A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban Jurták és kolostorok címmel nyílt kiállítás, amely a mongol kultúra és vallás tárgyi emlékeit vonultatja fel. A tárlat Ligeti Lajosnak, (1902–1987), a magyar orientalisztika egyik legkiemelkedőbb alakjának munkássága előtt tiszteleg, a kutató születésének 120. évfordulója alkalmából.
A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum számos tematizált gyűjteményt őriz, ezeknek a tárgyai a koreai, japán, mongol, kínai és belső-ázsiai területekről eredeztethetőek. Ahogyan őrzi a tradícióit, úgy nem fél megújulni sem, a gazdag műkincsgyűjteményből most egy mongol kultúrát bemutató tárlat nyílt, amely a Kelet-kutatás egyik magyar szereplőjét is bemutatja az ide látogatóknak.
Mindennapok egy jurtában
A kiállítás a mongol kultúra legfőbb sarokköveit mutatja be, s ezek igencsak sokszínűnek ígérkeznek. A kiállítás első termében a mindennapi mongol élet kincseit láthatjuk. Itt egy hagyományos jurta elrendezése szerint tagolt térben találjuk magunkat, amely három részre osztott. A bejárástól balra a férfi, jobbra a női oldal, szemben pedig egy házi oltár kapott helyet. Annak ellenére, hogy ez a felosztás látszólag erősen elkülöníti egymástól a férfiakat és a nőket, a mongol kultúra igencsak emancipált. Az állatok körüli teendőket, de a jurta védelmét is gyakran a nők látták el, ezenfelül a ruházatok kialakítása és színezettsége is nagy fokú hasonlóságot mutat.
A jurta férfi tagjaira is több hasonló mindennapi feladat hárult, de a férfiak vettek részt a kereskedelemben is. Ez meghatározó pontja volt a vándorló életformának, a kiállításon megjelenő tárgykultúra is azt igazolja, hogy sok „import” cikket is beszerezhettek, például selyemből készült köntöst (dél), amelyet ünnepi alkalmakkor viseltek.
A Belső-Ázsia területén élő vándor népnek a képzőművészete is figyelemre méltó. A nomád életmód nem tette lehetővé, hogy nagyobb és nehezebb tárgyakkal rendelkezzenek, s ennek több oka is volt. Egyrészről ezek az értéktárgyak igen nehezen védhetőek, másrészről rettentő nehezen szállíthatóak. Így az értéktárgyak inkább kisebb ékszerek és használati eszközök voltak.
Az ezüstből készült, finoman megmunkált tárgyak általában a ruházat kiegészítéseként jelentek meg. Az övcsatok, fém ruhadíszek ugyanis könnyen mozgathatóak, hasonlóan az apró csészékhez, dohányos flakonokhoz, amelyek gyakran aprólékosan megmunkált táskákban kaptak helyet.
Hasonlóan ékes holmikat találhatunk a kettéosztott jurtában, a házi oltáron is. Itt a buddhista hagyomány kegytárgyai álltak, a vallásból ismert szerencsés szimbólumok, az ülő Buddhát ábrázoló apró szobor, vagy a szerencsét hozó állatok plasztikai ábrázolásai. A jurtában élők személyes tárgyai, fényképei, áldozati csészéi egyaránt ide kerültek.
Hitek és ünnepek
A kiállítás legelején hamar megszokhatjuk azt az osztottságot, ami igazán a következő teremben csúcsosodott ki. A Mongólia területén élő nép ugyanis európai szemmel szokatlan módon egyszerre két vallást is gyakorol, a buddhizmust és a sámánizmust.
Bár a jurtában álló oltár a mindennapi vallási rítusok elvégzéséhez elegendő volt, a buddhista hagyomány több nagyobb, közösségi ünnepet is tart. Ezeknek a gyakorlásához a hívők kolostorokba látogathattak, ahol többen együtt élhettek meg szakrális élményeket.
Az egyik leglátványosabb ezek közül a Cam, amely egy rituális tánc. A fókuszban egy színes, apró csengőkkel és füzérekkel díszített ruha kerül, ez a rítus központi figurája. A tárlat a Cam alkalmaikkor felvonuló állatokat és szörnyeket apró plasztikákon mutatja be, amelyek a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből kerültek a Hopp Ferenc Múzeum tárolóiba.
Idegenvezetőmtől azt is megtudhattam, hogy ennek a táncnak komoly koreográfiai megkötései voltak, így a jelmezek, illetve azok díszítéseit is szabályok kötötték – ahogyan a tánc mozdulatait is.
Ugyanennek a térnek a sarkában a sámánizmus eszközei kaptak helyet. Az előbb látott ünnepi öltözékek színezettségénél egyszerűbb ruhát látunk sámándobbal. Ez a dob a szertartások nélkülözhetetlen eszköze, a sámán ezzel kerül más tudati állapotokba, ahonnan információkat tud továbbítani.
Kísérőm egy nem hétköznapi példával szemlélteti a vallások sajátosságait. Elmondja, hogy a sámán segítségét legtöbbször a mindennapi ügyek kapcsán kérik. Egy elveszett ló felkutatása, vagy egy elutazott rokon hogylétének ellenőrzése a sámán feladata. Hitük szerint a sámán képes arra, hogy a szellemi térben, vagy a másvilágban mozogjon, így információval tud szolgálni a segítségkérő számára.
A kolostor képzőművészete
A tárlat egy vörös festésű terembe torkollik, amely egy buddhista csarnok képét mutatja. Bejáratánál az északi és déli égtájakat védelmező istenségek szobrai állnak. A térben velünk szemben a megvilágosult Buddha nyugodt, ülő alakjait formázó, aranyszínű szobrai állnak, oldalt pedig különféle, békés és haragvó istenalakok szobrait találjuk.
Mongóliában a buddhizmus több mint nyolcszáz éves múltra tekint vissza, ennek ellenére csak egy szoborkészítő neve maradt fenn a XVII. századból. De mi lehet az oka annak, hogy ilyen hosszú időn keresztül nem maradt fenn más alkotó? A buddhista képzőművészet rendkívül szigorú szabályok szerint működik, így alkotói mozgástérről sem beszélhetünk. Ennek közvetlen következménye, hogy a szerzőiség kérdése igencsak háttérbe szorul, s az alkotások szakrális funkciói kerülnek csak előtérbe.
A szigorú szabályok ellenére, amelyeket az alkotóknak követniük kellett, megjelentek bizonyos egyéni módszerek, amelyek nyomán a szobrok megkülönböztethetővé válnak. Ez persze nem jelentette azt, hogy a szobrok és thangkák ikonográfiáját az alkotó maga szabhatta meg. Mind a testarányokat, testtartásokat és a szimbolikus jelentőségű kéztartásokat pontos előírások szerint kellett ábrázolnia a művésznek.
Az egyébként uniformizált alkotások némelyike azonban ennek ellenére beazonosítható lehet, a különböző kimunkáltság ugyanis árulkodó jel lehet.
A keleti művészetre jellemző, hogy a különféle lepleken, textíliákon vagy festményeken megjelenő istenségek sokszor más arányhangsúllyal készülnek, mint ahogy azt a realitásra törekvő európai művészetben megszokhattuk. Egyfajta stilizáltság jelenik meg, amely a szakrális jelentést erősíti. Ennek tudható be az is, hogy a képi ábrázoláskor az alkotó nem alkalmazhat árnyékolást az alak körül, mivel a vallás szerint a fényesség az alakból árad, így az nem vethet árnyékot.
Hasonló szabályok a kisebb és a keleti kolostorokban megjelenő nagyobb szobrok esetében egyaránt megjelennek. Ilyen hasonlóságként említhető, hogy egyes elemek hangsúlyos ikonológiai vonzattal is bírnak. Az ábrázolásban a kéztartásoknak kiemelt jelentőségük van, ezek lehetnek egy mozdulatsor kimerevített pillanatai, vagy más, legtöbbször szakrális jelentés, ami a kézgesztus mögött áll.
A tárlat utolsó, kisebb termében a Kelet- és Mongólia-kutatás alakjai ismerhetőek meg. A látogató megismerkedhet többek között Ligeti Lajossal, aki megalapozta a magyar orientalisztika, többek között a mongolisztikai kutatások alapjait. Az érdeklődő megtekintheti a kutató személyes tárgyait, amelyeket a terepmunkája során vitt magával, de megnézheti az általa talált különféle leleteket is.
A január közepéig megtekinthető kiállítást most elősorban képzőművészeti szemmel figyeltük, ám fontos megjegyezni, hogy akár kultúrantropológiai, vallásantropológiai, történelmi, vagy bármilyen orientalista szemléletből hasonlóan érdekes megfigyelések keletkezhetnek. A tárlat minden kíváncsiságnak teret enged, és a figyelemre méltó kurátori munkával különösen élvezetessé teszi Mongólia kultúrájának felfedezését.
