Az ELTE Savaria Egyetemi Központ Vizuális Művészeti Tanszék végzős hallgatóinak diplomakiállítása az utóbbi években a Képtár falai között valósult meg; ahogyan Dr. Csapláros Andrea, a Savaria Múzeumok igazgatójának köszöntő szövegében elhangzott, remélhetőleg jövőre új lehetőségek után kell nézni, ugyanis hamarosan megkezdődik az intézmény régóta várt felújítása. Az ajtón jelenleg is látogatási tilalom áll, de ez ne szegje kedvét senkinek, május 27-ig nyitvatartási időben a diplomamunkák az emeleti teremben várnak.
Dr. Bordács Andrea tanszékvezető beszédében hangsúlyozta, hogy bár végzésnek hívják azt, ami történik, egy alkotó számára ez csak egy lépcső, és a szakadatlan munka, a vezérlő szándék azok, amik igazán meghatározzák, mi lesz a hallgatókból. Három éves képzésük során a képalkotás szakosok hozzájuthattak mindahhoz, ami ugyaninnen Párizs, Kijev, München, Berlin kapuiba sodorta egykori hallgatónkat, Sági Gyulát is, a mára nemzetközi sikereket elért festőt. Ezzel a reményteli képpel kívánt szerencsét a folytatáshoz, majd Jordán Tamásnak adta a szót, aki rendhagyó interjúvá változtatta a beszédre szánt energiákat. Bevezetésként előrebocsájtotta, hogy mozgalmas időszak ez a május eleje, a héten zajlottak a A salemi boszorkányok utolsó próbái, ezért is alakult a megnyitó úgy, ahogy.
A teljesség igénye nélkül szólította a kiállító hallgatókat, majd röviden mindenkitől ismertetést kért a munkájával kapcsolatban. Spontán minikutatása révén megismerhettük a művek melletti kivonatokban szereplő és azon túli gondolatokat, ami oktatói szemmel ragyogó lehetőség a nyilvános beszédkészség csiszolására, időnként mégis elvett a korábbi diplomakiállításokon kialakuló ünnepélyességből.
Tizennégy kiállító változatos technikákkal, műfajokban és méretben készítette el a mint tudjuk, csak egy papírra feljogosító, ám potenciált jelölhető munkáját. Cséve Krisztina nyolc elemből álló nagyméretű fej-portrésorozata a távolság arányában bomlik színekre. Fekete felhasználása nélkül, papírra dolgozott akril-vegyes technikával. Alanyai falujából származó idős emberek, bár címe Portrék a jelenből. Krisztina készítette a kiállítás meghívóját is.
Takács Szilvia Elhagyatott terek címmel diszperziós falfestékkel kísérletezett, a végkifejletben nagyban befolyásolta Picasso munkássága, illetve egy saját korábbi vázlata, amit ezúton emberek nélküli, gesztusaiban időnként elegáns, máshol bizonytalan, de mindenképpen jellegzetes lebegő tájrészletekként ábrázolt. A kút, a házak homályosan felfedezhető sziluettjei ismétlődő motívumokként kísérik végig a képeket. Ugyan megszólalásában említette, hogy szándékos térbelietlenségre törekedett, nehéz elszakadni legalább az egymásra rétegződő síkoktól, amiknek együttes hatása ugyancsak egyfajta térérzetet ad.
Lukács Klaudia Ipari paradoxonja optikai illúziókkal kényezteti a szemet, amelyet gyártelepek, mesterséges, nehezen átlátható csőrengetegek kibogozásával ért el. Munkája Szilviáé mellett első látásra kontrasztosan sterilnek tűnhet, jobban megfigyelve azonban a háttér témához illően mocskos, kollázsának elemei többet tartalmaznak, mint a forma.
Vörös Bianka harsonásként nem az egyetlen, aki a képzőművészeten kívülre nyúlt ihletésért: Hujbert Mátyás arculatterve a német WBTBWB metálbanda albumához készült. Pintér Benjamin, az Eticatt gitárosa szakmai ártalom-önarcképpel indul a védésen. Színeiben és foltjaiban redukált portréja pengetőkből áll, de a kínai import hagyott teret a véletlennek is a végtermék szempontjából, és a nyolcvan dolcsis projektben igyekezett megtalálni önmagát.
Összművészeti jellegünket erősíti az irodalmi alakokat feldolgozó, vagy inkább átdolgozó Varga Péter. Magyar költőket varrt ki grafittal, tele geggel, humorral és a megfelelő helyeken, mondjuk pont ott, ahol az alkotón is, fültágítóval.
Nagy Evelin a body artot tartotta szem előtt, de a szó legszorosabb értelmében: videómunkáján egy szemet láthatunk, amelynek pupillájába lett elhelyezve a történet. Talán ezen a ponton számít leginkább a falra helyezett kivonat, ugyanis sokadik szemlélődésre sem sikerült észrevenni a tulajdonképpeni lényeget.
Petrőczi Andrásné négytagú olajkép-sorozata a Múltidézés címet kapta. Meszlényi emléke sötétben felsejlő boltíveket agyaggal hangsúlyoz.
Fülöp Krisztinával ajtónyitás után szembesül a látogató. A figyelemre méltó gipsz-domborművek az alkotó mindennapi jelenségekre való érzékenységének indikátorai, de annál több, mivel a csatornafedelek negatív-áttört mintázatait pozitív üzenettel látta el, színük és állóképességük pedig éles ellentétben áll utcai társaikéval.
Kovács Attila diplomamunkája feltűnően elméleti oldalra helyezi a hangsúlyt. Kivonata messze a legerősebb, és még ha nehezen is találjuk meg az idei méreteiben kiterjedt alkotások között, mindenképpen érdemes felkeresni és áttanulmányozni a többek között Marina Abramovic gondolataiból kiinduló Art Can Lie-című produktummal együtt.
Varga Dávid filmeket használt fel grafikájához: rózsaszín habkarton alapon digitalizált skiccek vezetnek végig egy-egy kiválasztott motívumon, mint a baseballütő, a hurok, egy sziluett és a hozzájuk tartozó feliratok.
Hamar Alisza hatalmas, vegyes technikával készült Jahorina Aleppo képeit láttam elkészülési fázisaiban, ezért azt kell mondjam, hogy a festék alatt bujkáló látvány ígéretes, és kevésbé direkt, mint a végeredmény.
Siklósi Márton ruháit látjuk utoljára, ha a jobbkéz-szabályt követve járjuk végig a termet. A Please Clothing logója, pólóra nyomott grafikai elemei nincsenek túlbonyolítva, de elbóklászhat rajtuk az ember, ha várna még a távozással.
A megnyitó zárásaként Takács Szilvia, Cséve Krisztina, Fülöp Krisztina, Lukács Klaudia és Petrőczi Andrásné részesültek könyvjutalomban, amelyet Bordács Andrea nyújtott át nekik teljesítményük díjazása okán.
Azoknak, akik lekéstek a megnyitóról, vagy elriasztotta őket az időjárás, esetleg az ajtón díszelgő felirat, május 27-ig van lehetőségük bepótolni a látogatást. Ajánlom szíves figyelmükbe.
Horváth Tünde galériája
