Cikksorozatunk a hétvégi pihenés egy-egy üres óráját kívánja megtölteni olyan zenei élményekkel, amelyeknek a szórakoztatás mellett céljuk, hogy a mainstream zenei piacon kívüli világba is betekintést nyújtsanak.
Ezen a héten az egyik legrelevánsabb magyar bandától, a The Qualitonstól azEchoes calling című albumot ajánljuk. Az idén 11 éves banda legutóbbi albuma ideális kikapcsolódás lehet vezetés, főzés, lényegében bármi mellé.
Az album miértjét a március 22-ei seattle-i fellépés jelenti a KEXP stúdiójában. A KEXP a mai napig az amerikai rádiók élvonalában található és (alter)zenekarok százait vonultatja fel, és amelynek stúdiójában olyan nevek zenéltek korábban, mint a Foals, vagy a War on Drugs.
Ezek mellett a magyar banda, amely gyakran látogat a tengerentúlra, olyan sztorikkal gazdagodott, mint a Red Hot Chili Peppers vizitje budapesti koncertjükön. A2018-as harmadik lemezükre érték el azt a szintet, ahol történetesen arról a nagyívű experimentalitásról beszélhetünk, amely hazai szinten kiemelkedő.
Az album laza, mégis nehezen emészthető, két dal is kilenc vagy kilenc percnél hosszabb a lemezen; olyan kísérletezgetéseket is hallhatunk, amelyet elsőre talán furcsának is érezhetünk. Ilyen például az is, hogy két dalban is két dobossal működik a banda.
Az Echoes Calling elhozza a 70-es, 80-as éveket, egy olyan vibe-ot belengetve, amit segít a „régi” technikával szalagra vett lemez is.
A Corvinus Művészeti Akadémia márciusi programsorozatának múlt csütörtöki eseményén a zene szerelmeseinek kedveztek a szervezők. A Négyszoba Galéria igazi koncerthelyszínné változott.
Ahogyan mi is beszámoltunk róla, a CMArcius névre keresztelt hónap berkein belül minden csütörtökön különböző programokkal várják az érdeklődőket a szervezők. A múlt héten szobakoncerten vehettek részt az egyedi koncertek szerelmesei, ahol a szervezet tagjai adtak elő saját és feldolgozás dalokat egyaránt.
A szervezet egész március alatt várja a ruhafelajánlásokat is, amelyeket a hónap végén a Baptista Szeretetszolgálat segítségével juttatnak el a rászorulóknak.
Tudod mi folyik ebben az országban? Azt kérdezi. Magasról szarok a politikára. Ezt válaszolja. És felöltözik szépen, mulatni megy. A politika pedig utána. Meg előtte. Benne gyalogol, tulajdonképp. Mint a flamingók pipaszár lábaikkal valami fekete iszapban.
Szóval Kabaré lett Miskolcon. Világító lépcsős, flitterpiros, táncoscombos, zenés, rácsos. Mohácsi János rendezése. Musical, látszatra azért, hogy – ez idézet – Önök jól érezzék magukat. Dalban nőkről, férfiakról, nőkről és férfiakról, ananászokról, ha az érzelmek végképp túlcsordultak. Akkor pedig muszáj lábbal ritmust ütni, ha cin van meg ének, muszáj, ez egy ilyen műfaj. Tényleg el is lehetne hinni, hogy csak jókedvünkben vagyunk itt. De egyrészt, kissé műanyagba hajlik a Broadway-hangulat, meg aztán az is hamar kiderül, hogy a habos torta mellett van ott mélyebben valami fontos. Ez a két hangnem nehezen tud most együtt harmóniát találni, kilökik magukat egymásból, kifejezőeszközeik is olyannak tűnnek, mintha nem lennének elkeverhetőek. Pedig bárcsak lennének. Jól esne csorogni a történettel, érezni közben azt a súlyt, ami a darab témája. Mint egy kis hajó a vasmacskájával. Így inkább egy yachton ülünk, amire horogkeresztet festettek. Mert Hitler idején járunk, a zsidótörvények megjelenésének környékén.
Forrás: Miskolci Nemzeti Színház
Az előadás nehézkesen indul, mintha még nem is kezdődött volna el semmi, csak majd mindjárt. Halk beszélgetés balszélen, közben egy önfeledt tömeg töltelék mocorog a színpad középső részén. Egy hosszú, keskeny lépcsősorból és pár számozott kisasztalból áll ez a bizonyos mulató, a Kit Kat Klub. Legfelül zenekar. Ide, ebbe a befűtött kéjkályhába jár éjszakánként nem-otthon-lenni Berlin krémje. Az első felvonásban belekóstolunk ebbe a világba, egy dzsinkarakterű, festett arcú konferanszié (Harsányi Attila) terelget bennünket, közben spriccelve ránk különböző minőségű pajzán megjegyzéseit. Itt próbálgatja magát a varieté-énekesnő Sally (Czakó Julianna) és az amerikai író Cliff (Rózsa Krisztián) kapcsolata, kettejüket és a férfiak által ilyen-olyan okból kifolyólag népszerű Kost kisasszonyt (Varga Andrea) követve aztán letelepszünk Frau Schneider (Máhr Ági) házában, ami mindenfelé nyíló ajtóival együtt élénken forog és megmarad pihenőszigetnek két mulatás között.
Forrás: Miskolci Nemzeti Színház
Aktuális otthon, privát, kicsit saját hely, bekerített gazdaháza. Itt lehet dolgozni – ki mit, ugye – lenge hálóruhát húzni, magánszemélykedni. Belépni a kerítésen, kint tartani a világ dolgait. El szabad ide bújni. Egy ideig, aztán úgyis megy az ember, mert menni kell, meg úgy szokta. És hiába vinné a kerítést, hogy nem kíváncsi másra, csak ami a dolga, és az a dolga, amit dolgának akar, hiába, mert bekúszik a deszkák között minden, ami a világban közös. Jut mindenkinek, kerítéstől függetlenül. A Kabaré Sallyjének is, bármennyire tiltakozik. Érdekes karakter ő, dolgozik saját jólétén, illetve saját jólétén dolgozik. Lesz egy Cliffje (kutyának hívja, egyébként szereti), Cliffje miatti döntései, új helyzetek körülötte. Közben pedig – és ez már a második felvonás – egyre erőteljesebben érződik az a bizonyos kerítésen átszivárgás, lassan préseli be nagy, húsos fejét a fasizmus. Mi is látjuk, a koreográfiákba horogkereszt-végpózok és Hitlertáncok vegyülnek. Tényleg látjuk.
Forrás: Miskolci Nemzeti Színház
Ettől kezdve ez a központi szál, egyre hangosabban kellene énekelni, hogy Mein Herr, aki gyűlöl, egyre inkább gyűlöl, a zsidók is napról napra zsidóbbak. Így a vajszavú, vakondszívű Herr Schultz (Szegedi Dezső) is, aki aztán tényleg a légynek sem. Bár Ernst (Fandl Ferenc) szerint de, például azzal, hogy nem túlzottan német. Az ő nyílt színi megalázása lesz a pont, amikor realizálni muszáj: nem „csak be vannak rúgva” azok az emberek, és ha bot van náluk, nem a dobot fogják ütni vele. Ez a jelenet felsorakoztatja a faji alapú megkülönböztetés összes lehetséges jellemző mondatát, de ez a tartalom milyenségén nem változtat. Összecsap a lehetne és a van, ez a két tarajozó hullám, és az ütközés mindenkit kifordít a kerítése mögül. Kétségbeesetten próbálja mindenki a jóllétét keresni, kapaszkodni valamibe, ami megmentheti, vagy visszamászni a kertbe és szemét-fülét csukogatni. Élni és nem túlélni. A Sally-Cliff páros – szerencsére újabb vadmacskaharcba nem de – feszültségbe szorul, Frau Schneider elbocsátja jegyesét, a konferanszié gúnyol, kacsák hápognak. És takarítják a klubot. A zsidók eltűnnek, a mocsok marad.
Forrás: Miskolci Nemzeti Színház
Elkezdünk a mélyben gázolni. Itt, mint az óceán alján, sötét van, és sok a ronda hal. Keserű a martini is. Aztán mikor fölénk kapcsolják a lámpákat, hogy állj, mert zsidók vannak a nézőtéren, egy lökéssel közelebb kerülünk az egész valóságához. Egyébként mi nem vagyunk. Meg ha igen, az miért rossz? De mi nem. Súlyos csomag ez a világnak. Cipeljük mindannyian, mert emlékezünk, és mert felejtünk. Futjuk az ismerős köröket.
Ívet kap ettől az előadás. Nem arányos-jólesőt, de íve lesz. Egyre többet mozog a színpad, elénk forognak az itt-ott változások. A Kit Kat Klub egészen más lett – egy fordulatnál például rácsok mögé kerül, ahol rab minden szórakozó. Aztán ez a börtön valahogy eltűnik, jön egy újabb dal és még egy. Mintha lenne három megkedvelt befejezés, amit egymás után pakoltak, mert nem lehetett választani. Külön mind elég erősek, olyan hazáig visszhangzóak (a leereszkedő, fénylő piros horogkeresztes óriás zázlók nélkül is, sőt) de így kopik a katarziskezdemény, ahogy többször elereszt és visszaránt az előadás.
Forrás: Miskolci Nemzeti Színház
Sokféle a kifejezőeszköz, de ezerarcú téma ez, kimerülhetetlen. Örök feldolgozni való, pontot nem kapó i. Aktuális múlt. Meg kell látni és meg kell hallani. Úgyis jön velünk. Az élet meg – ez a kabaré, szívem – megy, mit tud mást tenni. A kabaré szórakoztató műsor különben. Az élet egy kabaré. Nem hallom a tapsot.
A Disney által feldolgozott klasszikus meséket mindenki ismeri: Hófehérke és a hét törpe, A szépség és a szörnyeteg, Hamupipőke, Csipkerózsika, A kis hableány és még sorolhatnánk. Szeretjük őket, hiszen bemutatják a reményt, a szépséget és a jót megillető boldog befejezést.
Az ABC készítői ezeket a történeteket gondolták tovább és készítették el a 2011-től egészen 2018-ig futó Egyszer volt, hol nem volt című sorozatot. Történetünk kezdetén az Elvarázsolt erdőben találjuk magunkat, ahol a Herceg fehér lovon éppen Hófehérke megmentésére siet, hogy igaz szerelmük csókjával felébressze őt és megtörje a Gonosz királynő átkát. A következő képkockák már az esküvőt mutatják be, ahol egy újabb átkot ígér a királynő – ezúttal viszont senkit sem kímélve.
Emma Swan óvadékügynökként éli mindennapjait Bostonban. Élete azonban egyik pillanatról a másikra megváltozik, miután huszonnyolcadik születésnapján egy gyertya elfújása után váratlanul betoppan hozzá a tíz éves Henry, aki állítása szerint a fia, és arra kéri, menjen vele otthonába, Storybrookba és törje meg nevelőanyja, a Gonosz királynő átkát és mentse meg ezzel saját szüleit is, Hófehérkét és a Herceget. Az átok hatására ugyanis mindenki a mi varázslat nélküli világunkba került, ahol számukra megállt az idő, és nem emlékeznek, kik is valójában.
Azt hinnénk, ezeket a meséket már kívülről ismerjük, de a készítők még így is képesek voltak úgy alakítani a történéseket, hogy ne váljon unalmassá és teljességgel kiszámíthatóvá. Új szálakat és történeteket fűztek össze, miközben meghagyták a varázst és a reményt, ami élteti őket.
A hét évad hét külön történetet mutat be, új világokat megismertetve a nézőkkel. Az első évad végig a királynő átkának megtörésével foglalkozik, a második ennek következményeivel, a harmadik Pán Péter otthonát, Sohaországot tárja elénk egy teljesen más oldalról, mint eddig megszokhattuk – de az évad felétől Óz, a nagy varázsló birodalmába is betekinthetünk. A negyedik évad már kicsit modernebb kitekintést mutat, hiszen Anna és Elsa történetét követhetjük Arendelleben, ami egyértelműen a 2013-as Jégvarázs történetének egy alternatív utóéletét mutatja. De bejárjuk Arthur király Camelotját és Hádész alvilágát is.
Forrás: tvguide.com
Ez is bizonyítja, hogy
az alkotók igazán kidolgozták és biztosra mentek az évadokat illetően, hiszen próbáltak
reagálni az újdonságokra is, de nem feledkeztek meg az eredeti történetek
varázsáról sem.
A Magyarországon 2012-ben az M2-n is bemutatott Egyszer volt, hol nem volt ennek ellenére közel sem tökéletes – és vannak dolgok, amik még egy ilyen elvakult meserajongónak, mint én vagyok, is csípte a szemét. Mivel a történet nagy része nem az elképzelt kisvárosban, Storybrookban játszódik, hanem az Elvarázsolt erdőben, a készítők előszeretettel dolgoztak zöld háttér előtt: több-kevesebb sikerrel. Az ilyen alkalmakkor mindig megmosolyogtam a CGI használatukat, hiszen közel sem vették annyira komolyan, mint például a Trónok harca vagy a Bosszúállók készítésekor. Persze, ez is adott egy kisebb bájt, és még meseszerűbbé tette a helyszíneket, de profibb hatást értek volna el, ha jobban odafigyelnek ezekre a technikákra.
Ami viszont a leginkább eladhatóvá teszi a sorozatot, az nem más, mint a remek casting. Ennél a pontnál ugyanis sokszor bukhattak volna nagyot az alkotók, de szerencsére voltak olyan stábtagok, akiket nézőként is örömmel figyelnénk önmagukban órákon keresztül. A Gonosz királynőt és egyben Regina Millst alakító Lana Parrilla és Rumplestiltskint (magyarul Zörgőfürge) játszó Robert Carlyle nem egyszer a hátukra vették és cipelték a földről az égig a sorozatot. Nem csak a karakterek komplexitása foglalkoztatta a nézőket, hanem a tudat, hogy ezen borzalmas és gonosz szereplők is képesek voltak fejlődést elérni és hitet táplálni – ez pedig nagyrészt a színészeknek köszönhető. Hófehérke (Ginnifer Goodwin) és a Herceg (Joshua Dallas) párosánál bájosabbat is régen láttunk, amihez nagyban hozzájárulhatott, hogy a két színész időközben összeházasodott, így a köztük lévő különleges kapcsolatot nem lehetett nehéz képernyőre vinni.
Forrás: time.com
Bár a karakterek és a színészek is mindent beleadtak, a forgatókönyvvel sokszor maguk a készítők sem tudtak mit kezdeni, így a hét évad alatt előfordult, hogy egy kicsit elfáradt a történet vagy esetleg észszerűtlenné vált egy-két nagy fordulatnak szánt esemény. A hatodik évad például fantasztikus befejező részt kapott, így kicsit meglepett, amikor megtudtam, hogy még egy történet erejéig visszahozzák a sorozatot; emiatt pedig ezt inkább egyfajta spin-offnak nevezném.
Ezen hibák ellenére is az Egyszer volt, hol nem volt megéri a megtekintést. Nem tökéletes, de nem is kell annak lennie. Remek családi kikapcsolódás lehet, ha nem akarjuk egyedül nézni, hiszen a varázslat, a szeretet és a remény belengi a sorozatot – a végére pedig nem maradnak száraz szempárok. Egyszerűen elönt minket a megkönnyebbülés, hogy nem számít, mit hoz az élet, a boldog befejezés mindenkit megillet.
Néhány hónap kihagyás után ismét az A38 hajón koncertezett a Middlemist Red zenekar. A tavaszi turné első állomása elég ütősnek bizonyult, a több száz fős közönségnek sikerült megmozdítania a hajót, ami valószínűleg a lehető legjobb visszajelzés egy itt fellépő banda számára. Előzenekaruk a szemtelenül fiatalokból álló Carson Coma volt, akik már a puszta színpadi jelenlétükkel nagy sikert arattak.
Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül a régi könyveket árusító boltok iránti rajongásommal. Az ország szívcsakráját ebben a tekintetben minden bizonnyal a pesti Múzeum körút egymással szinte összenőtt antikváriumai jelentik: ez az a hely a fővárosban, ahol a leginkább összesűrűsödik mindaz, ami iránt egy könyvgyűjtő lelkesedik. Szerencsére nekünk, Vas megyeieknek is jutott egy apró oázis, ahol az új gazdájukra váró könyvek között válogathatunk.
Talán még sokan emlékeznek rá a fiatalabbak közül is, hogy a szombathelyi Fő téren működött egy, a cégére alapján gyerekként csak “baglyos” könyvesboltnak hívott antikvárium: padlótól plafonig könyvek borították a bolt falait, az üzlet egyik feléből a másikba is csak könyves ládákon és asztalokon keresztül lehetett átmászni, vagy inkább átesni; ódon, patinás intézmény volt, amíg volt, de 2013 elején bezárt: egykori tulajdonosa szerint a vásárlók hiánya és a válság együttesen, egymást erősítve adta meg a kegyelemdöfést.
A megyeszékhely közel két évet töltött el valódi antikvárium nélkül, amikor 2015-ben a kőszegi Giczy József, könyvkereskedő lánya, Giczy Nóranyitott egy kisebb üzletet a Wesselényi utcában; akkoriban, még élénken él bennem az emlék, magyar szakos egyetemistaként egymásnak adtuk a kilincset és sorban szereztük be azokat a köteteket, amelyeket máshol egyáltalán nem volt lehetőségünk megvenni. Tényleg kicsi és kissé szűkös boltocska, ami nélkülözi az antikváriumok múltban ragadt miliőjét, ám a könyvkészlete bőséges kárpótlást ad mindenért, gondoltuk róla akkor.
Fotó: Lutor Katalin
“Édesapám a nyolcvanas évek végén nyitott Kőszegen egy antikváriumot, ami később bővült zenei kínálattal és új könyvekkel. Pár évvel később anyukám is csinált egy könyvesboltot Szombathelyen, ami a válság idején sajnos megszűnt.” – emlékezett vissza kérésünkre Giczy Nóra a boltnyitás időszakára. “Apukám kőszegi antikváriuma pedig akkor szűnt meg, amikor én nyitottam Szombathelyen üzletet. A könyvek egész életemben természetesnek számítottak, egész egyszerűen szerettem volna, ha ez az „állandóság” megmaradna a családunk életében. Valamint az sem járja, hogy Vas megye antikvárium nélkül maradjon!” – utalt a fentebb említett időszakos hiányra is az azóta kissé háttérbe vonult üzletvezető
Fotó: Lutor Katalin
Ez a hiány pedig nem csak néhány gyűjtő és furcsa könyvmoly égető szüksége: az antikvárium az a hely, ahol felbukkannak és gazdát cserélnek a helyi egyetemisták, kutatók vagy egyszerűen a kánonból kiszoruló (így aztán újra ki nem adott) szerzőket kedvelő olvasók által keresett kötetek. Szemléletes példa a 20. század talán legnagyobb amerikai regényírójának, Hemingway-nek életműve: míg a könyvesboltok polcain ritkán vagy soha sem lehet a közismert szerző nevével találkozni, addig a Savaria Antikváriumból időnként a teljes munkássága beszerezhető. De egy antikvárium segítség azoknak is (és talán ők vannak a legtöbben), akik visszarettennek az új könyvek egyre emelkedő áraitól: a használt, régebben kiadott könyv eszmei értéke ráadásul a közgondolkodás szerint magasabb is, mint egy újonnan vásárolténak. Ugyanakkor általában a vállalkozók nem a kiskereskedelmi könyvbizniszből szerzik meg az első milliójukat: ahogyan Nóra lényeglátóan megfogalmazta motivációját: “Ez szerelemből jött, nem pedig azért, mert az évszázad üzlete lenne.”
“Fiatal nőként nem a legegyszerűbb az élet antikváriumosként: ez tipikusan egy férfi szakma és kellett egy-két év mire elfogadtak a vásárlók.” – folytatta a kezdetek felidézését Nóra. Saját bevallása szerint a “hozott” kapcsolati és családi tőke nagy segítséget nyújtott kezdetben – a könyvbeszerzéstől kezdve, a tanácskérésen át, egészen egyes ritkaságok jellemzőinek felismeréséig -, de saját praxisát önmagának kellett megteremtenie, ezen felül természetesen a vásárlók bizalmának elnyeréséhez is időre volt szükség: “Persze nekem is sokat kellett tanulni, mert a beleszületés csak egy alapot adott, szakmailag kezdő voltam teljesen. Az első jelentős élményem egyébként az volt, amikor egy gyűjtőnek tudtam könyvet ajánlani és örömmel elfogadta.”
Fotó: Lutor Katalin
Első pillantásra egy laikus számára egy új könyveket árusító könyvesbolt és egy antikvárium között csak az árukészlet korában és állapotában van lényeges különbség; ez a kiindulópont azonban az egész tevékenységi kört meghatározza. Egy antikváriumi dolgozó feladata sokrétűbb: a Savaria Antikvárium is könyveket fogad be, válogat, felértékel, beáraz, figyeli a piac állandó változásait, kiszolgálja a gyűjtők kéréseit, amelyek közé tartoznak egyes papírrégiségek felkutatása vagy éppen rossz állapotú könyvek megmentése, restaurálása is – a bakelitlemezekről, régi kottákról és egyéb kordokumentumokról nem is beszélve, sorolja a változatos feladatokat Nóra édesanyja, Petneházy Szilvia, aki az üzlet napi működéséért felel.
Engem az is érdekelt, hogy vannak-e hozzám hasonló megszállottak a vásárlók között, akik képesek éveken át bejárni azért, hogy gyönyörködjenek a könyvekben úgy, hogy sokszor konkrét cél nem is vezérli őket; szövődik-e ismeretség köztük és az antikváriumosok között? “Az antikvárium eleve egy szűk vásárlói réteget vonz, emiatt szinte természetes, hogy személyes kapcsolat alakul ki az eladó és a vásárló között. Rendszeresen visszatérő vevőink vannak, törzsvásárlóink, nézelődőink, akiket ismerősként üdvözlünk. Az sem egyedi, hogy barátságok születnek az üzletben. Ez csak hozzáállás kérdése. Mindig nyitottak vagyunk a betérőkhöz: ha részükről is megvan a nyitottság, abból születhet bármi. Az alapok, a könyv szeretete, az irodalom, a kultúra összeköthet két embert, és ez az egyezőség általában megadatik a vásárlóinkkal.” – válaszolták meg a legfontosabbakat, egyben összefoglalták az “átlagos” szombathelyi látogató ismérveit is.
A már részletezett, a közösség vagy egy város életében fontos szerep mellett (hiszen milyen pőrén festene a polgárvárosnak tartott Nyugat Királynője antikvárium nélkül) valóban lehet egyes személyek művelődésében is megkülönböztetett helye egy könyvesboltnak: Guttenberg Galaxisa ugyan sokak szerint a felejtés felé halad, azonban én is tanúsítom, hogy még sokan vagyunk olyanok, akiknek az életében a könyvek és az írott szó fő rendező elvként él és lélegzik.
Fotó: Lutor Katalin
Ezt, a számszakilag is reményteljes feltételezést Nóráék is megerősítették: a vásárlók korban és nemben is elképesztően vegyesek, legtöbbjük pedig nagyon elhivatott, amikor könyvadagjának beszerzéséről van szó. “Fantasztikusan jó érzés és megható, amikor egy-egy vásárlónk csak azért utazik több száz kilométert, hogy bejöjjön hozzánk, és elmondja, hogy ez az ország egyik legjobb kínálatú antikváriuma, és mindig örömmel tölti el, ha itt lehet nálunk, sosem távozik üres kézzel. Vagy a karácsonyi tülekedésben azzal a jelzővel illeti a kedves vásárló a boltunkat, hogy a mi üzletünk a város legnyugodtabb, legbékésebb üzlete.”
Hogy miben mérhető a béke és honnan táplálkozik, nem rejtély, sejtjük a választ: természetesen a könyvekben, amelyek nem önmagukban léteznek, hanem – ahogyan a könyvespolcokon is egymáshoz préselődnek – a világban és a fejünkben is más szövegek rácsaiba vannak fennakadva. Egymást tartják a felszínen, mi pedig jó erősen beléjük kapaszkodunk.
Ted Bundy nevéhez több mint harminc nő meggyilkolása fűződik, amelyeket csak sok évnyi tagadás és a rendőrök többszöri kijátszása után vallott be. Megérdemli egy ilyen ember, hogy hollywoodi életrajzi filmet készítsenek róla, és még nagyobb legendává váljon? Hogyan képes őt megformálni a komolytalan szerepeiről híres, sokak által csak Troy Boltonként ismert szép arcú Zac Efron?
1946-ban egy olyan későbbi sorozatgyilkos látott napvilágot, aki valószínűleg egyik társához sem hasonlít. Bár Ted Bundy sosem ismerte az édesapját, és sokáig abban a hitben élt, hogy az édesanyja a nővére, a nagyszülei pedig a szülei, saját bevallása szerint végül normális, keresztény családban, átlagos körülmények között nőtt fel. Semmilyen gyerekkori trauma vagy pszichológiai probléma nem állt a tettei mögött, mégis aligha lehet épeszű egy olyan ember, aki kedvtelésből nőket erőszakolt és gyilkolt.
Tanult ember volt, Washingtonban járt egyetemre, diplomát szerzett pszichológiából, majd különböző jogi iskolákba jelentkezett, a seattle-i rendőrségen pedig még kitüntetést is kapott egy három éves kisfiú megmentéséért. Professzorai szerették, ismerősei a mai napig úgy emlékeznek vissza rá, mint egy sármos, jóképű, kedves fickóra, akik korábban nem ismerték, még a tárgyalásakor is azt mondták, nem úgy néz ki, mint aki képes lenne olyasmiket elkövetni, mint amikkel gyanúsítják.
Bundy félelmetesen okosan használta ki ezt a fajta pozitív kisugárzását, jóképűségét, és többnyire az áldozatai jóhiszeműségét.
Forrás: thisisinsider.com
Bár léteznek olyan elméletek is, hogy 14 éves korában gyilkolt először, az elsőt, ami teljesen biztosan az ő nevéhez köthető, 1974-ben, 27 éves korában követte el, amikor betört Lynda Ann Healy lakásába, elrabolta, megerőszakolta és meggyilkolta. Ezután áldozatait többnyire azzal a csellel szedte, hogy az egyik karján vagy lábán gipszet viselt, és segítséget kért fiatal nőktől, néhányszor pedig rendőrnek adta ki magát. Egyik áldozata, Carol DaRonch képes volt megszökni, így Tedet 1976-ban bíróság elé állították, ahol magabiztosan, abban a hitben tagadta bűnösségét, hogy nincs ellene bizonyíték. Végül elítélték, és megpróbáltak még több gyilkosságot rábizonyítani, emiatt kirúgta ügyvédjét és kérvényezte, hogy a celláját elhagyva a börtön könyvtárában anyagokat gyűjtsön, hogy jogi ismeretei felhasználásával a bíróság előtt saját maga ügyvédje legyen, valójában szökést tervezett, azonban amikor egy lopott autóval próbált megszökni, elkapták. Hónapokkal később újra szökést kísérelt meg, ezúttal sokkal sikeresebben, mint az előző alkalommal, ez alatt az idő alatt pedig újabb nőket gyilkolt meg.
1980-tól 86-ig házas volt, feleségétől, Carole Ann Boone-tól a hírek szerint egy lánya is született. Miután újra elkapták, folyamatos fellebbezésekkel és ügyvédváltásokkal „tartotta életben magát”, mígnem 1989-ben villamosszékben kivégezték. Addigra nyíltan beszélt tetteiről, amelyeket az erőszakos pornográfiára fogott, amiket előszeretettel nézett, végül pedig olyan gyilkosságokat is magára vállalt, amiket valójában nem ő követett el.
Mi keresnivalója van egy ilyen embernek a mozivásznon? Épeszű emberként azt mondanám, hogy semmi, mert Hollywood helyében nem reklámoznám egy gyilkos módszereit, gondolkodását és tetteit, pláne nem egy olyan színésszel, akit valamikor egy egész generáció bálványozott, és nem felejtett el.
A hamarosan Netflixen, Joe Berlinger rendezésében megjelenő Extremely wicked, shockingly evil and vile (Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány) előzeteséből és leírásából azonban kiderül, hogy a film egy egészen egyedi szempontból közelíti meg Ted Bundy (Zac Efron) életét. Nem feltétlenül azt mutatja be, hogy a gyilkos elméjében mi játszódott le, hanem először a barátnője, Elizabeth Kloepfer (Lily Collins), később pedig a felesége, Carole Ann Boone (Kaya Scodelario) szempontjából ismerjük meg a világ egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosát, kicsit még azelőtt is, mielőtt belekezdett az ámokfutásába, így a film talán kevésbé lesz véres és kegyetlen, mint amilyen Bundy szemszögéből lenne. Nem Ted Bundy az első gyilkos, akiről film készült, azonban olyan alkotás még nem született, amelyik azt mutatja be, hogy milyen egy feltételezett sorozatgyilkos feleségének lenni, vele egy háztartásban élni, a kezébe adni a gyerekét, és azon évődni, hogy vajon neki van-e igaza, vagy annak a rengeteg rendőrnek és bizonyítéknak, ami ellene szól.
A korábbi, többnyire idétlen filmekben vállalt szerepiből kiindulva kételkedhetnénk abban, hogy Zac megfelelő egy ennyire komoly film főszerepére, ráadásul egy olyan karakter eljátszására, mint Ted Bundy. Azonban volt néhány szerepe, ami által biztosak lehetünk abban, hogy ő (is) egy kiemelkedően jó színész, aki, ha kell, leszerelt katonát játszik (Szerencsecsillag), bedrogozva egy méhecskés alsóban riszál (Nagyfater elszabadul), vagy idegesítő, ficsúr szomszédot alakít (Rossz szomszédság). És ha nem ő, akkor ki más lenne alkalmas arra, hogy egyszerre vigye vászonra Ted Bundy lehengerlő sármját, és extrém gonoszságát, ha nem egy olyan színész, akiről szintén elmondhatjuk, hogy van benne valami, ami miatt sok nő bedőlne neki, és bárhová követné?
Épp itt az ideje annak, hogy Zac Efron egy másik, sokkal komolyabb oldalát is megismerjük, és bár továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy sorozatgyilkosokról film készüljön, valószínűleg nem nagyon különbözik ez a téma az átlagos horrorfilmek brutalitásától. Lehet, hogy az Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile egy kiemelkedően jó alkotás lesz, ami által megismerhetjük egy korábbi tinisztár felnőtt, komoly oldalát.
A Kelemen Kristóf által írt és rendezett Megfigyelőkön jártunk a Trafóban.
Havanna barna, avas vaj és penész, szürke árnyalatú berendezési tárgyak állnak egy szocreál minimalista lakásban a színtéren. Középen egy pomádésra lakkozott, rejtett bárszekrény. Makkos cipőben és kordnadrágban várja a nézőket Horváth Lajos (Jankovics Péter) hadnagy. Egy kamera mögött áll, melyet aztán felénk fordít. Hangja nyájasan hívogat az elkövetkezendő kollektív kukkolásba. A mi érdekünkben készül felvétel, a mi biztonságunkért dolgozik az állambiztonság. Vagy miattunk készül felvétel és az állam érdekében dolgoznak? Aki nem velük van… Mármint, aki nem ellenük van, az ugyebár, velük! Mi történik az átlagember életével, ha az állam szemében korántsem olyan átlagos? Milyen az, amikor az ember nem önkéntesen és öntudatlanul osztja magáról az információt, hanem önkéntelenül és tudatosan?
A díszlet kellően megadja a furcsán nyomasztó hangulatot. Hol egy kedves lakásban, hol egy kávézóban zajlanak a bizalmas események. A koszos tej színű padlószőnyegre és a szétterpeszkedett falábú székekre nézve már tudja az ember, hogy a sűrűmagyaros gulyáskommunizmus idején járunk. Pontosabban 1965-ben.
Forrás: Trafo House
Somogyi Sándor (Baki Dániel) filmrendező szakos hallgató, az első félönkéntes áldozat Horváth Lajos körében. Feladata a jól zsírozott rendszerben, hogy információt szolgáltasson csoporttársáról, az angol születésű, de magyarul tökéletesen beszélő Michael Besenczyről (Rétfalvi Tamás). A minisztérium kémnek gondolja őt, így szabályszerűen meg kell őt figyelni. Sándor kénytelen belemenni az alkuba, mert titkos, éjszakai sétáiról és ferde hajlamáról tud a pártállam, és félő, hogy lebukik. Kedvese és jegyese, Judit (Józsa Bettina) a legártalmatlanabb karakter a darabban. Fájdalmas látni, ahogy szelídsége és kétségbeesettsége bevezeti ugyanabba a csapdába és rendszerbe. Ő is besúgó lesz. Minden szereplőt megzsarolnak, majd Besenczy felé irányítanak, aki egyre gyanúsabb lesz a nézők számára is.
Besenczy látványa nyugtalanító, nyugodtsága egyenesen azt a hatást kelti, mintha két lépéssel Sándor előtt járna. Miért jön valaki a kényelmes nyugatról a nyugtalanító kelet felé? Rétfalvi Tamás a szavak hangsúlyával játszik, magabiztossága komolyan elbizonytalanítja a nézőt. Aurája folyamatosan provokálja a Somogyit alakító színészt. Ha az elején ösztönből is ellenkeztünk karaktere rágalmazása ellen, az idő haladtával Stockholm-szindrómaszerű gyanú ül vállára. Baki Dániel teljes kétségbeesést sugároz a karakterében, egyre lejjebb és lejjebb görbül tartása. Mentegetőzésének senki sem dől be, de ha tehetnénk, hinnénk.
A történések ötödik karaktere Rózsa Erzsi (Réti Iringó), aki senkinek sem hiányzik, dramaturgilag mégis fontos szerepet játszik. Ő a plusz alkatrész a gépben, egy csavar, ami látszólag felesleges, mégis támogatja a működést. Maga a karakter is szerepben van, identitása szinte nincs. Ő maga Judit teljes ellentéte, de hogy valójában milyen, azt nem tudjuk meg.
A darab közbeni dallamok elidegenítő hatásuk ellenére egyre jobban húzzák bele a nézőt a történésekbe. A dalok alatt nyugtalanító pillantást kap a néző, sírás helyett éneket és árnyékokat elhatalmasító, szégyenkező életbeli válság miatt kiprovokált végkifejletet. A vetítőgépek közeli képet adnak a szereplők arcáról, így minden arcrendülést, minden kétségbeesett szemöldökvonást és pszichopátiára hajazó pókerarc-vonást látunk. A szálak furcsán összefonódnak, a karakterek reményvesztett döntései szürreális irányt vesznek. Kihasználják egymást, különben őket használják ki. Ironikus módon sok információ van elhallgattatva előlünk, és sok szál marad elvarratlanul.
Kinek a felelőssége a történtek? Lehet-e mindenben az államot hibáztatni, ha a hazugságról és a részvétről mi döntünk? Meddig él a rendszer, ha egyszer a gépezet leáll? Mert a gép igenis le fog állni, az alkotó pedig onnantól már pihenhet.
A hagyományokhoz hűen idén újra fellépett a pécsi Nappaliban a legendás Balaton zenekar. Az, hogy a 2000-es évek második évtizedében még létezik és koncertezik ez a nagy múltú együttes, önmagában is jelzi, hogy a körülötte kialakult kultusz nem vesztett erejéből, és ezen még olyan események sem változtattak, mint például az új Balaton meghatározó alakjának, Döncinek a kiválása. A közönség szeretete és az elismertség azért sem meglepő, mert a Balaton alakulása után több mint 30 évvel még mindig az a kis klubegyüttes, ami annak idején volt. És ahogy már megszokhattuk tőlük, ezt a hangulatot elviszik minden fellépésükre magukkal, ezúttal Pécs egyik legkedveltebb szórakozóhelyére, a Nappaliba is becsempészték március 15-én a hamisítatlan Balaton légkört.
Március 15-én immáron kilencedik alkalommal rendezték meg a Szombathelyi Sajtófotó Kiállítást, amire idén összesen 19 pályázó 136 munkája érkezett be. Ezúttal – a korábbi évektől eltérően – az AGORA-Művelődési és Sportház adott otthont az eseménynek, ahol a zsűri szerint a hatvan legjobb alkotást tekinthetik meg a tárlat látogatói április 7-ig.
A hatvan alkotás között az f21.hu képviseletében Lutor Katalin (fotós, szerkesztő) A dal a miénk és a Lány sétál a nagyszínpadon című fotói is kiállításra kerültek.
Fotó: Lutor Zsófia
Az esemény legrangosabb kitüntetését, a kiállítás megálmodójáról elnevezett Angyal László-emlékdíjat Szendi Péter érdemelte ki Vásározók – Vásározni jó! című alkotásával. A díjat Angyal László lánya, Angyal Réka adta át.
Fotó: Vincze Bence
A 9. Szombathelyi Sajtófotó pályázat nyertes képei
