Monoton tempó és villódzó fények a neo-törzsiség kultúrájában. Több mint 30 év zenei trendje így is összefoglalható annak, aki épp az Art Quarter Budapest tárlatának közepén tér magához a kómából. A dátum: 2021.08.28.; a Techno Words kiállítás megnyitása pedig egyszerre kínálkozik kulturális antropológiai és poszt-szubkulturális gyűjteménynek, a látogatót mégsem hívja időutazásra. A nosztalgiát keresztbe vágja egy másik dimenzióba vezető féreglyuk. Ez egyedül a techno pillanatvilága.
Alapozás: eltévedve illegál rave-eket látok
Először járva az aqb környékén elbizonytalanodok. Tömeg sehol, csak ásító ipar. Az eltanult belvárosi dinamika érvénytelenné válik, de a techno zene amúgy is más mozgást és más kultúrát követel azoktól, akik belefolynak. Az Art Quarter Budapest, amely az egykori Haggenmacher Sörgyár épületeit tette magává, olyan, mintha egy illegális rave parti helyszínére csöppennék. Ez is nagyban közrejátszhatott ahhoz, hogy a Goethe Intézet világ körüli útra induló kiállításának első állomása az aqb. Nem mellesleg a helyszín a hazai kísérleti zene egyik központja is.
Előbb érkezem, pár percig még a tárlat kisfüzetével bolyongok, és másokkal. Nem találjuk a megnyitó helyszínét, emellett még három kiállítói teret biztosítanak a tárlat további darabjainak. Az egyikről először azt hiszem, hogy az aqb épületének tartozéka – régi, szögletes légcsatorna (első látásra), ami alá állva és felnézve rá olyan, mintha egy periszkóp lenne kifelé az éjszakai techno klubok mélységből. Tökéletesen olvad bele a környezetébe.
Végül rátalálok a megnyitóra. Van ingyen sör, és a megnyitó beszédekkel jár: magyarul, angolul, németül. Azt viszont senki nem mondta: belépve ajánlott felhagyni minden előfelvetéssel! De ha jobban belegondolok, a klasszikus értelemben vett szobrok és festmények túl merevek lennének a pezsgő és kicsapongó techno-élmény megelevenítésére. Ezért inkább a képernyők, az audiovizualitás és az installációk uraljak a tárlatot. Kisfilmek és „szerkezetek”, amik az elektronikus zenéből nyerik eleven relevanciájukat.
Veretés: a privatizált videó diszkó vs közszolgálati techno
Szögre akasztott fülhallgatókkal várakozó képernyők. Minden ilyen darab farkasszemezésre késztet a mozgóképekkel, míg az audió elhatárol. Carsten Nicolai future past perfect pt. 03 (u_08-1) (2009) munkája és a Chicks on Speed formáció We Don’t Play Guitars (2003) opusa egyaránt zenei videoklipek. Utóbbi egy feminista kritika, klasszikus macsó rockzenei klipek kifigurázása, habár TV-barát stílusban. Míg az Alva Noto néven zenei producerként is alkotó Nicolai videója beillhet rövidfilmnek, vagy túl hosszú reklámnak, amiben üdítőautomaták zenélnek és villognak. Mindkét videó szórakoztató és a kiállítás könnyedebb darabjainak számít.
Jóval költőibb Jeremy Shaw Morning Has Broken (2001) gyászvideója, amiben fáradt partizók szóródnak szét lomhán hajnalhasadáskor Cat Stevensen azonos című dalának aláfestésében. A szöveget még Eleanor Farjeon írta 1931-ben; a keresztény himnusznak számító mű gyermektemetéseken vált gyakorivá. A dal felvétele egybevág a hippikorszak hanyatlásával, aminek utópikus reményei másfél évtizeddel később a rave-kultúra PLUR (Peace, Love, Unity & Respect) mozaikszavában tűntek ismét fel. A párhuzamok nem véletlenek, Shaw ezzel a videóval siratja, hogy a rave szcéna túl könnyen vált az ún. fősodratú zeneipar részévé.
A másik videó igazából két videó, de együtt működik. A jugoszláv születésű Aleksandra Domanović munkájának címe 19:30. Híradóidő, ha nem is nálunk. Domanović az egykori külön utas szocialista blokk országaiból gyűjtötte össze híradók kezdőanimációit és nyitózenéit, majd techno producereknek adta tovább mintázásra. Ezek hallhatók, miközben váltakozó híradós bejátszók és illegális techno bulik felvételei futnak egymás mellet. Két közösségformáló erő: egyik a múlté, a másik… szintén, de előbbihez képest még a jelené. Egykor a családokat összehozta az esti híradó, most az illegáll rave partik hoznak össze új családokat. Domanović munkájában két idősík és kultúra találkozik, mégsem ütköztetve, inkább harmonizálva egymással.
Beránt a cucc: tapi és mózesi techno
Az említett Chicks on Speed csapat egy másik alkotása is helyet kapott a kiállításon. Elsőre egy fali szőttesnek tűnik. A tapasztalat visszatart, hogy hozzáérjek, pedig a Theremin Tapestry (2010) az érintéstől indul be. Az alkotók célja egy olyan hangszer megalkotása volt, ami egyszerre analóg és digitális. Az eredmény: egy kisgyerek, mikor a kezébe adják a zenélő játékot; mindenki össze-vissza tapogatja és élvezi az ezzel teremtett véletlenszerű kompozíciót. Nem csak kapcsolatot teremt a befogadó a művel, ez a kapcsolat alkotóvá is teszi. Az eredmény techno babatapicskolás, de pont ettől jó móka.
Hasonlóan él a közönségéből Robert Lippok Objects and Bodies (2020) installációja, de a szerkezet kifejezés találóbb rá. A hangok, amiket kiad, és a fények mi vagyunk: a látogatók és a környezet. A berendezés által kibocsájtott jel a felszínnel rezonálva repetitív ütemet teremt, az idő egy kis szeletét mindig újra játszva, míg ez képi formában videószintetizátor segítségével jelenik meg.
A techno kultúrát még inkább ősibb szempontból közelíti meg Henrike Nauman és Bastian Hagedron alkotása: The Museum of Trance (2021), ami törzsi dizájnba öltöztet egy régi házimozirendszert, a bekapcsolt tv elé egy támlás sámlit helyezve. Ami egykor a tűz volt a törzsi közösségeknek, a 20. század óta a televízió, amit körbeülnek a családok. A páros installációjának hatására ez a gondolat erősödik bennem.
Akik pedig vallásos, spirituális szintre emelkednek Moses Techno 2.0 munkájukkal az aqb pincéjének mélységében, az a Borsos Lőrinc néven működő páros. A kivilágított nyirkos térbe lépve egy automatizált pálca veri az ütemet egy műsziklán, amiből fekete folyadék szivárog. Nem hangos, kis kattogás, kicsivel arrébb azonban a pince egyik járata mély csapásoktól zeng. A kis pálca dobolása felerősödik egy villódzó hangárszerű térben, amit kátránypókhálók tagolnak. Ezek a hálószerkezetek szavakat adnak ki: WEIGHED, FOUND, WANTING. Katatón extázis, szinte megsuhint a szent szellem – a technoé.
Lejövő: az emlékek válogatása
Az intenzív vagy épp interaktív élményt nyújtó munkákon kívül a kiállítás még helyet ad reflektálásnak, visszatekintésnek is. Ilyen a sok egymás mellé ragasztott régi techno szórólap, plakát és partifotó, az ezt kiegészítő hajónapló-jellegű bejegyzésekkel. A mű címe Timeline of a Raver (extract form A Life of Subversive Joy) (2020) és olyan, mintha valakinek a szobájában járnék, vagy egy titkos naplóba lesnék bele, pedig a nyilvános profilok korát éljük.
Maryam Jafri Model 500 (2019) című munkája szintén a múltból építkezik, csakhogy személyes helyett a kollektívból. Az óriási keresztrejtvény 35 kérdését a Detroit Techno klasszikus lemezei választják el. Ehhez képest Kerstin Greiner muzeálisnak is vehető kincseket mutat be. A ’90-es évekbeli gyűjteményben techno magazinok és fanzine-ok mellet a berlini technodivatból került válogatás a kiállításra. Négy próbababa látható rikító és kaotikus összeállításokban, ami teljesen elüt a mai letisztult fekete-fehér öltözködéstől. A megnyitón résztvevő Greinert meg is kérdezi egy látogató, szerinte mi lehet az oka ennek az éles különbségnek. Greiner szerint talán köze van ahhoz, hogy idővel az ún. fősodor (mainstream) átvette az élénk színeket és az új generáció a mai techno letisztult divatjával lázadhat ez ellen.
After party: van még valahol valami?
A Techno Words nagyjából 20 különböző nemzetiségű alkotó műveit foglalja magába. A tárlaton akad még egy hatalmas ecstasy-tabletta, Ryoji Ikeda minimálkonstruktivista darabja, de a fekete kultúra és az afro-futurizmus számára is van hely. Sokszínűség uralja a kiállítást, ezért nehéz egységesen beszélni róla.
Bizonyos dolgokra azonban rá lehet mutatni. Például amíg ragaszkodunk a régi fogalmakhoz, amik már nem írnak le valós jelenségeket, addig egy helyben toporgunk, akárcsak egy klub előtt, mert a szekus nem akar beengedni. A bejutás úgy kezdődik, hogy kijelentjük: nincsenek szubkultúrák. Szociológiában ez a kifejezés olyan közegre utal, ami az egységes, többségi kultúrától eltér. Ilyen már nincsen, mármint egységes, többségi kultúra. Mondjuk, ha egy hétköznapi bulvárhírt nézünk, amiben egy ismert celeb a főszereplő, a kommentek között gyorsan feltűnik a kérdés: „Ez meg ki?”, és lehet, hogy az illetőnek tényleg fogalma sincs róla. Ez nem a social media teremtette buborékjelenség, habár nyilván köze van hozzá, de sokkal régebbi annál.
Egy ideje már látszólag felbomlott a hagyományos osztálytársadalom, a fogyasztói csoportok között megnőtt az átjárás, ezzel együtt a divatciklusok is felgyorsultak, az identitások pedig játékossá és felszínessé váltak. Ezért sokan új fogalom bevezetését szorgalmazzák – Andy Bennett a „neo-törzsiség”-ét –, emiatt összességben már ’90-es évek közepe óta a posztszubkulturális kifejezés vált érvényessé.
Michel Houellebecq Ünnep című esszéjében úgy véli, az ünneplés célja tudatos, emberi nyomorúságból állati, tudatlan boldogságba kerülni. Erre legalkalmasabbra a törzsi kultúrát tartja: elfüstölt hallucinogén növényekkel és három dobbal meg is oldják. Ezzel ellentétben a végeláthatatlan rave partikat szánalmas próbálkozásnak tartja ennek utánzására. Megvan a monoton ritmus és a szerek, szerinte mégis hiába: „Mivel mélységesen tudatában van saját létezésének, és teljes mértékben idegen számára a többi emberé…”. Marad, hogy igazi partiarc legyen. Ez összefüggésbe hozható azzal a kutatással, amit Sarah Thronton végzett a rave aranykora alatt, melyből a Club Cultures című könyv született. Ebben Thronton bevezett egy terminust, amit a szociológus Bourdieu tőkeelmélete alapján dolgozott ki. Ez a szubkulturális tőke, aminek mértéke a státusz jelentőségének mértékével arányos.
Ehhez képest a Techno Words sokkalta utópikusabb, futuristább és spirituális szemszögből közelíti meg ezt a poszt-szubkultúrát. A pozítívumok kidomborulnak, az építő közösség mellett figyelmen kívül reked az egyéni nyereség, a nárcizmus, a Houellebecq-féle menekülés. A tárlat inkább egy révület, technomámor, az emelkedő bpm-mantrában elmerülve, csak egy pillanatig él ez a világ. A technoálom után mi marad a lejövőn? Hazafelé tartva inkább visszafordulnék. LEGYEN ÖRÖK AFTER PARTY!
A Techno Words október 3-ig megtekinthető az Art Quarter Budapest termeiben. Október 2-án reggel 7-ig tartó zenés rendezvénnyel búcsúzik a kiállítás, mielőtt tovább indulna az Egyesült Államokba.
