A művész szarja, avagy hogyan értelmezzük a kortárs művészetet

A jelenség nem mai, több mint 60 éves. Az ígéretes olasz ifjú, Piero Manzoni konzervdobozok kilencven darabból álló csoportját átcímkézi, és olasz, francia, német, illetve angol nyelven ráapplikálja az alábbi feliratokat: Merda d’artista, Merle l’ Artiste, Künstlerscheisse, Artist’s shit. Magyarul: A művész szarja.

Képzeljük el a megdöbbenést a művészetbarátok arcán. Persze, persze, 1961-ben már túl voltunk Duchamp Forrásán (egy múzeumba helyezett vécékagylón), Picasso is csak tizenkét évig használja még csodálatos kezeit, mégis, ez nem csak a „jóízlés”, hanem a látogató elleni célzott támadásnak is felfogható. Nem csak egy piszoár éktelenkedik a kiállítótér közepén, semmit nem jelentve, hanem a műtárgy jelentése kifejezetten otromba, sértő, vádló. Hogy stílusos legyek: mintha beleszartak volna a szemünkbe (is).

Mit csináljon az egyszeri műélvező ezzel az igen provokatív alkotással, ha gyerekkorában azt tanulta meg, hogy Rembrandt, Manet és da Vinci képei tekinthetőek a művészetnek? Miért háborodnak fel bizonyos csoportok, ha a nemzeti múzeumok beruháznak az Artist’s shit-sorozat egy-egy darabjára? Szemmel láthatóan egy átírt feliratú konzervdoboznál nem nagyon állhatna távolabb semmi a reneszánsz freskók, görög szobrok, barokk csendéletek világától. Mégis, ha XX. századi képzőművészetről beszélünk, tömegével találhatunk Manzoniéhoz hasonló munkákat.

Mit kezdhetünk ezzel a helyzettel? Hogyan élvezzük ezeket? Egyáltalán van-e élvezeti értékük? És miért jó ez nekünk?

Mi vagyunk a mű

Kérdéseink sorában haladjunk visszafelé. Először is egy példa: két ember áll egy múzeumban kiállított kőtömb előtt. Az egyik csodálattal bámulja a kisajátított természeti képződményt, a másik értetlenül vakargatja a fejét. Melyik látogató járt jobban?

Úgy vélem, hogy az az ember tud boldogabb életet élni, aki intenzívebben érzékeli a világot. Egy eltompult, a világ dolgaira érzéketlen emberen csupán keresztülrohan az élet, akár egy gyorsvonat a kétszáz fős falucska vasútállomásán. Ki akarna egy barátok, bulik, kikapcsolódási- és örömszerzési lehetőségek nélküli világban élni? Madách falanszterének irányítói, talán. Amennyiben ezt kiterjesztjük a művészetek világára, azt kell mondanunk, hogy az a műélvező képes „teljesebb életre”, aki minél több dolgot tud minél mélyebben értelmezni, hiszen annál nagyobb az esélye arra, hogy mondanivalót, élvezeti értéket, katarzist tudjon magának varázsolni az adott mű által.

Mit értek az alatt, hogy „magának varázsolni”? Hát nem a művésznek kéne körömszakadtáig csiszolnia munkáját, hogy elnyerje tetszésemet?

A művészet nem a műben, a kontextusban, vagy a művész gondolataiban születik, hanem bennünk. A mű, a kontextus, vagy a művész gondolatvilága végül is bennünk csapódik le érzékszerveink által, és képez információ-örvényt, hogy abból megszülessen a mű értelemzése számunkra. Minél nagyobb örvény keletkezik elménkben a látottak/hallottak alapján, annál valószínűbb, hogy katarzist (a szó legtágabb értelmében) élhetünk át általa, mely végső soron a művészet célja. Az értelmezés tehát csak és kizárólag rajtunk áll. Van, akinek az Utolsó vacsora is jelentés nélküli mázolmány marad, van, aki könyveket tudna írni egyetlen faékről is – ám ez nem műveltség, tájékozottság, hanem hozzáállás kérdése. Nem a háttértudáson, hanem a szemléleten múlik.

Tehát a köves példára visszatérve: az képes könnyebben örömöt és katarzist csiholni, aki még egy darab kőben is megleli a művészetet, az esztétikumot.

Értékelni a művész szarját

Hol rejtőzik a művészet maga, ha bennünk születik meg? Mert ha elfogadjuk ezt az állítást, akkor nem hagyatkozhatunk csupán magára a materiális műre, hiszen ahhoz mi is hozzáteszünk valamit, amitől megszületik. Ez a valami pedig nem más, mint a jelentés.

A jelentést mindig az ember konstruálja. Adó és vevő is hozzáteszi a jelhez a maga értelmezését, mely a hétköznapi kommunikációban természetesen akkor eredményes, ha ugyanazt értik az adott jel jelentésén. Például ha azt mondom, „nagyon sok a fa”, ahhoz, hogy partnerem is megértse, amit mondok, neki is fás szárú, ágakkal és lombbal rendelkező, méretes növényekre kell gondolnia, nem úszni képes, tollal rendelkező, tojással szaporodó állatra. Ez az eredményes kommunikáció alapfeltétele.

Hogy ez miért érdekes a művészet szempontjából? Mert a művészet nem törekszik eredményes kommunikációra.

Félreértés ne essék, a művészet természetesen szeretne valahogyan kommunikálni, ám ez egyáltalán nem biztos, hogy valamilyen pragmatikus eredményhez kötött. A hagyományos kommunikációban az adónak olyan kóddal kell dolgoznia, mely a vevő számára értelmes: „alá kell rendelődnie” a vevő kulturális háttértudásának. A művészet kódja, melyen keresztül zajlik a kommunikáció, viszont az egyes művészeti termék, a vers, a szobor, a film, az opera. A művészeti termék viszont nem nyelv, nem sajátítjuk el a járókában, nem konvencionális. Ezért a mi szempontunkból, ha nem is lényegtelen, de kevésbé fontos – mint ahogyan azt sokan gondolják – hogy mit akart közvetíteni a művész. A művész belehelyez valamilyen közlendőt, jelentést (az is jelentés, ha valami jelentés nélküli) a munkájába, a befogadó meg kihámoz belőle egy másik jelentést, ami adott esetben lehet ugyanaz is, vagy éppen teljesen más. Nem alá- vagy fölé rendelt, hanem egyenrangú felekként veszünk részt a kommunikációban.

Azonban most nem a művészről szeretnék beszélni, hanem rólad, Kedves Befogadó. A műre te teszed rá a jelentést előéleted, háttértudásod alapján. Kívülről fújod az alkotó életrajzát? Akkor számodra azt (is) fogja jelenteni a mű, hogy az alkotó éppen hol tartózkodott, milyen gondolatok keringtek a fejében abban az időszakban, amikor elkészítette alkotását. Nem tudsz semmit sem a művészről? Akkor számodra (például) az ecsetkezelés ritmusa, a színek szimfóniája (is) fogja adni a jelentést.

Egy modern műalkotásnál sincs ez másképp. A konzervdoboz mondani akar neked valamit, mely egyáltalán nem biztos, hogy a művész mondandója. Azonban itt jön a lényeg: kinek a gondolatai jelennek meg a művön, ha nem a művész gondolatai? A válasz: a saját gondolataink. A jó mű projekcióra és gondolkodásra késztet a saját gondolatainkról.

Szemüvegcsere

Hogyan tudjuk a gondolatainkat ráprojektálni az egyes művekre? Nem egyértelmű a kérdés, és gyakran nem is adja könnyen magát. Egy olyan ember, akinek gondolatai a kommunizmus körül forognak, jóval nehezebben fog értékes jelentést hozzákapcsolni az Ecce homo-hoz, mint a ferences testvérek. Persze semmi sem lehetetlen, és pont erről kívánok értekezni az alábbiakban.

Még egy példa: egy ember, amióta az eszét tudja, mindig ugyanazon az úton megy végig, hogy eljusson a munkahelyére. Az év többszáz napján, életéből sokezer órányit tölt ezzel a tevékenységgel, kívülről fújja a már tíz éve a susnyásba dobott brospalacktól kezdve a legutolsó bokor sziluettjéig bezárólag mindent. Dögunalom. Egyszer aztán elhatározza, hogy megtanul kézen járni, és így fogja megtenni a már ezerszer végigjárt utat. Hónapokon keresztül tartó gyakorlás után végül nekilát a mutatványnak: minden erejét megfeszítve két kézre emelkedik. Ebben a pillanatban valami csodálatosat vesz észre. A környezet elemei újonnan ragyognak, rá se ismer a borospalackra, az utolsó bokor sziluettje után még menni akar tovább, mert nem veszi észre, hogy ott van vége az útnak.

Történetünk főhőse szemléletet váltott. Sikerült alternatív módon érzékelnie, és így az újdonság erejével hathattak a már unalomig ismert dolgok.

Az, hogy jelentést tudunk kicsikarni, azaz gondolatot tudunk ráprojektálni az adott műre, valójában nekünk jó, ezért nem árt addig próbálkozni, amíg sikerrel járnak kísérleteink. Ehhez megfigyeléseim alapján az kell, hogy variálgatni tudjuk a műhöz hozzákapcsolt gondolatköröket, témákat, kérdéseket, problémákat; hogy agyunkban más képek, fogalmak, logikai műveletek, érzések jelenjenek meg. Ha nem találsz fogást egy-egy munkán, olvasd el a mellette elhelyezett ismertető táblácskát, morfondírozz a címen, gondolkozz, hogy kire, mire emlékeztet. Egyszer csak akad valami. Jackson Pollock? Csorgatással készültek a festményei. Nagy cucc… Keresgéljünk tovább. Mik vannak Jackson Pollock képein? Pacák, vonalak, színek. Maguk a festmények is eléggé nagyméretűek. Akkor lépjünk közelebb. Másszunk bele ezekbe a pacákba! Nahát! Csodálatos!

Egy konzervdoboz előtt állva

Összegzés képpen ismét feltehető a kérdés, hogy mihez kezdjünk akkor, ha egy óvatlan múzeumi látogatás során szembe találjuk magunkat a művész konzervált ürülékével? Mivel most már tudjuk, hogy a művészet a bennünk megképződött jelentésekből tevődik össze, így már nyugodtan dobálózhatunk mindenféle képzettársítással, asszociációval és jelentésgenerálással. Ha jónak látjuk, odaléphetünk a mellé kihelyezett táblácskához, és elolvashatjuk, hogy Manzoni előszeretettel dobozolta be rajzait, hogy aztán soha senki ne nyithassa ki őket, hiszen akkor megsemmisül a műtárgy; illetve, hogy valójában gipszet töltöttek a konzervekbe. Így talán a művész gondolataihoz közelebb tudjuk jelentéseinket építgetni. Vagy éppen kikérhetjük a jelentésépítő-mesterek, azaz az esztéták, művészettörténészek hosszú tanulmányokban, esszékben, tárlatvezetésekben kifejtett véleményét. Esetleg gondolhatunk a kiskutyánkra, akinek mindig csak úgy odadobjuk a konzervdobozt, hogy abból egyen – nem törődve azzal, hogy könnyen megvághatja a szájacskáját. A múzeumból kilépve így aztán egyből egy kisállatboltba vezethet az utunk, hogy immár egy normális kutyatállal lepjük meg blökinket. A művész elérte a célját, változtatott az életünkön.

Mindez nem kötelező, hiszen ne feledjük: a mű nem a táblácskában, és nem is a vitrinben, hanem a mi elménkben rejlik.