Társas magány – Egyedül is boldogan

Pap Melinda 2017. Sze. 11. 0 3

Közösségben – mégis egyedül?
Mindenki ismeri a magányt, hiszen életünk egyik – talán leggyűlöltebb – ellensége. Többen mégis nagyon szeretnek egyedül lenni. Feltenném mindenkinek a kérdést: Mi jut eszébe a magányról?

A lelki nyugalom. A csend, ami körülvesz. Az idő, amit magadra fordíthatsz. Önmagunk megismerése. Másoknak ez a sötétség egy sarokban síró emberrel. Hiába keresed a jó villanykörtét, ha nem tudod becsavarni. Esetleg az eső egy késő őszi napon, talán a teraszon, vagy egy padon. Cigi a kézben, cserepesre rágott ajkak az arcodon. A témában elképesztően aktuális máig is Arany János Magányban című verse, melyet a cikk folytatásához feltétlenül érdemes elolvasni.


MAGÁNYBAN

Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

Jön, jön… egy istenkéz sem tartja vissza…
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? – Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse…
Ne még, ne még – az istenért! – megállj.

Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!

Még egy kevéssé… De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?…
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába’
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.

És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!… mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

(1861. április.)


Keress rá a Google-ön. Mit írnak? „A magány hosszútávon komoly egészségügyi következményekkel járhat!” vagy „Miért vágyunk mindenképpen társra?” Itt most szeretném kiemelni és tisztázni: a magány nem egyenlő az egyedülléttel.  Na és mi van ha én szeretek MAGÁNYOS lenni? Bolyongani az utcán, csak a testemmel és gondolataimmal osztozni? Olyan hihetetlen ez?! Vannak olyan emberek, akik ilyennek születtek, őket nevezzük introvertáltaknak. Csöndesek, visszahúzódóak és általában befelé fordulnak. Ezzel szemben ismerünk extrovertált személyiségeket is, akik mindig harsognak, társaságcentrikusak, esetleg még kissé önteltek is. Sokan úgy gondolják, az extrovertált emberek többet képesek kihozni magukból, nagyobb népszerűségre tesznek szert és könnyebben boldogulnak az életben. Ez teljes szélsőséges elkülönítése az embertípusoknak, azonban létezik e között a két típus között arany középút? Mi van akkor, ha valaki egyiket sem tudja magára tipikusan jellemzőnek titulálni? Bevallom, én is az ilyen emberek közé tartozom, így – habár nagy nehezen – de megpróbálom bemutatni azt a belső világot, mely ekörül a “bizonytalanság” körül forog.

Szóval képzeld el, hogy elmehetsz egy utazásra, bárhova… Kit vinnél magaddal? Persze, most jönnek a sablonválaszok: “a barátaimat”; “a családommal mennék”; “a páromat vinném”. De ez nem egy ’tudd-meg-melyik-karakter-vagy-a-kedvenc-sorozatodból’ teszt. Ez az élet. Talán nem vinnék senkit, csak egy hátizsákot. Na nem azért, mert ne szeretném a szüleim vagy a barátaim, vagy ne lennék oda rajongásig a testvéreimért, hanem mert szeretek magányosan kóborolni, és új dolgokat kipróbálni. Sokszor fordul elő az én életemben is az a szöveg, hogy megígérem; „persze ott leszek”, mert a megkérdezés pillanatában még van kedvem részt venni egy-egy eseményen, bulin, stb., de az esetek többségében viszont meggondolom magam. Akármekkora is volt a kezdeti lelkesedésem, egyszerűen csak nincs olyan hangulatom. Úgy általában soha. Sokszor a barátaimhoz sincs kedvem. Persze ilyenkor nem bennük van a hiba, de én sem gondolom úgy, hogy féltétlenül bennem lenne. Viszont akadnak olyan alkalmak, amikor szétszed a vágy, hogy bedobjunk egy fröccsöt a lányokkal, vagy (de akkor aztán azonnal!) kiterveljünk egy hatalmas világjáró utazást, persze már holnapi indulással, amiből az esetek többségében nem lesz semmi.

Ám mióta átestem, túléltem egy elég rázós részét az életemnek, a spontaneitás különböző formáit veszem észre magamon. Mindig is alaposan megszerveztem mindent, mitől meddig és mit tanulok, ekkor vagy akkor mit csinálok percre pontosan, és – viccet félretéve – még azt is, mikor mehetek pisilni. Aztán múltak a hónapok, nyugodtabb lettem, még jobban szerettem a semmiből jött ötleteket, és persze a magányt. Legjobb a természet: kimész, sehol senki, madárcsiripelés, esetleg egy kis halk, morajló szélparádé, és az ősi kultúra friss lehelete. Mint esős, őszi napokon a kedvenc könyved a kedvenc íródtól, vagy a legkedvesebb versed a legkedvesebb költődtől, egy bögre forró tea és a már fél millió éve kibolyhosodott takaród kíséretével. Ülsz és hallgatsz. Mindig csinálsz valamit, és sosem unatkozol. Tudsz gondolkodni, elmélázni a világ nagy kérdésein (például, hogy melyik nap kéne hajat mosnod), és persze csak befelé koncentrálni. Ezekhez nem feltétlenül kell egyedül lenni, lehet párkapcsolatban is élni. DE ha valaki nem mer magányos lenni, az nem meri megismerni önmagát. Ha valaki fél az egyedülléttől, az fél a legmélyebb gondolatainak felbukkanásától. Fél nyitott lenni. Csak úgy tudjuk a legjobbat kihozni magunkból, ha szánunk időt arra, hogy jobban tisztábban legyünk a saját mivoltunkkal.

Igazából ezt az egészet beletömöríthettem volna egy mondatba is:
Önmagadra mindig számíthatsz – ha tudod, hol keresd. Hát nem a legtökéletesebb motiváció?

Tags: egyedüllét, introvertált személyiség, magány Categories: 5PERC
Related Posts