel is. Hogy került ez be az életedbe, mit csinálsz pontosan?
Pont A Pál utcai fiúk kapcsán indult ez a történet, mert a nagykanizsai Piarista Gimnázium igazgatója látta ezt az előadást és megkereste a színházat, hogy szeretnének indítani egy drámatagozatot, ehhez keresnek tanárt. Röviden, így kerültem oda, s a tagozat azóta is, immár kilenc éve működik, azt hiszem, szép eredményeink vannak. Nemrég Zalaegerszegen is elkezdtem foglalkozni gyerekekkel, de itt még fiatalabb korosztállyal, főleg alsósokkal dolgozom, illetve Zsuzska távozása után rám bízták a színház ifjúsági programjának a Tantermi Deszkának (TD) vezetését.
Fotó: Katona Melinda
Szerinted ma Magyarországon mi a szerepe és a létjogosultsága a színháznak?
Magyarország, úgy látom a színházi nevelésben például Európa élvonalában jár, és egyre csak fejlődik, szóval ez nagyon jó, mert úgy gondolom, olyan nyitott embereket nevelünk, akik önállóan mernek és tudnak gondolkodni, lesz vitakultúrájuk, s minden bizonnyal nyitottak lesznek később is az értéket közvetítő előadásokra. A felnőtt nézők is szeretnek színházba járni, igaz, ebben azért közrejátszhat, hogy Magyarországon elég magas az “egy színházjegyre” jutó állami támogatás, így összehasonlítva más ágazatokkal, a színház még viszonylag olcsó szórakozási lehetőség. De mindenképpen azt mutatja, hogy van igény a kultúrára, egyelőre szerintem nincs baj.
Szólnál pár szót az imént látott előadásról?
A vihar kapujában című darab egy Japánban játszódó történet, ahol háború idején egy fiatal pár férfi tagját megölik az erdőben. A történet arra hegyeződik ki, hogy miközben meghallgatjuk mindenkinek a saját verzióját a történtekről, a néző maga döntse el, kinek hisz és milyen indokból.
Ez egy nagyon „figyelős” darab. Van benne egy krimi vonal, van lélektani vonal, ezek elég pontosan vezetik a nézőt. Nem egy könnyed, habos-babos mű, nem is ez a célja. Szerintem az az igazsága, tanulsága, hogy minden pillanatot mindenki egy sajátos, egyéni szemszögből lát és máshogyan él meg; ezért néha érdemes pár lépéssel hátrébb lépni és a saját történetünkön kívülről is belegondolni, hogy mások hogyan látják ugyanezt a pillanatot, vagy akár minket úgy látnak-e, mint amilyennek mi gondoljuk magunkat.
1923-ban egy testvérpár (Walt és Roy O. Disney) alapította azt a stúdiót, ami lassan száz éve töretlenül remekel a mozivilágban. Először Disney Brothers Cartoon Studiónak hívták a céget, ami néhány változtatást követően 1986-ban nyerte el végleges formáját a The Walt Disney Company névvel. A híres stúdió kezdetben rövid történetekben gyártott meséket, aztán 1937-ben a Disney – és egyben a filmtörténelem is – fontos mérföldkőhöz érkezett, hiszen elkészítették az első, egész estés hangos és színes animációs filmet, a Hófehérke és a hét törpét.
Napjainkra az egyik legnagyobb szórakoztatóipari óriássá nőtte ki magát a stúdió, több generáción átívelő, feledhetetlen darabbal a hátuk mögött, mint a 101 Kiskutya, Hamupipőke, A dzsungel könyve, A szépség és a szörnyeteg, Alice Csodaországban, Csipkerózsika, vagy éppen a Micimackó. Nem véletlen, hogy csak ezekre az alkotásokra tettünk említést a tömérdek más mellett, hiszen azon kívül, hogy a Disney által készültek, egy másik kapocs is áll közöttük, mégpedig az élőszereplős változat.
1996-ban tett a stúdió egy olyan kísérletet, hogy a 101 Kiskutyából készítenek egy ilyet – amiben többek között Glenn Close játszotta De Frász szerepét – és nagy nézettséget is hozott. A siker ellenére a következő ilyen produktumra egészen 2010-ig kellett várni, amikor Tim Burton vászonra varázsolta Alice kalandjait. Újabb alkotási csend következett, ami nem volt annyira hosszú, – mindössze négy év – miután megérkezett a Csipkerózsika főgonosza, Demóna, aki a címadó is lett egyben. 2014-től kezdve már minden évben érkezett valami Disney, ami a jövőre való tekintettel nem évente egy, hanem több lesz – legutóbb a Micimackó alapján készült Barátom, Róbert Gida volt látható.
Már nem kell sokat várni és újabb három klasszikus biztosan bekerül a mozitermekbe. Elsőként – március 28-tól – Dumbó fog a nagy füleivel átölelni minket. Tim Burton által készül, akinek ez lesz a második Disney élőszereplős rendezése, és a tőle megszokott módon feltűnő és elképesztő színkavalkád jellemzi már csak az előzetest is. Biztosan voltak, akik meglepve tapasztalták, hogy Johnny Depp nem fog szerepelni ebben az alkotásban, hiszen kettejük neve már-már összeforrt. Mindazonáltal nagy nevekből nincs hiány, mivel felbukkan Eva Green és Colin Farrell, továbbá a Burton-féle Batman és Pingvin is, azaz Michael Keaton és Danny DeVito. Az első ízelítők után kétségkívül kijelenthető, hogy Dumbó karaktere a kidolgozottság mellett elképesztően bűbájos és tüneményes. Érdekesség, hogy a hírek szerint csak a CGI-ra támaszkodtak a készítők, tehát igazi elefánt nem szerepel majd a filmben.
Időrendben a következő premierre május 23-án kerül sor, ami Guy Ritchie rendezésében az Aladdin lesz. Igen, így van, Guy Ritchie. Az az ember, aki a Sherlock Holmes eddigi két részén túl a fergeteges Blöff című filmet és Az U.N.C.L.E. embere mókás, akciódús történetét álmodta meg. Ezek ismeretében elsőre nem hisz a fülének/szemének az ember, hogy egy Disney-filmet fog készíteni, de éppen ettől válik érdekessé az egész. Ahogyan Burtonnek is megvannak a maga kézjegyei, így Guy Ritchie is hordoz magával néhányat. A kivételes kamerakezelés és képi egyediség biztosan nem marad el az Aladdin esetében sem, ami reméljük csak jól fog elsülni. A technikai részen túl a rendező humora is egyedülálló, ami mindig csak emel a film élvezhetőségén. A legizgalmasabb kérdés mégis Genie (Dzsini) szerepével volt kapcsolatos, – akit Will Smith fog alakítani – hogyan fog kinézni a vásznon. Az előzetesben erre is kaptunk választ, ami a nézőket részben megosztotta. Itt körülbelül egy jelenetben, nagyon csekély ideig látjuk a karaktert és el kell mondani, hogy Will Smith kékben meglehetősen szórakoztató és mindenképpen szokni kell a szemnek ezt az átalakulást. Guy Ritchie egyébként azt nyilatkozta, hogy: „Az én történeteim általában utcai szélhámosokról szólnak. Ez az amit tudom, hogyan kell csinálni. És Aladdin egy ilyen klasszikus szélhámos, aki jó ember.” Ja, és mindenképpen szeretett volna egy gyermekfilmet készíteni a karrierje során, hiszen van öt gyermeke.
A nyáron szem nem marad szárazon, ekkor – pontosabban július 18-án – fut be Az oroszlánkirály. Az előzetest megtekintve egy az egyben az eredeti mese képei köszönnek vissza, ami egy hatalmas nosztalgiahullám is egyben, főleg, amikor megszólal a jól ismert dallam. Jon Favreau rendezi, aki Disney téren már jártas, hiszen A dzsungel könyve az ő keze alól került ki – már tervben van a második rész – és a Marvel univerzumból a Vasember első és második részét is ő rendezte. Nyilván a történetben emberek nem szerepelnek, így a színészek a hangjukat adják a történethez, ahol vannak visszatérő tagok is, például Mufasa hangja James Earl Jones, aki szintén ezt a szerepet játszotta az eredeti, ’94-es verzióban. Simba hangja Donald Glover lesz és Zordoné pedig Chiwetel Ejiofor. Érdemes lesz összehasonlítani, majd az eredetit az új darabbal, hiszen az érkező három közül ennek a képsorai idézik meg szinte ugyanúgy az eseményeket.
2019-re tervben van még – egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul-e, hiszen pontos dátum nincsen – a Susi és Tekergő és a Demóna folytatása. Ezek mellett már biztos a Mulan, Pinocchio, Lilo&Stitch, Szörnyella De Frász – Emma Stone főszereplésével –, A Notre Dame-i toronyőr és A kis hableány.
Érdekes körülnézni, hogy mennyire megosztott vélemények keringenek erről az élőszereplős vállalkozásról, hiszen rengetegen ellenzik, de mégis sokan támogatják. Mindkét oldal álláspontját figyelembe kell venni, mivel az ellenzők főként azt emlegetik, hogy nem tud már miből pénzt csinálni a Disney, és ezzel próbálja operálni a közönségét. Akik meg mellette állnak, hasznosnak tartják, hogy a régi klasszikusokat a saját nosztalgikus hangulatuk megteremtése mellett gyermekeik is élvezhetik, hiszen valljuk be, nehéz lenne egy mostani gyermeket leültetni a több, mint harminc éves rajzfilm elé, amikor Jégvarázs és Hihetetlen család szintű vizuális kánaánba született bele. Azonban ez nem azt jelenti, hogy haszontalan lenne az eredeti alkotások megismertetése, sőt. Minden bizonnyal a Disney ezzel a vállalással valami újat indított el felhasználva a régi alapot. Biztosan lesznek kimagaslóan sikeres vagy éppen sikertelen alkotások, de ami talán lebilincselő tud lenni a vizuális élményen túl, a színes rendezői választások, akik mögött megannyi sikeres film áll és bizonyíthatnak ilyen terepen is.
Először mutatták be Szegeden a Valahol Európában című musical-adaptációt, aminek az alapjául szolgáló, azonos című magyar film a második világháború végét követően, 1947-ban jelent meg. A Valahol Európában a világégés utolsó időszakában, Budapesten játszódik, átütő ereje pedig nézőpontjából táplálkozik: a háborút a hétköznapi életükből kiszakított, otthonuktól megfosztott gyerekek és kamaszok szemszögéből mutatja be.
A film alapján készült musicalt a második világháború végének ötvenedik évfordulóján, 1995-ben mutatták be először. Aktualitása a kilencvenes években, és ma is, sokkal kevésbé a feldolgozott témában, mint a téma által nyújtott üzenet lehetőségében rejtőzik. Lehetőségében – ugyanis a musical fülbemászó, de szövegeiben olykor közhelyszerű dalaival és szentimentalizmusba hajló érzelmességével a színes-szagos giccs veszélyével fenyeget, csupán egy alaposan átgondolt rendezői koncepció, hiteles színészi játék és a koreográfia kreativitása segítségével képes mélyebb, releváns üzenetet is átadni. Szőcs Artúr rendező előadása eltalálta ezt az egyensúlyt, és egy olyan Valahol Európában született Szegeden, amiben az érzelmesség és a mondanivaló egy igazán nagyszabású színházi élményben olvadt össze.
A darab nem annyira a háborúra, mint inkább az az által az emberek lelkében kiváltott folyamatokra koncentrál – tanúi lehetünk az otthontalan utcagyerekek elvadulásának, közönynek és elidegenedésnek, és felmerül a kérdés, hogyan lehetséges emberségesnek maradni a lehető legembertelenebb körülmények között. A bombázások következtében utcára került gyerekek először harcolnak egymással, majd összefognak, a túlélés érdekében élelmet lopnak, és vadságukkal félelmet váltanak ki a város „tisztes” polgárai körében. A városlakók elfordulnak a gyerekektől és megbüntetésükért ágálnak, ezáltal a darabban homályosan felsejlik az áldozathibáztatás problémaköre is. Nem szabad félni, mégis mindenki fél – ki az éhenhalástól, ki a garázdálkodó utcai gyerekbandáktól. A mindennapi kenyerüket – fizikai és lelki értelemben is – ebben a kilátástalanságban kell megtalálniuk a történet szereplőinek.
A Valahol Európában története a felelősségvállalás problémáját is feszegeti, a nálunk szerencsétlenebbül járt, olykor kellemetlenségeket okozó társadalmi csoportokkal való szolidaritás fontosságát hangsúlyozza. Ez az üzenet harsog a ma emberének – ugyan Európában jelenleg nem zajlik háború, de az emberi jellem nem változott az évtizedek alatt, a darabban felvetett kérdések ma is érvényesek. Ebben a felelősségvállalásban kiemelt szerepet kap Hosszú és Suhanc, a két gyerekcsoport vezetői, valamint a valaha karmesterként tevékenykedő Simon Péter, aki házába fogadja és tanítja a kóborló gyerekeket. Fontos üzenet itt az értelmiségi réteg kiemelt felelőssége: a történetben ő nem csupán a szállás és étel adásával járul hozzá a gyerekek túléléséhez, hanem felvállalja a város felháborodott lakóival való konfliktust is, szónoklatával változást igyekszik elérni az emberek gondolkozásában.
Súlyos témája a műnek a gyermekek halála is, amik bekövetkezte nélkül talán tét nélkülivé válna a történet. A színház megoldásai ezekben a jelenetekben kitűnően működnek, a forgószínpad, fények és hangtechnika összjátéka igazán megható és borzongató élményeket nyújtanak, a mű végén levetett cipőcskék pedig beleégnek a néző retinájába. Az első, „ismeretlen” gyermek halálakor Hosszú fontos leckét ad a gyerekeknek: ugyan senki sem ismerte jól az elhunyt kislányt, a banda vezetője felhívja a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen mindannyian idegenek egymás számára. Mélyen fekvő húrokat pendít meg ez a jelenet, amiben Hosszú a közöny és elidegenedés ellen veszi fel a harcot.
A szegedi előadás kitűnő szerepgárdával rendelkező darab, ötletes koreográfiával, monumentális díszlettel, a kor hangulatát jól idéző jelmezekkel. A gyerekszereplők nagyon ügyesen és fegyelmezetten játszanak a nem kis kihívást jelentő, együttműködést és koncertrációt erősen igénylő jelenetekben is. Egyetlen helyen csúszik el az előadás folytonossága: az egyik jelenetben a gyerekek körbemennek a nézősorok között, az érzelmi hatást fokozva – olcsó megoldás ez, és nem méltó a darab többi részének jól eltalált egyensúlyához és arányosságához.
A darab humora ellentétben áll a történelmi kor tragikumával, az előadást emészthető, kedves élménnyé szelídíti. A slágerré vált dalok hallgatása igazi „hidegrázós” élményt nyújt, amit a szívmelengető gyerekkóruson kívül nagyban köszönhetünk a Hosszút alakító Medveczky Balázsnak és a Suhancot játszó Csorba Katának is. A Valahol Európában élménye berántja a nézőt a világába és nem is nagyon engedi el; a színházból kijövet az utcákat járva, óriásplakátokat nézegetve a fülbemászó dallamok mellett ott cseng még a fülünkben a jelszó: nem szabad félni!
A Végtelen háború óta majdnem egy év telt el, és nem kaptunk érdemi szuperhős filmet. A rajongók és filmkedvelők is mind ki voltak éhezve egy színvonalas kalandra, éhségük csillapítására pedig a Marvel kapitány jelentkezett be.
Carol Danverstörténete és karaktere a képregényrajongókat sem feltétlenül hozta lázba, hiszen személyében egy népszerűtlen, homályos hősről beszélhetünk. De ahogy a DC-nél a Csodanő, a Marvel háza tájára is kellett egy női főszereplő. Az új karakterek önálló filmjeinek bemutatásával a Moziverzumban főként az első fázisban találkozhattunk (persze jelen fejezetben is kaptunk ilyen filmeket, elég csakDoctor Strange-re gondolni), amelynek legendás tagjai a Vasember, Amerika KapitányvagyThor. Maguk erősségeivel és hibáival együtt létrehoztak és tágítottak egy világot, amibe filmről-filmre visszatérünk. Carol karaktere a Bosszúállók-történet szempontjából rendkívül fontos, hiszen többször hangoztatták, ő lesz a kulcsfigurája a Thanos elleni visszavágásnak.
A történet a Kree Birodalomban veszi fel a fonalat, ahol Vers (kapitány), az emlékek nélküli harcos küzd saját démonaival, elveszett múltjával és egy intergalaktikus fenyegetéssel, a skrullokkal.A csúnya ufókról elég annyit tudni, hogy bárkinek az alakját képesek lemásolni, így ők az álcázás és a cselszövés mesterei. Egy félresikerült akció keretében Vers a Földön találja magát, ahol lépésről lépésre feltárulnak előtte múltjának darabjai.
Forrás: thejakartapost.com
Történetvezetés szempontjából igazán rendhagyó alkotással van dolgunk, in medias res belecsöppenünk minden kalamajkába, és utólagosan derül fény fontos részletekre. Sok klisés megoldás mellett a film egy erős csavart kap a történet felénél, ami mesterien van felvezetve, utána viszont a készítők nem tudtak mit kezdeni a kialakult helyzettel. Pár karakter jelleme egyáltalán nincs kidolgozva (például Jude Law Yon-Roggja, vagy maga a felső intelligencia), míg páran indokolatlanul előtérbe kerülnek (Goose, a cica). A címszerepet alakító Brie Larson és a Nick Furyként tevékenykedő Samuel L. Jackson közös jelenetei mindent visznek. Ezek sokszor szórakoztatóak, de láthatóan megvolt a két színész közt a kémia, és képesek voltak tökéletes szinkronban dolgozni.
Hangulatában túlságosan komikusra vették a figurát. Rengeteg jelenetet és akciót tesz tönkre a felesleges és erőltetett poénok hada. A film végére már a falat lehet tőle kaparni. Ennél is nagyobb hiba a színészi teljesítmény, főként Jude Law és Brie Larson esetében. A címszereplő szinte alig beszél, és a morcos arcon, majd pár mosolyon kívül nem igazán kellett megerőltetnie magát a színésznőnek. Jude Law pedig teljes tartaléklángon ég, bár ehhez erősen hozzájárul karakterének sekélyessége is.
Látvány szempontjából nem lehet panaszunk, minden akciójelenet a helyén van, a filmvégi ütközet pedig egészen káprázatosra sikeredett. Összességében az egész alkotást az epikusság járja át, főként a főszereplőre koncentráló jelenetek esetében, ez pedig a stáblista utáni első jelentben is folytatódik.
A Marvel kapitány kezdeti fogadtatása rendkívül negatív volt még a premier előtt, főként Brie Larson megnyilvánulásai, illetve a női főszereplő miatt. Ezért nagyon könnyen belefuthatunk irreálisan alacsony értékelésekbe. Tegyük helyre a dolgot: a Marvel kapitány nem egy rossz film, sőt sok tekintetben igazán szórakoztató, látványos és pörgős. Hibái is akadnak bőven, de abszolút a jobb MCU filmek közé sorolandó. Hivatását pedig, hogy előrevetítse a Végjátékot, maradéktalanul teljesítette (személy szerint mondjuk hiányoltam Thanost, legalább egy rejtett utalás erejéig). Rajongóknak kötelező, ha pedig nem akarsz hinni másoknak, higgy a saját szemednek, és nézd meg te is a mozikban!
A Cinema Caféban már számos nagyszerű koncertről tudósítottunk. Azonban nem először fordul elő, hogy a „sold out” party nem úgy alakul, hogy arra büszke lehet a helyszín. És ez nem a zenekarokon múlt, rajtuk a legkevésbé, lehetett volna ez egy felemelő koncertélmény.
Egy kicsit mindig félve indul el az ember, ha ezt látja: telt ház. Ez egy nagy büszkeség – minden jegy elkelt, jó volt a zenekarválasztás, sokan akarnak bulizni egy jót. Azonban, bár hivatalos adataink nincsenek, hogy a jelen esetben tárgyalt Cinema Café mekkora befogadószámmal rendelkezik, de a pánikrohamszerű zsúfoltságérzet, amit tegnap átéltem, azt mondatja velem, hogy ennyivel biztosan nem.
És ez még nem volt elég. Azt hiszem, amikor az ember egy könnyed nyári popot hallgat, akusztikus gitárral, szép dalszöveggel – és tényleg a szó szoros értelmében szép szavakból megírt szövegekkel -, akkor nem gondolja, hogy a koncert alatt verekedésnek kell, hogy szemtanúja legyen. Mert én naiv azt gondoltam, aki Bagossyt hallgat, az átérzi a mögötte bújó filozófiát. Az együttlét örömét, a dolgok őszinte szépségét. De ez nem így van. Hibátlan instaposztokra gyúró lányok verekedtek mellettem, helyüket már jól bebiztosított koncertélvezőkkel. Ez már alapvetően abszurd volt, de amikor a lányok egy srác pólóját tépve kezdték megrángatni őt, akkor azt mondtam, ez azért már tényleg sok. De végül, mintha mi sem történt volna, fröccsöt locsolva ugráltak mellettem.
Fotó: Lutor Katalin
A biztonsági őr ettől a jelenettől úgy öt lépésre állt, minderre azonban meg sem rebbent, rendületlenül védte a már amúgy is fotelekkel elkerített részt a színpad mellett, amelyet amúgy a fotósok szoktak használni. Most, hogy ezt elbarikádozták, legalább az instaposztos lányok jól letudják önteni a felszerelést, hogy még izgalmasabb legyen az este.
A főzenekar felénél rengetegen kijöttek. Volt, aki megváltotta a jegyét, belépett és inkább megfordult. Az utcán sokakat hallottam panaszkodni egyrészt a zsúfoltság, másrészt a rosszul meghirdetett kezdés miatt is. Sajtóban mi is csak kikövetkeztettük, hogy vajon mikor is érdemes elindulni. A Facebook-esemény 20 óráról beszélt, a papírjegyeken 21 órás kezdés állt, azonban a moziban 20 órakor elindított 98 perces film valószínűleg 21.30-as hangbeállást eredményezett, így a koncert 22 óra körül tudott kezdődni. Azt hiszem, az nem marketing fogás, hogy odahívjuk az embereket 20 órára inni, mert ez inkább csak elégedetlenkedést szül.
A koncert végén volt még egy verekedés. De az már talán senki ingerküszöbét nem érte el. De mi még bízunk abban, hogy a többség, aki ilyen és ehhez hasonló koncertekre látogat, az tudja, hogy amikor együtt énekel kedvenc zenekarával, akkor miről is szól mindez, mit jelentenek a szavak, a mondatok. Fontos lenne, hogy azon túl, hogy jól megörökítjük a zenekart a telefonjainkkal, amire a koncertfotósok mellett még mindig nincs igazán szükség, arra is figyeljünk, hogy sokan vagyunk egy térben és mindenki szeretné jól érezni magát. Tegnap két születésnapos is volt a koncerten. Mindketten a felénél távoztak. Hát ezek után lehet mondani, hogy boldog…?!
