Kezdőlap Blog Oldal 211

Összefésülve nappal és éj – Hiperkarma és Esti Kornél koncertek a Végállomás Klubban

Két helyszín koncertközönsége érkezett szombat estére a Végállomás Klubba. A Cinema Caféból áthelyezett Hiperkarma koncertnek és az Esti Kornél zenekar fellépésének is a városszéli padlásklub adott helyet. Először Babarci Bulcsú, aztán pedig Bérczesi Robiék napsütötte üdesége csalt a komor őszi napon is fényt az ablaktalan falak közé, szavaik sokasága, mint nyári pázsit talpcirógatása érte el az embert. Édes függés ez, hiszen tudjuk, hogy valamitől mindenki – boroskóla, vodkadzsúz –, de minden csak együtt érdemes. Kitakarni a világból egy darabot, létezni. A késő éjjel sötét titkokat, fájdalmak elhagyását, igazán mély szívkitárást kívánt, és nem is kérdés: a közönség kitette, falatozott belőle, szemétre rakta, és végül magával vitte, amiért jött. Élő zenével telve ment haza.


Lutor Katalin galériája


Harmadik alkalommal rendezik meg az ABsolute – Alkalmazott Bölcsészet Konferenciát az ELTE BTK-n

Három évvel ezelőtt létrejött egy konferencia, ami a tudományterületektől függetlenül a bölcsészettudományok gyakorlati hasznára fekteti a hangsúlyt. Az előző két alkalom sikerességére való tekintettel idén is megrendezik a III. ABsolute, Alkalmazott Bölcsészet Konferenciát az ELTE BTK HÖK Magyar Intézetek Képviselete és a DOSZ Nyelvtudományi Osztálya közreműködésében.  

A főszervező, Bencze Norbert szerint: „Az ABsolute lehetőséget biztosít a párbeszédre a bölcsészettudomány területei között is, mert a szekciók kialakítását inkább a téma, a közös probléma vagy a megközelítés szervezi, mintsem a diszciplináris dobozokba pakolgatás. Itt mindenki másról beszél, de mégis van a sokrétűségben valami azonosság is.”.

A konferencia 2019. november 21-én az ELTE Bölcsészettudományi Karán kerül megrendezésre.

Program:

09.30–10.00 Regisztráció

10.00–10.30 Megnyitó, kötetbemutató

A konferenciát megnyitja Dr. Bartus Dávid, az ELTE BTK tudományos és kutatásszervezési ügyeinek dékánhelyettese.

10.30–11.45 I. szekció: Stratégiák

Szekcióelnök: Dr. Vladár Zsuzsa

Hamsovszki Júlia: Leesett a tölgyfáról, avagy a babot sem a levéért főzik. A tölgy komponenssel rendelkező frazeológia fordítási nehézségei a lengyel és orosz nyelvek tükrében

Blankó Miklós: Magyaróra. Gondolatok egy módszertani folyóirat megszületése-újjászületése kapcsán

Egres Dorottya Petschner Anna: Toposzok és kommunikációs stratégiák a paksi atomerőmű-vitában

Puzder Zsófia – Száraz Bettina Mrázik István: Hogyan udvarolnak a hangszalagok?

11.45–12.00 Kávészünet

12.00–13.30 II. szekció: Reprezentációk

Szekcióelnök: Dr. Vincze Teréz

Béni Brigitta Anett: A hit és a hiedelem szerepe egy város életében. A tér felhasználásának lehetséges módjai néprajzos szemmel

Jancsó Dorottya: A nacionalizmus reprezentációja a populáris hindí nyelvű filmben. 

Az esküvős film mint a politikai kommunikáció eszköze az 1990-es években

Rideg Béla: Traumareprezentációk Sofi Oksanen Tisztogatás című regényében  

Zalatnay Lídia: Határesetek. A szövegértelmezés térfoglalása

Márki Herta: Egy irodalmi szöveg feldolgozása magyar mint idegen nyelv órán

13.30–14.30 Ebédszünet

14.30–15.45 III. szekció: Perspektívák

Szekcióelnök: Dr. Szilágyi Ágnes

Szabó Róbert: Az első világháborús áldozatvállalás kutatásának gyakorlati alkalmazhatóságai

Erdős András Patrik: Női szerepek, női szereplők 1918-1919-ben

Percze Máté: A siker felé vezető út. Szaúd-Arábia XX. századi története

Thomázy Tímea: A brazíliai magyar nyelvoktatás helyzete és perspektívái

15.45–16.00 Kávészünet

16.00–16.30 21 pont a 21. századi bölcsészképzésért.

Előadó: Kovács Péter, Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, elnökhelyettes

16.30–18.00 Alkalmazott bölcsész, bölcsész alkalmazott. Kerekasztal-beszélgetés

A beszélgetés résztvevői:

  • Dr. Bartus Dávid, az ELTE BTK tudományos és kutatásszervezési ügyeinek dékánhelyettese
  • Kovács Péter, Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, elnökhelyettes
  • Nemes László, Doktoranduszok Országos Szövetsége elnöki megbízott
  • Jancsó Dorottya, ELTE BTK Hallgatói Önkormányzat, elnök

18.00 Zárszó, fogadás

Minden további információ fellelhető a honlapon (http://absolute.elte.hu/), az oldalon (https://www.facebook.com/absolute.konferencia/), illetve az eseménynél (https://www.facebook.com/events/2094926627279708/).

Kiemelt kép: Facebook-oldal

Szamosvári Bence novellája

A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél egy megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.

Ezúttal Szamosvári Bence novelláját olvashatjátok.

 

Rita

Ő fönt, én lent.

Nézem.

Egy gyatrán kifehérített vascsövön tör a magasba. A nyakában lepedő. Két perc múlva halott. Vagy három. Nem tudom. Hány perc kell egy fulladásos halálhoz? Mert a nyaka az biztosan nem törik el. Örülhet, ha a vascső tartja, amíg belilul a feje. A keze elkezd lefele lógni, még a heg is belilul rajta.

Rita, mondta, amikor megkérdeztem, hogy mi van odaírva. Borotvapengével, tette hozzá. Egy hete hozták be, ugyanabban a szobában lakunk. Hajnalban a torna után mindig kint maradunk, olyankor szabad foglalkozás van a reggeliig. Ma röplabdáztunk, ő volt a csapatkapitány. Reggelinél mellém ült, és megdicsért, hogy óriási szervákat adtam, örül, hogy nem ellenem játszott. Délelőtt gitározott. Megkérdeztem, mi ez. Azt mondta, még nem tudja.

Délutánra írt egy dalt és csak megy a csövön, a helyet keresi. Fönt van, én lent. Nézem. Nem érzek semmit. Tudom. Végre tudom, hogy nem érzek semmit. Harminc éve semmit se érzek. Nézem, ahogy a csomót köti.


Szamosvári Bence 2001-ben jött ide. Jelenleg él valahol. Nagyon jól van ott. Jól is érzi magát. Általában. Vannak versei is, járjatok utána.

 

 


Kiemelt kép: https://www.instagram.com/avant.arte/

Maradj csendben – A Láthatáron Csoport Hagyaték című előadásáról

Megérkezve a HPS Kultszalonba eleinte nem igazán értem, mit keres egy toxikus anya-fiú viszonyról szóló darab ebben a meglehetősen elit környezetben. A valaha valószínűleg polgári lakásként funkcionáló tér elegáns, üres szalonjában „rendes időben” marketingügynökség üzemel, esténként pedig független színházi csoportoknak ad helyet. Az előadás kezdete előtt nehezen állt össze a fejemben a dolog, de aggodalomra semmi ok: Tárnoki Márk fejében összeállt.

Feuer Yvette (Alice Miller szerepében) izgalmas beszédhelyzetből indítja az előadást: nézeteiről és könyveiről beszél, mintegy kijelölve az aspektust, amely mindent uralni fog a játék tartama alatt, a nézők helyét is ebben a rendszerben. Ez a fajta énreprezentáció, a lektűr ugyanis speciális műfaj. Habár felkelti azt az illúziót, hogy közel engedi a jelenlévőket a főszereplő személyéhez, kérdéseik feltevésére – vagy a válaszok kinyerésére – nincs lehetőség.

Nem kivétel ez alól Martin Miller (Rába Roland előadásában), a pszichológusnő fia sem, aki az előadást a közönség soraiban, tulajdonképpen anyja életének puszta nézőjeként kezdi. Onnan robban ki, hogy a néző és szereplő közötti üres térbe, amely a lektűrnél áthatolhatatlan, becibálja anyját és ebben a fiktív térben egyfajta újraéléses terápiává alakítsa kettejük találkozását. Az üresség több értelemben is kulcsmomentumává válik az előadásnak. A stílust tekintve, gyakorlatilag semmi más nem történik, mint hogy anya és fiú szemben állnak ebben az üres térben, és konfrontálódnak. A felmerülő témák azonban olyan súlyosak – a zsidóság mint identitás, gyermekotthon, bántalmazó szülők és főleg, sokszor és sokféleképpen a hallgatás – , hogy ez a fajta materiális üresség kifejezetten jót tesz az előadásnak. Minden díszlet, kellék csak elvonná a figyelmet az összecsapásról. Egyedül a szereplők ruhadarabjai (jelmeztervező: Horváth Jenny) nyernek néha kellékjelleget, amikor egyes traumák ezeken keresztül idéződnek fel. (Például Martin a bőröve két felét csapja egymáshoz, mikor apja veréseiről beszél.)

Forrás: thealter.hu

Olyan finom performatív gesztusok ezek, amelyek elemelik a történéseket két ember beszélgetésének szintjétől, és az újraelbeszélésen, a történetmondáson keresztül a feldolgozásra tett kísérletet látjuk. (Talán ezzel lehet kapcsolatba hozni, hogy néhány ponton kicsit túlírtnak éreztem a szöveget; a kimondás gesztusa valóban fontos ezekben a folyamatokban, de akkor elbírt volna még egy kis hangsúlyt az ismétlés.) De Alice Miller hallgat, és mikor beszél is, pusztán tényeket közöl vagy hárít.

Ez a viselkedés persze tökéletesen érthető számunkra. Így, mindkettejüket értve áll össze, hogyan csinál az ösztön és a válaszok hiánya hideg anya lányából hideg anyát, erőszakos apa fiából erőszakos férfit. A közöttük pillanatról pillanatra változó erőviszonyokat a helyből eredően pusztán azzal tudják jelezni, hogy fizikálisan éppen ki magasodik a másik felé. Ez a dinamika azonban szépen belesimul a tartalomba, így közelítve még tovább egymáshoz a reális és a képzeletbeli síkot.

Kivételesen olyan színházi nyelv ez, amely nemcsak esztétikai mivoltában szép és működőképes, hanem erős érzelmeket is közvetít. Egyetlen ponton bicsaklik meg számomra az egész: érzek ugyanis némi különbséget a két színész között. Feuer Yvette mondatai helyenként kicsit egysíkúak, néhány pillanatra elveszítette a figyelmemet, de az előadás nagy részében hatásos színészi, rendezői és tervezői teljesítményt láthatunk.

Kiemelt kép: www.marieclaire.hu

Hol vagyok, ragyogok? – Álom doktor kritika

Az Álom doktor annak a nagy kihívása volt, hogy egy rendező, Mike Flanagan tud-e élni elég autonómiával, hogy ne adaptáljon egy rossz folytatást és merjen továbbgondolni egy legendás filmet. Kritikánkból kiderül, hogy melyik sikerült (ha sikerült) az Álom doktor rendezőjének.

Egy alkotónak nagyon nehéz dolga van, amikor más művész alkotásának adaptálására kerül sor. Ilyenkor át kell dolgozni a tartalmi és esztétikai elemeket, hogy azok egy másik médiummal is kompatibilisek legyenek. Talán egy alkotónak még nehezebb dolga van, amikor egy legendás művet kell folytatnia. Ilyenkor ugyanis a nézők egy jelentős részének megnövekszik az elvárása és valami hasonló élményt vár az alkotástól, mint amit az elődtől kapott. Mégis vitán felül a legnehezebb dolog, amikor mind a kettőt egyszerre kell elérni. Márpedig Mike Flanagan az Álom doktorral pontosan erre vállalkozott.

A cselekmény 31 évvel a Ragyogás története után veszi fel a fonalat, miután egy-két rövid kiegészítést tesz hozzá az 1980-ban történtekhez. Dan Torrance (Ewan McGregor) egy alkoholtól átfűtött éjszaka után ébred fel egy túladagolt nő mellett, mikor úgy dönt, végleg szakít korábbi életével. Csavargó életmódjából Frazier-be menekül letelepedni, ahol Billy Freeman (Cliff Curtis), az öreg gondnok veszi pártfogásába. Miután a helyi hospice-ban ápolóként kezd dolgozni, Dan élete normális kerékvágásba terelődik, amiből Abra Stone (Kyliegh Curran) paranormális üzenetei zökkentik ki. Abra ugyanazzal a képességgel bír, amit Danny „ragyogásnak” nevezett el, és ami kísértette gyermekkorát. Legnagyobb félelmére pedig Abrát is üldözik valakik, egy csapat különös emberfeletti lény, Kalapos Rose (Rebecca Ferguson) vezetésével.

Az Álom doktort három szempontból is lehet értékelni. Természetesen meg lehet vizsgálni, hogyan működik önálló filmként; értékelni lehet, mint regény-adaptációt; valamint lehet rá tekinteni egy legendás film folytatásaként is. Az utóbbi kettő különösen élesen elválik az esetében, ugyanis a kultúrában kétféle Ragyogás létezik. Stephen King Ragyogása, ami egy természetfeletti, kissé lovecrafti horrormű, tele szimbolikus, fantasztikus történésekkel. Valamint ezzel párhuzamosan Stanley Kubrick Ragyogása, amely lélektani thrillerként csupán alapjaiban egyezik meg a fő művel, azonban majdnem teljesen meg van csupaszítva a fantasztikus elemektől, és sokkal inkább az alkoholizmus és az izoláció mentális és családdinamikai hatásaira koncentrál.

Forrás: InterCom

Önálló filmként, mint horror alkotás, az Álom doktor nem éppen a legjobb választás. Ebben a tekintetben a legnagyobb problémája, hogy nagyon felszínesen végzi el az expozíciót, és rengeteget bíz a nézőre, aki feltételezése szerint biztosan találkozott már a Ragyogás valamely megjelenésével. A cselekmény izgalmas és nagyon feszes tempót diktál, ami segít abban, hogy hamar bevonjon minket a világába, azonban ez a világ túlságosan elnagyoltnak hat. A szimbólumok terén persze előkerülnek a családi minták terjedései, a függőségek, valamint a halálszorongás és öregedés kérdésköre, de egyik mellékszál sincs igazán kidomborítva, a film minden ilyen elemet csak pillanatnyi magyarázatként használ. Legjobb példa erre a cím szerepe a filmben – Danny álomdoktorsága egy odavetett félmondat és két haldokló ember feloldozása, munkája és képességének segítő oldala nem fut ki olyan távlatokba mint a regényben.

Ha pedig már a regény előkerült, vegyük szemügyre az adaptáció minőségét. Bár ezt a részét a közönség egy kisebb része fogja értékelni és önmagában nem is tesz naggyá egy filmet, az adaptáció módszertani oldala közel tökéletes. Bár sajnos rengeteg réteget árnyaló mellékszál kimaradt, a főbb történeti ütem-pontok tökéletesen lettek adaptálva az audio-vizuális formanyelvre. A „ragyogás” hang- és képi effektjei nagyon impozánsak, Rose csapata olykor egészen ijesztő és nagyon karakterisztikus alakokkal van feltöltve. A film első kétharmada tényleges példa arra, hogy egy regény miképpen lesz forgatókönyv, azonban az utolsó harmadtól kezdődnek a problémák.

Itt érdemes áttérni a folytatásként való értelmezésre, mivel a film utolsó harmada teljes mértékben a kult-klasszikus filmes előzményre épít, és nem is ezzel van a probléma. Az Álom doktor ugyanis egy óriási lehetőség és felelősség volt, aminek legalább kétféleképpen neki lehetett vágni. Az egyik út az volt, hogy adaptálják King folytatását szóról szóra, aminek a kulturális alapjai a filmes nyelvben nincsenek meg, hiszen Danny „ragyogása” a Kubrick-filmben nem úgy volt bemutatva, mint egy X-Men képesség. Ráadásul, nem kerülgetve tovább a forró kását, kijelenthető, hogy King folytatása egy rossz folytatás. A mű pontosan azokat az elemeket vitte tovább, amik már az első regény végét is komolytalanná tették, és amiket Stanley Kubrick oly nagyszerűen igyekezett kiküszöbölni. Jellemző is, hogy King máig utálja a Kubrick-művet, míg az Álom doktor adaptációra nagyon büszke volt. Nem csoda, ugyanis a rendező egy olyan gesztust tett a fináléban a könyv felé, amit Kubrick szándékosan eltagadott a saját értelmezésében.

A másik út az lett volna tehát, hogy a rendező él a szerzői autonómiájával és felismeri, hogy egy rossz folytatást kell, hogy adaptáljon egy filmes nyelven teljesen másképp felépített mítoszhoz. Ekkor az egyetlen autentikus döntés az lett volna, ha csak úgy, mint mester-elődje, szembemegy az alapművel és egy teljesen új értelmezési keretet alkot hozzá.

Fotó: Jessica Miglio

Persze, szép gesztus, hogy Kubrick rajzaiból újra felépítették a Panoráma Hotelt, és, hogy ugyanazokat a kameraállásokat, áttűnéseket és hangeffekteket használták, de valahol a legelején elfelejtették átvenni a szellemiséget is. Egy akármilyen festő sem fog hirtelen egy második Mona Lisát festeni, ha Da Vinci szerszámait megkapja, azonban a kellő elhivatottsággal igenis alkothat valami önállót és érvényeset, ha felveszi a nagybetűs „Művész” attitűdjét. Mike Flanagan legnagyobb hibája nem az volt, hogy a két út közül a rosszabbat választotta, hanem az, hogy egyik utat sem választotta, helyette mind a kettő felé próbált gesztusokat tenni, így ő is, mint előtte oly sokan, a padlóra került, a két szék között. Nagyon balszerencsés ebből a szempontból a film marketingje, ugyanis, a képi anyag fele a Kubrick-filmből lett ollózva, azonban rengeteg ponton a film el is felejti, hogy Kubrick univerzuma mennyivel realisztikusabb volt.

Egy finálé önmagában pedig nem elég, hogy egy művet kihúzzon a csávából, és hogy megmentsen egy rossz adaptációt. A végső fordulatok egytől-egyig elkapkodottak voltak, és bár így is jobb volt az ütemezés, mint a regényben, annak egy nagyon fontos eleme kimaradt az adaptációból, ami az elengedésre, a feloldozásra és a családi történetek lezárására vonatkozik. Helyette bekerült pár manapság divatos „meglepő halál”, ami a Trónok harca óta nem működött se a Star Warsban, se az előző King-adaptációban (Állattemető).

Összességében, a film egyáltalán nem jó, maximum arra, hogy megismertessen egy új generációt Kubrick mesterművével, és bárki jobban jár, ha inkább egy sötét, hangulatos estén azt megnézve borzongatja magát az otthon kényelmében. Az egész azért fájó nagyon, mert az Álom doktor megrendezésének feladata túlmutatott önmagán, és arról szólt, hogy a művész mekkora autonómiát engedhet meg magának egy alapművel és a popkultúrával szemben. A rendező nem tudott választani, mi viszont megtehetjük, és inkább válasszunk valami mást a kínálatból.

Kiemelt kép: InterCom

Pegazusok Nem Léteznek – Búcsúkoncert

November 8-án, pénteken fordította ki utoljára a közönség lelkét a Pegazusok Nem Léteznek az A38-on.

A zenekart Lázár Domokos, az Esti Kornél dalszerző-gitárosa és Ács Eszter (énekes) színművész alapította 2011-ben. A bandát az idők során további három tag bővítette: Horváth Kristóf (gitár, billentyű), Lázár Ágoston (dob) – ők csakugyan az Esti Kornél tagjai is – és Németh Róbert (basszusgitár, billentyű), aki pedig anno a Heaven Street Sevenben játszott.

Emlékszem, amikor néhány éve bevezettek a magyar alternatív zenei szcéna világába és ezáltal rengeteg új bandát, zenét és embert ismertem meg. Az első Pegazusok Nem Léteznek koncertem valahogyan úgy festett, hogy „oké, veszek egy csapolt Sopronit, aztán lássuk mi lesz”. Aztán a második vagy harmadik dal után éreztem, hogy ez valami nagyon új, amivel ezelőtt nem találkoztam még, de egyre közelebb hatoltak a hallott dallamok és sorok a lelkemhez. Ekkor kapott külön kis helyet a képzeletbeli zenedobozomban ez a banda.

Tekintve a műfajt, ha valaki felteszi nekem a kérdést, hogy milyen zenét játszik a PNL, csak annyit válaszolok: baromi jót! Melankóliával erősen fűszerezve fogalmaz meg elsősorban párkapcsolatban felmerülő problémákat, de elképesztő kreatív módon gyúrja össze a szavakat, amelyeknél a „kevesebb néha több” elvét használva válik erőssé a mondanivaló. Ehhez pedig zseniálisan kapcsolódik a billentyűk, gitárok és a dobok lüktetése. Az első alkalom után tehát tudtam már, hogy egy lélekkörüli, azt kiforgató és mélabús érzelmeket felkeltő élményre kell készülni, amit én kifejezetten élvezek. Így volt ez a pénteki koncerttel is, csak ide már azzal a tudattal mentem, hogy utoljára kapom meg ezt; de ahogyan Ács Eszter a koncerten is énekelte „nem kell sírni, nem kell”.

A koncert közel telt házzal, minden szám után hosszan tartó tapssal zajlott, ahol az eddigi összes dalukat eljátszották – azaz 16 szerzeményüket plusz a Kex együttes Zöld-sárga című klasszikusát. Az eseményen lehetőség nyílt lemezük megvásárlásra, ami még 2014-ben jelent meg, a zenekar szellemiségét abszolút tükröző csomagolásban – cím nélküli hófehér borító és egy pár oldalas üres füzet, amiben általában a zeneszövegek szoktak lenni.

Egy Pegazusok-koncert mindig szomorú, most talán hatványozottan is, mivel tényleg az utolsó volt. A tagokon is látszott, hogy valami megszűnt, minden akkord színpadi előadás keretein belül utoljára csendül fel. Nem lehet elmenni Ács Eszter mellett, aki számomra minden koncerten különleges, hiszen nem láttam még énekest, aki ennyire gyengéd tud lenni éneklés közben már csak azzal, ahogyan a mikrofon állványon elhelyezi a kezét vagy az a tekintet, ahogyan végignéz zenésztársain.

Az utolsó dal stílusosan és nagy lélegzetvétellel a „Vége lesz” című alkotás volt, mely után ráadás már nem következett.

Mondhatjuk, hogy Pegazusok már Nem Léteznek.  

Káldy Márton galériája

Subscribe születésnapi koncert az Akváriumban

November 8-án az Akvárium Klubban tartotta 20 éves születésnapi koncertjét a Subscribe. A hatalmas buli előre garantált volt, hiszen már október 18-án minden jegy elkelt, hatalmas érdeklődést váltott ki az esemény. Azoknak, akik végül tudtak jegyet szerezni és bejuthattak az Akváriumba, cseppet sem kellett csalódniuk. A srácok őrületes bulit csináltak, és a közönség minden tagja élte velük ezt a hangulatot, erre pedig még jó nagy lapáttal rátett, hogy Csongor Bálint, a zenekar énekese arra buzdította a banda tagjait, hogy a rajongók sorai közé is lemerészkedjenek. Nagyon közel voltak a srácok minden emberhez, természetesen nem csak fizikailag. Elképesztően közvetlen hangulatú, érzelmekkel teli koncert volt ez, amit biztos, hogy egy jelenlévő sem fog elfelejteni soha.


Herczeg Orsolya galériája


Kicsi én, jól vigyázz, nagy ne légy – Bebújós a Jurányi Házban

A gyerekek szoktak mindenféléket játszani. Eljátsszák például, hogy autót vezetnek, vásárolni mennek, terhes pocakot csinálnak kispárnából, kisbabát etetnek. Így néz ki az élet majd később, nagyon helyesek, kis megfigyelők! Az óvodában persze sok gyerek van egy helyen, aztán egyik-másik butaságokat képes csinálni. Valahonnan nyilván elleste, ezt mindenki tudja. A nagyobb baj, ha a többieknek is tanítgatja. Szerencsére a szülők egymás között meg tudják beszélni, ha valami gond van, utánajárnak, megragadják a probléma leggyökerét, kiirtják, az óvoda pedig ismét egy biztonságos hely lesz.

Fotó: Dömölky Dániel

Pass Andrea Bebújós című drámája-előadása a szülői-embertársi felelősséget járja körbe, azon belül is egy nagyon érzékeny pontot birizgál, egy élvonalas tabutémát, ami a gyereknevelésnek gyakorlatilag az egyik lábról a másikra állása, egy vissza-visszatérő, valójában nagyon fontos, kikerülhetetlen téma. Ideális lenne nem rágörcsölni. Mi van a lányok bugyijában és mi a fiúk gatyájában, és ezek miért ilyenek és miért vannak? – kérdezik az óvodások. Csak lehet, hogy ezt nehéz és ijesztő észrevenni, és lehet, hogy néha a cselekedeteikkel kérdezik.

Egy óvodáscsoport szülőgárdája között terjedni kezd, hogy a gyerekek valami olyat játszanak, hogy „bedugós”, vagy „bebújós”. Az egész egy Pannika nevű kis gyanústól indult, egyedülálló anyuka egyedüli kislányától. Ez lesz az ügy, ez után kezdenek nyomozni kétségbeesetten. Pass szülő-alakjai az ilyesmi esetekre adott különböző reakcióárnyalatok képviselői, a színészek pedig ezeket a megírt sémákat dagasztják és domborítják masszív, valódi és ismerős (és talán épp emiatt néha nagyon komikus) karakterekké. Borika-mama (Herczeg Adrienn) bekiabálja jelenlétével a saját szájúlag ötször akkorára fújt auráját, Olivér-papa (Schruff Milán) headphone-életmód alapján neveli dínókultúrájú fiacskáját, és különböző céges ajándékokkal, meg átgondolatlan félmondatokkal látja el az ovit. Ott van még Brúnó-apuka (Formán Bálint), aki beszorult a nadrágtartójába és nem tud kijönni, meg Pannika anyukája (Petrik Andrea), aki próbál valahogy előrehaladni a karrier-magánélet-gyereknevelés magányos útvonalán, lehetőleg úgy, hogy valami élvezetet is találjon benne. A szülőből pedig következik a gyerek. Az előadást előregörgető izgalmas megoldás a jelenetek összemosása: az óvónéni apával beszélgetése áttűnik a fiával való beszélgetésbe (egy színész tehát inkább jelentésbeli, mint praktikus okból egyszerre játssza szülőt és csemetéjét) – valahogy úgy, mint a dominójátékban: az egyformák egymás mellé valók, az adott elem részben az előtte lévővel azonos, részben pedig már egész más, és kapcsolódik a következőhöz. A színészek elképesztő pontosan váltanak ezekben a pillanatokban, karcos felnőttből egy kattintással kócos-copfos nagycsoportosokká lesznek, egy négy-öt éves gesztus- és mimikaeszköztárával. Jó nézni.

Fotó: Dömölky Dániel

És akkor belefejelünk az egész szülőmotorú balhé közepébe: vádaskodás, okoskodás, hangoskodás, fúrás, szúrás, „édesemmondmegszívemmitisjátszolazoviban”? Az óvónéni (Reéti Adrienn) segít, ahogy tud, mediátorként működve az ösztönösen viselkedő gyerkőcök és a még ösztönösebben viselkedő felnőttek között, kételkedve és gyanakodva, jót akarva, utánakérdezősködve, védelmezve. Emellett feje fölött egyensúlyozva a saját magánéleti problémáit. A gyerek meg készségesen válaszol azzal a természetességgel és ártatlansággal, ami majd az idő teltével valahogy torzul és torzul, minél kevésbé persze, lehetőleg.

Aztán egyre több minden derül ki, a nézői gyomor lassan fogja fel, hogy miről is van itt szó. Mekkora felelősségről, és annak a felismeréséről, vállalásáról, ami olyan nehéz, hogy még anya vagy apa sem bírja el mindig. Csak figyeljük ezt az egyre növekvő dominókígyót, az életünk előtt kibontakozó óvodadrámát, ezermillió tabuval és kétségbeeséssel, tervezett és zsigeri reakciókkal, tapogatózásokkal – szó szerint és átvitt értelemben értve, szavakkal és szavakat túlkiabáló tettekkel, mintákkal és minták természetes követésével – egy csomó mindennel, amit amúgy is tudunk, sejtünk, és most itt van, összegyűjtve egy színpadon nekünk, hogy nézhessük és gondolkodhassunk róla. Nevethetünk is nagyon jókat. Befogadhatjuk ezt a zseniális szöveget. Levonhatunk különböző következtetéseket, ítélkezhetünk, azt hiszem fogunk is. Csak talán, ami fontos, ne felejtsük ki magunkat ebből a történetből, ebből a meséből. Ne felejtsük el felismerni, amikor szereplői vagyunk.

Kiemelt kép: Dömölky Dániel

Virág Sára novellája

A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.

Ezúttal Virág Sára novelláját olvashatjátok.

 

Erős smink

Abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudhattam volna, én ismertem annyira. Épp cigarettára gyújtott. Beszéd közben gyújtotta meg, hosszan kotorászott a zsebében az öngyújtó után. A fellobbanó láng egy pillanatra megvilágította az arcát. Erős sminket viselt. Azért nem gyanakodtam, mert tudtam, hogy rá szokott gyújtani néha. Mélyen letüdőzte, majd kifújta a füstöt, letette az öngyújtót az asztalra. Válla fölött hátradobta hosszú vörös haját, miközben szemét egyetlen pillanatra sem vette le a beszélgetőpartneréről. Aztán nevetett. Abban a pillanatban már tényleg tudhattam volna. Felvetette a fejét, éles hangja beterítette a kertet. Borzasztóan hangos volt. De még mindig nem gyanakodtam.

Sokáig nem vett észre, egy órával az érkezésem után a mosdóban találkoztam vele. Megörült nekem, széles mosoly terült el az arcán. Rég láttuk egymást. Gyönyörűségesen szép volt, és rettenetesen szomorú. Szomorúságát minden erejével igyekezett leplezni, de én ismertem már annyira, hogy lássam rajta. Abban a pillanatban, ahogy meglátott, keletkezett egy apró, parányi rés a maszkján. Fekete, vékony, testhez tapadó ruhát viselt, vékony pántosat, és mélyen dekoltáltat. Hosszú, vörös haja kibontva omlott a hátára és a hófehér vállaira. Tényleg erős sminket viselt, zöld szemei megvillantak a félhomályban. Abban a pillanatban, ahogy előttem állt, és a tekintetünk találkozott, azonnal tudtam, hogy mi történt. Ezek után nem tudom, hogy miért, de a szörnyű gyanú ellenére mégis megtettem. Kinyílt a szám, és gratuláltam neki.

Az arcára fagyott a mosoly. Ezt ő is észrevette, de nem volt már kedve, vagy ereje eltitkolni. De lehet, hogy csak előttem nem. Mozdulatlanul állt, nem kerülte a tekintetemet, egyenesen a szemembe nézett. Megkérdezte, hogy miért gratulálok neki. Közömbösnek akart tűnni, de láttam rajta, hogy megijedt. Megijedt attól, hogy mit fogok válaszolni, megijedt a párbeszédtől, amit ez a kérdés, és a rá adott válasz magával hoz majd. Én is megijedtem, mert már biztos lehettem benne, hogy mi történt. De nem volt más választásunk, végig kellett csinálni. Ha erre azt felelem, hogy mindegy, nem fontos, akkor is tudta volna, hogy mit akartam mondani. Utólag sokszor eszembe jut, hogy ezt kellett volna tennem, ezt kellett volna mondanom, és akkor ő hálásan, megkönnyebbülten elmosolyodik, tudja, hogy hazudok, de nagyon hálás a tapintatért.

Habogni kezdtem, nem akartam a szemébe nézni. A földet néztem, fekete szandálba bújtatott lábát, vörösre festett körmét. Egy pók szaladt át a padlón, egy kaszáspók, hatalmas, vékony lábain imbolyogva, egy pillanatra megakadt egy víztócsában, és hevesen rángatózni kezdett. Elképzeltem, ahogy a póknak felgyorsul a szívverése, és pánikba esik, hogy meg fog halni. Bár tudom, hogy az állatok nem képesek erre. Felfogni a halált. Mindez csak egy másodpercig tartott, a pók kiszabadult, és eltűnt a mosdó alatt. Nekem meg válaszolnom kellett.

-Hát, azt hallottam… Valaki azt mondta, hogy kisbabád lesz, és azért…

Nem folytattam. Felpillantottam, már ő sem engem nézett, hanem a gyűrűket piszkálta az ujjain. Olyan keserűen mosolyodott el, hogy újra el kellett fordulnom. Épp levegőt vett, hogy feleljen, mikor kivágódott a mosdó ajtaja.

– Bocsi, ti sorban álltok? – kérdezte egy lány, aki ekkor bukott át a küszöbön. 

– Nem nem, menjél csak. – feleltem gyorsan, és félreálltam, hogy utat engedjek neki.

Eltűnt a vécéajtó mögött, és azonnal hányni kezdett. Nem csukta be rendesen az ajtót, láttam a vécé fölött meggörbülő hátát. A padlón térdelt. Ő is a résnyire nyitott ajtót nézte, ujjaival továbbra is a gyűrűt piszkálta a kezén. Nem válaszolt.

– Sajnálom -szólaltam meg – nem tudtam.  

Felrezzent, elfordította a tekintetét a vécéajtóról. Azt hittem, könnyes a szeme, de nem volt az. Nem sírt, üveges tekintettel meredt maga elé.

– A Tomi nem akarta. – szólalt meg végül. – Azt mondta, hogy még nincs itt az ideje, még nem állunk készen rá. Igazából nem terveztük, de azt mondta, hogy vigyázni fog, én meg azt gondoltam, ha mégis lesz valami, nem akkora tragédia…

Elhallgatott. Én mozdulatlanná dermedtem. Mindketten azok voltunk, hosszú másodpercek teltek el néma csendben. A lány a vécében abbahagyta a hányást, most kimerülten pihegett.

– A Tomi nem akarta…? – szólaltam meg végül. – Úgy érted, hogy…? Azt mondta, hogy…?

Bólintott. A lány odabent újra öklendezni kezdett.

– Mikor? – kérdeztem rekedten. Már tisztában voltam vele, hogy nem fogom tudni visszafogni magam, de még próbálkoztam vele.

– Három hete. Jó orvosnál voltam, nincsen semmi baj. Gyorsan túl estünk rajta.

Ezt nem kellett volna mondania, nem bírtam tovább.

– Nincsen semmi baj? Szerinted nincs? – kiabáltam, – Hogy voltál képes ezt megtenni? Épp te? Milyen rettenetes dolgokat vágtál a fejemhez még anno, amikor…amikor, tudod! Amikor én… Hogy faszba történt akkor ez?

Sokkal élesebben támadtam rá, mint ahogy kellett volna, de nem amiatt haragudtam, amiket akkor mondott nekem. Nem amiatt, mert igazságtalan és szigorú volt velem régen. Hanem, mert ekkora fájdalmat okozott saját magának. Elég jól ismertem, tudtam, hogy ezt sosem fogja megbocsátani magának. És azt is tudtam, hogy ezt ő is pontosan tudja, és azt is tudja, hogy én is tudom. Egy pillanatra felvillant a szemében a harag a szavaim hallatán, mert nem akarta hallani az igazságot, de egy másodperc múlva ki is hunyt, és nem maradt utána semmi más, csak a jeges rémület. Ez most már mindig így lesz, a bűntudatra nincs orvosság, és kétségbeesetten várt tőlem valamit, ami segít ezt elviselni. Hiszen én már csak tudom.

– Mikor elmondtam a Tominak, és ezt a megoldást javasolta, nagyon összevesztünk. Megmondtam neki, hogy egy elmebeteg, ha azt képzeli, hogy én ezt megteszem, akkor egyedül maradok inkább, és megoldom így. Órákon keresztül üvöltöttünk egymással. Azt mondta, hogy azt hitte, hogy én szeretem őt, és ezért jót akarok neki… Azt hitte, hogy én nem akarok nélküle élni, és nem akarom helyette inkább ezt választani… Egyedül…

Elhallgatott, újra a résnyire nyitott ajtót nézte. A lány egy ideje nem mozdult, elaludt a vécé mellett a földön, a hányásában.

– Mindketten elfáradtunk már, némán ültünk egymás mellett a konyhában. – folytatta. – A Tomi sírt. Azt mondta, hogy nagyon szeret, és velem szeretné ezt az egészet, de nem most, és nem így. Kérlelt, hogy értsem meg, hogy nem akarja elrontani, mert attól fél, ha most belevágunk, ő csak elrontja az egészet. Azt mondta várjunk még egy kicsit, és a következőt majd megtartjuk, és fölneveljük közösen. Azt mondta, ő velem akarja…

Zokogni kezdett. Ennek a zokogásnak nem volt előzménye, a másodperc tört része alatt tört ki belőle, félelmetes erővel. Összegörnyedt, összekuporodott a padlón, hallottam, hogy az öklét a szájába tömte, hogy ne hallatszódjon az üvöltése. Lekuporodtam mellé, és színtelen hangon feltettem azt a kérdést, amire igazából már tudtam a választ.

– Azóta szakítottatok igaz?

Igennel felelt. Egy héttel ezelőtt a Tomi szakított vele, mert „sok mindent helyre kell tennie magában”, és „néhány dolog vitathatatlanul megváltozott”, de fő az őszinteség ugye, „ő nem akar senkinek hazudni”, és csak egy „kis türelmet és megértést kér.”

Ültünk a mosdó padlóján, az ölemben volt a feje, és a hátát simogattam. Már nem sírt, de egyikőnk se szólt egy szót sem. Egyszer csak nyílt a vécé ajtaja, kitántorgott a lány, elnézést kért, átlépett bennünket, az ajtót nyitva hagyta, ezzel undorító hányásszagot eresztve közénk.

– Semmi baj. – feleltük egyszerre.


Virág Sára 1996-ban született Budapesten. Elvégezte a Werk Akadémia kreatív írás kurzusát, jelenleg Szentendrén dolgozik.

 

 

 


Kiemelt kép: //www.instagram.com/avant.arte

Halloweeni Bohemian Betyars buli az Akváriumban

Aki úgy indult neki az október 31-ei Bohemian Betyars koncertnek az Akvárium Klubban, hogy egy igazán őrült Halloweeni bulira vágyik, annak egy cseppet sem kellett csalódnia. Ahogy a srácok előre megjósolták az eseményben, ilyenkor a bujdosó, rabló betyárlovasok szellemei visszatérnek és beköltöznek az élőkbe, pláne akkor, ha az egész zenekar elképesztően őrült hangulatban és jelmezekben vág bele az estébe. Kellett is nekik a hazai kikapcsolódás, hiszen bő egy hónapos kelet-ázsiai turnéról érkeztek vissza Magyarországra, és mondhatni, az ott elsajátított virtus át is ragadt rájuk, néhol nehezen lehetett elkülöníteni, hogy ördögűzés, menzai kajacsata – a céklás, krumplipürés kajadobálás okán -, vagy koncert szemtanúi vagyunk-e a színpad előtt. Természetesen az elképesztő hangulat magával ragadta a tömeget is, akik teljesen megtöltötték az Akvárium Klubot.


Herczeg Orsolya galériája


LEGUTÓBBI CIKKEK