A Mai Manó Házban augusztus végén nyílt meg A fénykép és a szerelmes vers című tárlat, amely Drozdik Orshi 1975. és 1985. között készült munkáiból mutat be fotográfiákat és verseket. Budapesten most láthatják az érdeklődők először az alkotó 1976–78. között készült Szempillantás és sóhajtás című, kísérletező jellegű fotósorozatát és a munkáiban korábban és később is sokat használt szerelmes verseket.
Személyes terek
A tárlat szokatlan módon nem kurátori szöveggel indít, a látogató először egy rózsaszín teremben találja magát. Néhány fotókollázs, és több, írógéppel készült vagy nyomtatott vers jelenik itt meg, több nyelven és több változatban. Amíg az ember végigjárja ezt a termet, egy elsőre igencsak szokatlan atmoszférába kerül. Az idegen árnyalatú falszín és az eszközszerű ismétlések olyan érzületet adnak, mintha egy különleges alkotói műhelybe lépnénk éppen be.
A titkos alkotóműhely a tárlat következő termeiben még személyesebb bepillantást enged a látogató számára. A terem sarkában az egyik legnagyobb hatású kép vár felfedezésre, ami talán a legerősebben húzza be a nézőt ebbe a különleges világba.
A keretben egy táncoló nőalak látszik, mellette négyzetrácsos füzetlapra írógéppel írt vers. A szöveg ceruzás javításokkal teletűzdelt, szavakat húz ki és pótol, kis- és nagybetűket helyettesít. Mellette a fénykép is hasonló. A kép negatívjának szélei sem lettek levágva, a fotó beállítása is erős stúdiós hatást mutat. A háttérként szolgáló lepedő függönykarnisa és a terem padlózata is belelátszik a kompozícióba. Úgy érezhetjük, mintha csak egy titkos fiókba lestünk volna bele, ahol egy alkotói folyamat egyik fragmentumára bukkantunk.
Redukált megfogalmazások
Az oldalsó kisteremben a visszatérő, eszközszerű repetíció tovább tágítja azt az asszociációs teret, amely már a tárlat elején is megképződött. A szellemképes fotók, az ollóval hasított képek erőteljes modern gesztusokra utalnak, ugyanakkor egyáltalán nem öncélúak. Az Individuális Mitológia és AktModell című performansz-sorozatokban a kor realista-materialista szellemével polemizáló, új irányokat kereső gesztusok jelennek meg. Emellett ezek önálló, teljes értékű alkotásként is működnek, értéküket csak egy kis részben adja ez az alkotói hitvallás.
Gyakran megjelenő képi elem a multiexpozícióval készült képeken a testek összefonódása. Az absztrakt, néhol groteszk világ sok felfedeznivalót ad a nézőnek. Hasonlóan erős megszólító erővel bírnak a kollázsok, amelyek egymásra helyezett portrérészletekből készültek. Olyan érzés ezek előtt állni, mintha csak Picasso tollrajzait néznénk, és arra gondolnánk: De hiszen ezt én is tudnám!
A pontos alkotói eljárás és kitartó kísérletezés eredményei ezek az alkotások, amelyek leredukált képi repertoárral is pontos, finom közléseket tesznek. A látszólagos egyszerűség elsőre cizellálatlannak tűnhet, ám – különösen a kollázs-portréknál – finoman kimunkált, mégis ösztönös gesztusok tűnnek fel. A hasonló portrék egymásra vagy egymás mellé helyezése új irányvonalakat ad, ami új kompozíciót is rendel a képnek. A képek többletelemei újraértelmezik az eredeti portrékat, amelyekből készültek, és új értelmezési lehetőségekkel látja el őket.
Más szintek
Nagy meglepetés éri azokat, akik a Ház második emeletén ennek az alkotói szálnak a továbbfűzését várják. Az intim alkotói közeg, amely a kiállítás elején több helyen is megjelent és a kollázstechnika, az absztrakt közlési formák itt eltűnni látszanak. Tiszta, látszólag dokumentumértékkel bíró alkotások jönnek velünk szembe.
Bár az objektív megfogalmazásban látható képek sokban különböznek az alkotó korábbi munkáitól, hasonlóságokat is láthatunk. A modernség kritikai megfogalmazása az installáció célja, amely jól artikulálódik A Népszerű Természetfilozófia című képegyüttesben. Az alkotó a valóság és igazság tudományos reprezentációját mutatja meg, de a kívülálló kritikus szemléletével.
Ez azt is magával hozza, hogy a tárlat korábbi termeiben tapasztalt személyes hangulat itt megszakad. Ez előtt a jelenség előtt a néző elsőre értetlenül állhat: Hova lett az a személyes világ, amit úgy megkedveltem? Ezek a képek már annyira más irányvonalak mentén szerveződnek, hogy úgy tűnhet, mintha egy másik alkotó készítette volna őket. A világos színű önportrékat felváltják a sötét tónusú fényképek, melyeken laborok eszközeit, műszereit, vizsgálati tárgyait látjuk. A korábbi elvont, pasztell tónusokra épülő, az embert a középpontba helyező stílus eltűnik. A tárgyak világa már más miliőt ad, ezzel pedig egy egészen sajátságos laborhangulat látszik kibontakozni.
Ez a hatás nem a véletlen műve. Drozdik Orshi természettudományi és orvosi múzeumokban készített Disztópium Infinit című sorozatfotóit a Kaland a Technikai Disztópiumban című installációsorozatban dolgozta fel, ehhez pedig egy kitalált alakot is kreált. Ez az alak lett Edith Simpson, mint saját magának egy énaspektusa. A természettudományok korábbi férfiközpontú jellegét ezzel a karakterrel hívja ki, e köré a kitalált karakter köré szervezi alkotásait. Ennek egyik gesztusa a fotókon megjelenő, a nő testének 18–19. századi természettudományos és orvosi bemutatása.
A már megismert ismétléses technika a számos különbség ellenére mégis szépen kitűnik. Az emelet kisebb termében rengeteg, egymáshoz igen közel felhelyezett kép szerepel. A hasonló tárgyakat ábrázoló, hasonló beállítással és térkezeléssel bíró képek szerialitása kendőzetlenül az összhatás megteremtését szolgálja. A már szinte befogadhatatlanul sok kép között hosszasan időzhet az ember. Ilyenkor a fényképek mint fragmentumok jelennek meg, egy nem létező hely darabjaiként. Ez a hely – töredezettsége ellenére is – teljesen megmutatkozik, hiteles valóságként látszik előttünk.
A sötét paszpartu, a fekete keret a hasonlóan sötét képekkel szinte beborítja a nézőt. A nagy mennyiségű alkotás csak kevés teret ad a képek egyenkénti értelmezéséhez. Az összhatás – amely a képek tömegében keletkezik – nem ad mást, mint az egyenként vett képek. A fő különbség csak az, hogy az installáció darabjainak egyenként vett hatása nem olyan erős, mint ezé a tömegé.
A most létrejött kiállítás egy igen gazdag életműbe enged betekintést, azonban a Mai Manó Ház az alkotó munkásságának több más elemét is bemutatja. A tárlat utolsó termében, a napfény műteremben megtalálható a kiállítás alkalmából készült, húsz év fotómunkáit bemutató, 320 oldalas reprezentatív fotókönyv. Ez a kiadvány a Magyar Fotográfusok Háza és a Mai Manó Ház kiadásában készült, először a kiállítás megnyitóján debütált.
A Mai Manó Ház kiállítását még október 9-ig tudják megtekinteni a látogatók.
