Az ajtón belépve megpillantom a rendezvény plakátját: egy zsiráf éppen iszik. Biztos vagyok abban, hogy ez nem egy internetről letöltött kép, de akkor még fel sem merül bennem: valaki három hetet várt arra, hogy az a zsiráf felkeresse azt a pocsolyát pontosan olyan napszakban, amikor a fények is megfelelőek, és lefotózhassa. Ez a valaki Németh Bálint volt, aki ezzel egy kiskori álmát váltotta valóra. Elmondása szerint ő nem művész, hanem amatőr természetfotós. Most az Agora-Művelődési és Sportházban nyílt kiállítását mi is megtekintettük.
Bézsből egy ponton sárgává változó paravánok az Agora MSH emeletén. Határukon egy kép a következő felirattal: „A kontrasztok földjén”. Magamban így neveztem el az egyébként „A fények útján” névre keresztelt kiállítást. Jól ismert tájak a Dunántúlon, vadidegen környezet Afrikában. A magyar erdők csodáit és Namíbia világát bemutató természetfotók sorakoznak, rajtuk grimaszoló zsiráf, torkos bíbormellű nektármadár, farkaséhes gepárd, panyókás sakál.
Németh Bálint mindössze 22 éves, egyetemi hallgató Sopronban. Szüleitől szívta magába a természet iránti érdeklődést, amit már nagyon korán a megörökítés irányába vitt tovább. 2013-ban „Jégbe zárt világ” című képét az év természetfotójának választották, és a mostani nem az első kiállítása. Mégis, a nem kevés embertől kicsit megszeppenve lép a mikrofonhoz: alkalomhoz és témához illő gepárdos ingjében Németh Zsolt nyitószavai után, majd kezdi humorosan: „Köszönöm azoknak, akik annyira unatkoztak ma délután, hogy egy ilyen közepes, átlagos programra is eljöttek.” A tömeg kuncogni kezd, bizonyára más meghatározással szerepelnek szótárukban az említett jelzők. Az enyémben is: hisz korántsem átlagos Bálint namíbiai története, amelyről fotókkal tűzdelt előadásán mesélt.
Tavaly novemberben egy vendégvadászatra ment fotózni, ahol egy osztrák vadász mellé osztották be. „Közben nézegette a képeim, meg lőtt pár disznót. Aztán azt mondta: Tudod hol tudnál jó képeket lőni? Afrikában.”— emlékezik vissza Bálint, aki először nem vette komolyan az ajánlatot, de amikor elköszönéskor kapott egy névjegykártyát és a hozzá intézett szavak így hangoztak: „A többit e-mailben egyeztetjük!”, tudatosult benne, hogy Namíbiába, Khomasba látogathat. Másfél hónap múlva pedig 12.848 kilométerrel odébb találta magát egy 40.000 hektáros vadászterületen. Egy olyan térségben, ahol nincs megszabva sebességkorlát, és az európai ember meglepődik a „Vigyázat, kuduveszély!” vagy a „Figyelem, itt időszakos folyó van!” feliratú közlekedési táblákon.
„A képek között lesz pár selfie. Nem azért, hogy magamat mutogassam, hanem hogy elhiggyétek, tényleg ott voltam.” No, meg persze azért, hogy saját magát is emlékeztesse, mindez tényleg vele történt meg. 26 napot töltött el Afrikában, de már az első napokban találkozott egy, a nemtetszését kinyilvánító, ágaskodó zebrakobrával. Erről a jelenetről nem készült kép, de a mesterségesen épített kőlesekbe sasként figyelve környezetét ült fotósunk 3-9 órát, hogy megörökítsen egy-egy jelenetet az állatvilág hétköznapjaiból, így az örömében magát a földhöz vágó csíkos gnút, meditáló páviánt, iváshoz futó mangusztákat. Ez utóbbihoz Bálint megjegyezte: „Olyan gyorsasággal mentek a vízhez, mint mi a kedvenc kocsmánkba, ha akció van.” Mivel a realisztikus ábrázolásmód híve, szeret a lehető legközelebb kerülni a fotóalanyhoz, azaz cserkelni. Abban az esetben is, ha varacskos disznókról van szó: „Előttem ütköztek össze egymással a hímek, mindössze 12 méterre voltam tőlük, és semmi sem választott el minket egymástól.” Egy jól komponált fotó megköveteli azt, hogy az alkotója átkeljen bozóton, sziklákon, homokon, kússzon vagy hasaljon mozdulatlanul fél órát, vagy fusson a szakadó esőben, úgy, hogy az egész afrikai állatvilág rajta nevet. Megéri mindez?
„Nem csak lekap egy pillanatot, abban ő is ott van.” — hangzott el a megnyitón. Bálint elmondása szerint azóta érzi magát igazán fotósnak, amióta képeiben azt láttatja, amit ő akar, és nem azt, amit a gépe. De vannak pillanatok, amikor még a fotós is kikapcsolja legjobb barátját, és „önző módon” csak magának örökít meg egy pillanatot: „Szeretek emberek társaságában lenni, de ott, amikor tíz kilométeres körzetemben egyedül voltam, csak leültem, és csodáltam a szivárványt és a tájat magam körül.”
„Jókor jó helyen lenni” – olvashatjuk egy kép alatt, amelyen egy megtépázott fatörzs begyűjti a lemenő nap szivárványát. Bálint eleget tett ennek, ahogy azok is, akik eljöttek kedd délután, és egy kicsit ott érezték magukat a kemény földön hasalva, az autofókusz-rendszer precizitásában bízva, 70 méterre a szárazföld leggyorsabb élőlényétől, egy nem homályos képben reménykedve.
Lutor Katalin galériája
