Virág Sára novellája

f21.hu 2019. nov. 8. 0 2

A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.

Ezúttal Virág Sára novelláját olvashatjátok.


Erős smink

Abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudhattam volna, én ismertem annyira. Épp cigarettára gyújtott. Beszéd közben gyújtotta meg, hosszan kotorászott a zsebében az öngyújtó után. A fellobannó láng egy pillanatra megvilágította az arcát. Erős sminket viselt. Azért nem gyanakodtam, mert tudtam, hogy  rá szokott gyújtani néha. Mélyen letüdőzte, majd kifújta a füstöt, letette az öngyújtót az asztalra. Válla fölött hátradobta hosszú vörös haját, miközben szemét egyetlen pillanatra sem vette le a beszélgetőpartneréről. Aztán nevetett. Abban a pillanatban már tényleg tudhattam volna. Felvetette a fejét, éles hangja beterítette a kertet. Borzasztóan hangos volt. De még mindig nem gyanakodtam.

Sokáig nem vett észre, egy órával az érkezésem után a mosdóban találkoztam vele. Megörült nekem, széles mosoly terült el az arcán. Rég láttuk egymást. Gyönyörűségesen szép volt, és rettenetesen szomorú. Szomorúságát minden erejével igyekezett leplezni, de én ismertem már annyira, hogy lássam rajta. Abban a pillanatban, ahogy meglátott, keletkezett egy apró, parányi rés a maszkján. Fekete, vékony, testhez tapadó ruhát viselt, vékony pántosat, és mélyen dekoltáltat. Hosszú, vörös haja kibontva omlott a hátára és a hófehér vállaira. Tényleg erős sminket viselt, zöld szemei megvillantak a félhomályban. Abban a pillanatban, ahogy előttem állt, és a tekintetünk találkozott, azonnal tudtam, hogy mi történt. Ezek után nem tudom, hogy miért, de a szörnyű gyanú ellenére mégis megtettem. Kinyílt a szám, és gratuláltam neki.

 Az arcára fagyott a mosoly. Ezt ő is észrevette, de nem volt már kedve, vagy ereje eltitkolni. De lehet, hogy csak előttem nem. Mozdulatlanul állt, nem kerülte a tekintetemet, egyenesen a szemembe nézett. Megkérdezte, hogy miért gratulálok neki. Közömbösnek akart tűnni, de láttam rajta, hogy megijedt. Megijedt attól, hogy mit fogok válaszolni, megijedt a párbeszédtől, amit ez a kérdés, és a rá adott válasz magával hoz majd. Én is megijedtem, mert már biztos lehettem benne, hogy mi történt. De nem volt más választásunk, végig kellett csinálni. Ha erre azt felelem, hogy mindegy, nem fontos, akkor is tudta volna, hogy mit akartam mondani. Utólag sokszor eszembe jut, hogy ezt kellett volna tennem, ezt kellett volna mondanom, és akkor ő hálásan, megkönnyebbülten elmosolyodik, tudja, hogy hazudok, de nagyon hálás a tapinatért.

Habogni kezdtem, nem akartam a szemébe nézni. A földet néztem, fekete szandállba bújtatott lábát, vörösre festett körmét. Egy pók szaladt át a padlón, egy kaszáspók, hatalmas, vékony lábain imbolyogva, egy pillanatra megakadt egy víztócsában, és hevesen rángatózni kezdett. Elképzeltem, ahogy a póknak felgyorsul a szívverése, és pánikba esik, hogy meg fog halni. Bár tudom, hogy az állatok nem képesek erre. Felfogni a halált. Mindez csak egy másodpercig tartott, a pók kiszabadult, és eltűnt a mosdó alatt. Nekem meg válaszolnom kellett.

-Hát, azt hallottam…valaki azt mondta, hogy kisbabád lesz, és azért…

Nem folytattam. Felpillantottam, már ő sem engem nézett, hanem a gyűrűket piszkálta az ujjain. Olyan keserűen mosolyodott el, hogy újra el kellett fordulnom. Épp levegőtt vett, hogy feleljen, mikor kivágódott a mosdó ajtaja.

-Bocsi, ti sorban álltok?-kérdezte egy lány, aki ekkor bukott át a küszöbön. 

-Nem nem, menjél csak.-feleltem gyorsan, és félreálltam, hogy utat engedjek neki.

Eltűnt a wc ajtó mögött, és azonnal hányni kezdett. Nem csukta be rendesen az ajtót, láttam a wc fölött meggörbülő hátát. A padlón térdelt. Ő is a résnyire nyitott ajtót nézte, ujjaival továbbra is a gyűrűt piszkálta a kezén. Nem válaszolt.

-Sajnálom,-szólaltam meg-nem tudtam.  

Felrezzent, elfordította a tekintetét a wc ajtóról. Azt hittem, könnyes a szeme, de nem volt az. Nem sírt, üveges tekintettel meredt maga elé.

-A Tomi nem akarta.-szólalt meg végül.- Azt mondta, hogy még nincs itt az ideje, még nem állunk készen rá. Igazából nem terveztük, de azt mondta, hogy vigyázni fog, én meg azt gondoltam, ha mégis lesz valami, nem akkora tragédia…

Ellhallgatott. Én mozdulatlanná dermedtem. Mindketten azok voltunk, hosszú másodpercek teltek el néma csendben. A lány a wc-ben abbahagyta a hányást, most kimerülten pihegett.

-A Tomi nem akarta…?-szólaltam meg végül.-Úgy érted, hogy…? Azt mondta, hogy…?

Bólintott. A lány odabent újra öklendezni kezdett.

-Mikor?-kérdeztem rekedten. Már tisztában voltam vele, hogy nem fogom tudni visszafogni magam, de még próbálkoztam vele.

-Három hete. Jó orvosnál voltam, nincsen semmi baj. Gyorsan túl estünk rajta.

Ezt nem kellett volna mondania, nem bírtam tovább.

-Nincsen semmi baj?!  Szerinted nincs?-kiabáltam,- Hogy voltál képes ezt megtenni? Épp te? Milyen rettenetes dolgokat vágtál a fejemhez még anno, amikor…amikor, tudod!  Amikor én…Hogy faszba történt akkor ez?

Sokkal élesebben támadtam rá, mint ahogy kellett volna, de nem amiatt haragudtam, amiket akkor mondott nekem. Nem amiatt, mert igazságtalan és szigorú volt velem régen. Hanem, mert ekkora fájdalmat okozott saját magának. Elég jól ismertem, tudtam, hogy ezt sosem fogja megbocsátani magának. És azt is tudtam, hogy ezt ő is pontosan tudja, és azt is tudja, hogy én is tudom. Egy pillanatra felvillant a szemében a harag a szavaim hallatán, mert nem akarta hallani az igazságot, de egy másodperc múlva ki is hunyt, és nem maradt utána semmi más, csak a jeges rémület. Ez most már mindig így lesz, a bűntudatra nincs orvosság, és kétségbeesetten várt tőlem valamit, ami segít ezt elviselni. Hiszen én már csak tudom.

-Mikor elmondtam a Tominak, és ezt a megoldást javasolta, nagyon összevesztünk. Megmondtam neki, hogy egy elmebeteg, ha azt képzeli, hogy én ezt megteszem, akkor egyedül maradok inkább, és megoldom így. Órákon keresztül üvöltöttünk egymással. Azt mondta, hogy azt hitte, hogy én szeretem őt, és ezért jót akarok neki…azt hitte, hogy én nem akarok nélküle élni, és nem akarom helyette inkább ezt választani…egyedül…

Elhallgatott, újra a résnyire nyitott ajtót nézte. A lány egy ideje nem mozdult, elaludt a wc mellett a földön, a hányásában.

-Mindketten elfáradtunk már, némán ültünk egymás mellett a konyhában.-folytatta.- A Tomi sírt. Azt mondta, hogy nagyon szeret, és velem szeretné ezt az egészet, de nem most, és nem így. Kérlelt, hogy értsem meg, hogy nem akarja elrontani, mert attól fél, ha most belevágunk, ő csak elrontja az egészet. Azt mondta várjunk még egy kicsit, és a következőt majd megtartjuk, és fölneveljük közösen. Azt mondta, ő velem akarja…

Zokogni kezdett. Ennek a zokogásnak nem volt előzménye, a másodperc tört része alatt tört ki belőle, félelmetes erővel. Összegörnyedt, összekuporodott a padlón, hallottam, hogy az öklét a szájába tömte, hogy ne halladszódjon az üvöltése. Lekuporodtam mellé, és színtelen hangon feltettem azt a kérdést, amire igazából már tudtam a választ.

-Azóta szakítottatok igaz?

Igennel felelt. Egy héttel ezelőtt a Tomi szakított vele, mert „sok mindent helyre kell tennie magában”, és „néhány dolog vitathatatlanul megváltozott”, de fő az őszinteség ugye, „ő nem akar senkinek hazudni”, és csak egy „kis türelmet és megértést kér.”

Ültünk a mosdó padlóján, az ölemben volt a feje, és a hátát simogattam. Már nem sírt, de egyikőnk se szólt egy szót sem. Egyszer csak nyílt a wc ajtaja, kitántorgott a lány, elnézést kért, átlépett bennünket, az ajtót nyitva hagyta, ezzel undorító hányásszagot eresztve közénk.

-Semmi baj.-feleltük egyszerre.


Virág Sára 1996-ban született Budapesten. Elvégezte a Werk Akadémia kreatív írás kurzusát, jelenleg Szentendrén dolgozik.


Kiemelt kép://www.instagram.com/avant.arte

Tags: irodalom, kortárs, novella, Virág Sára Categories: KORTÁRS
Related Posts