A francia műgyűjtő, Madeleine Millot-Durrenberger közel negyven éve építi fotográfiai gyűjteményét, amely a legkülönfélébb, de feltétlenül magas szintű alkotásokat foglalja magába. A Mai Manó Házban ebből a gyűjteményből készült tárlat a gyűjtő szándékai és instrukciói mentén készült el, így teljes szellemiségét is magán viseli. Célja, hogy a fénykép tradicionális alkalmazásaitól eltávolodó, a puszta dokumentáción túlmutató alkotásokból vonultassa fel a legkiválóbbakat.
A gyűjtők és az ő szenvedélyük
Amikor a Mai Manó Ház kiállításra tartottam, egész végig a Ruben Brandt, a gyűjtő című film járt a fejemben. A címszereplő legendás festményeket gyűjt, a legfőbb motivációja az, hogy művészetterapeutaként felhasználja ezeket, ugyanakkor a saját traumáit is ezekkel szeretné feloldani. Szenvedélye – ahogy a filmben később kiderül – később elhatalmasodott rajta, úgy tűnik, az ő motivációi rossz helyről jöttek.
Madeleine Millot-Durrenbergernek, akinek gyűjteményének darabjaiból január végén kiállítás nyílt a Mai Manó Házban, részben hasonló motivációi vannak. Ruben Brandthoz hasonlóan az ő gyűjteménye is több művészettörténeti korszakokból való alkotásokat foglal magába. A két szenvedélyes gyűjtő között azonban fontos különbség, hogy amíg Ruben Brandt összelopta gyűjteményét, addig Millot-Durrenberger műgyűjtése egyfajta érzéki folyamatként írható le, amely során a játékosság és az intellektuális izgalom a legfontosabb.
A gyűjtemény erői
Ha egy ilyen gyűjteményt nézünk, illetve annak egyes darabjait, óhatatlan, hogy kohéziót keressünk közöttük. A tárlat számos olyan képet mutat be, amelyek témája, esetleg készítési módja miatt különösen fontos a környezet, amelyben megjelenik. Ezt részben a kiállítás épülete adja, amely egy fotóstúdióból lett kiállítótér, másrészt a többi műalkotás is egy új értelmezési környezetet formál. Ez akkor különösen igaz, ha egy fotósorozatról, esetleg képmontázsról beszélünk, hiszen ilyenkor a megjelenő képek belső párbeszéde is kijelöl egy új értelmezési környezetet.
Szubjektum és a játék
Claude Batho Az új szivacs, a Kanapé, vagy a Hinta című képei remek példaként szolgálnak. Ezeken a felvételeken hétköznapi tárgyak kerülnek egy szubjektív látásmódban újra értelmezésre. Persze nyilvánvaló, hogy nem dokumentációról van szó, hiszen az alkotó egyéni látásmódja jóval nagyobb hangsúlyt kap.
Ez a fajta képi játék talán még nagyobb teret kap Henri Cartier-Bresson Matisse című felvételén, ahol egy egészen különleges asszociációs játék jelenik meg, az itt keletkező asszociációk pedig gyakran erős érzelmeket váltanak ki. A kint-bent, a rabság-szabadság és fekete-fehér ellentétek közötti feszültség sok felfedezni valót ad a kép szemlélőjének.
Hasonló hatást érezni Bernard Faucon A szerelem helyszínei című képeinél, ahol a látszólag üres szobákat a cím, illetve az alkotás szemlélője töltheti meg képzettársításokkal, asszociációkkal, személyes vonatkozásokkal.
Változatos irányok
A kiállítás, illetve a műgyűjtemény rendezési elve lehetett az is, hogy minél különfélébb stílus és irányzat jelenjen meg, így találkozhatunk a szürrealista, impresszionista irányokkal (Anna Blume), a dada (Jean Le Gac), a pop-art (Tom Drahos), a csendélet (Masao Yamamoto), a vallási téma (Ernest Pignon) képviselőivel is. Ezek mellett több képen feltűnik a filozófiai irány (Mac Adams), vagy a haditudósítás (Manuel Álvarez Bravo) témája is.
A nagyfokú változatosság, amely a kiállított alkotókat, illetve alkotásokat jellemzi, az egész tárlat szervező elvéhez csatol vissza. Ahogy Madeleine Millot-Durrenberger fogalmaz:
,,…a gyűjtemény egyfajta kísérlet, a dolgok világban történő szétszóródása, elfelejtése ellen.”
Ez az értékmegtartó munka pedig kiterjed mindenre, ami szétszóródni látszik, de begyűjtésre, gondozásra és megtartásra alkalmas.
Újfajta látásmódban
A kiállítás helyet ad több absztrakt, esetleg erősen kontextusfüggő fényképfelvételnek is, mint amilyen Hajdú József azon műalkotása, amelyen egy röntgenfelvétel szerepel. Ennél a képnél igen fontos, hogy másképp tekintsünk ugyanarra a felvételre akkor, ha egy művészeti galériában, egy rendelőben vagy egy fotóalbumban találkozunk vele. Ezek a kontextusképző elemek konkrét értelmezési síkot is adnak a képnek.
A tárlaton megjelennek a művészet határterületei is, például amikor egy kiállított képen a festészet, illetve a szobrászat képi interpretációi egyszerre szerepelnek. Ez nem feltétlenül értelmezhető helyesen, ha a művészeti ágak „ötvözéseként” nézzük őket. Ezek kevésbé impresszív alkotásokként hathatnak, mivel ha egy fotónak csak az azon szereplő szobor ad művészeti értéket, feltehetnénk a kérdést: nem lenne-e helyénvalóbb a szobrot szabad szemmel látni, és nem fotón keresztül, ami jóformán semmit nem ad hozzá?
Alkotás és teremtés
A tárlat egészét a különböző installálási módok jellemzik, amelyek még változatosabbá teszik az egyébként is heterogén felhozatalt. Megjelennek a töredezett vagy egységet alkotó, felaprózó, két vagy több képet összekötő kiállítói megoldások is. A változatosság nem csak ebben jelenik meg. A kiállítás alkotói közt szereplő Berenice Abbott képei olyan tiszta és világos kompozíciót adnak, amelyek egyértelműségük mellett is bőven kínálnak teret az asszociációnak, egyéni megfejtésnek, és ez különösen erős kontrasztot mutat például Duane Michals interpretálva megalkotott alkotásával. Míg előbbi sajátos, a modern művészeti tendenciák nyomán alkot kiváló felvételeket, utóbbi képeivel szinte új iskolát teremt. Olyan, mintha egy saját, önálló világot képezne meg, amelyben a megjelenő objektumok csak ennek a világnak a szabályai szerint működnének. Ez a fajta teremtő munka pedig egészen különleges alkotásoknak képes állandó platformot és kiindulási pozíciót adni.
A rendkívül erős felhozatalban Mac Adams felvételei ritkán látott mögöttes tartalmakról árulkodnak. Ezeken a fényképeken egyfajta árnyjáték jelenik meg, amely a fények és kontrasztok bevonásával képződik meg. A tányér egy absztrakt térré válik, amire tárgyak árnyéka vetül, mintha csak Platón illuzórikus látszatvilágában járnánk, ahol az árnyékok és a valódi tárgyak elválasztásra kerülnek, miközben mégis egyszerre vannak jelen. Ez a filozófiai irány egészen különleges hatással bír.
A képi kifejezés csúcsai
A kiállítás talán legkiválóbb alkotóinak, Claude Bathonak és Alain Fishernek a végletekig kiforrott képi artikulációi egészen különleges élményt adnak. A hétköznapi tárgyak, amik a fotókon szerepelnek, a remek művészi interpretáció nyomán lelket, és ezzel együtt önmagukon túlmutató jelentést és jelentőséget kapnak. A megfényképezett tárgyak arra emlékeztetnek minket, mire is való a fényképezés, tágabb értelemben a művészet. Itt olyan újraértelmezés történik, amely során a meglévő elemek újrarendezése, és ezzel egyfajta szintézis létrehozása történik. Ezek előtt – ahogy a tárlat számos műalkotása előtt is – úgy érezhetjük, hogy ezek az alkotások hiányt töltenek be, méghozzá nem csak a saját hiányukat. Ez pedig az alkotás magasiskolája, innentől kétségtelen, hogy művészetről beszélünk.
Ez a kiállítás képes volt arra, hogy egy rendkívüli terjedelmű, magas minőségű gyűjteményből olyan elemeket mutasson be, amelyek ezt a fajta színvonalat hordozzák. Ha csak egy-két ilyen magas szintű, tiszta hangon szóló, elragadó alkotással találkozik az ember, akkor már szerencsésnek érezheti magát. Ebben a gyűjteményben pedig hemzsegnek az ilyen alkotások.
