Zoltán Gábor nem fél a kihagyásoktól, legyen szó évekről vagy szövegek közreadásáról. Szépirodalmi munkássága terén nagy visszatérést jelentett a 2016-ban megjelent, Orgia című regény, amelyet tíz év szünet után közölt. Termékeny időszak következett, előállt előzményregénnyel és abszurd antológiával, majd 2022-ben a Levegőt venni című prózakötettel, amely az elmúlt húsz esztendő novellaterméséből válogat.
Leginkább a kíváncsiság dolgozott bennem, amikor kézbe vettem a könyvet, főleg az Orgia vegyes fogadtatása, és annak súlya miatt, hogy egy húsz év utáni visszatérésnek igazán ütősnek, eget rengetőnek kell lennie. Szurkoltam, hogy sikerüljön. Átfutottam a tartalomjegyzéket, a felsorolt címek mögött megtalálható keletkezési dátumokat, amelyek időrendben visszafelé, 2019-től 1999-ig sorakoznak fel.
Jó jelnek tekintettem, hogy nem láttam görcsös ragaszkodást ahhoz, hogy minden időszakból, minden egyes eltelt évből szerepeljen írás, látszott tehát a szerkesztés szigorúsága, ami egy ilyen vállalás esetében elengedhetetlen. És a könyv elején – mintegy mottóként – megjelent a Lamed Wufnik című rövid szöveg. A zsidó hagyomány megidézése, miszerint harminchat igaz ember tartja fenn a világot, szépen összefoglalja a kötet egészét, hiszen a kisprózákban sérült, torz, szeretetéhes, beteges gondolkodású emberekkel találkozhatunk, akik bár nem mindig tűnnek eviláginak, máskor pedig túlságosan is hétköznapiak, mindig van valami belső késztetésük, meghatározott céljuk, ami vezeti őket.
A könyv emberi kapcsolatokat, apákat és fiúkat, kollégákat mutat be, rögös utakat, amelyeket végig járva közelednek egymás felé vagy éppen távolodnak. Az elbeszélő gyakran része a történetnek, vele esnek meg a dolgok, a saját perspektívájából mesél, értékel. Sokszor olyan pontosan ábrázol érzelmeket, viszonyokat és hiányokat, hogy felmerül a személyesség kérdése. Ezt erősíti Az első író című novella, amely már a címében is utal a „mester és tanítvány” viszonyra, arra, hogy maga a szerző mesél most nekünk. Erről a hétköznapi értelemben véve szó sincs, inkább egy bölcs és értő beszélőt hallgatunk, aki megosztja velünk élettapasztalatát. Fontosak a szimbólumok, a mögöttes tartalmak, amelyeket az egyes dolgok, események jelképeznek.
Máskor az elbeszélő kívülről figyel, áthatol az időn, elemez. Mégis egységes hangon szólal meg, mondatai élesek és húsbavágók, adott esetben szívbe markolók. Amikor egyszerű tőmondatokkal dolgozik, nyelvileg akkor is igényesen megformált szövegekről van szó. Erős kettősség uralkodik, hiszen egyszerre hatja át valami elvetemült és hátborzongató hangulat, illetve szentimentalizmus a kisprózákat. Azok a részek, amik átfordulhatnának giccsbe, az utolsó pillanatban visszabillennek. A zárlatok pedig ellensúlyoznak mindent, bátrak, nem riadnak vissza a direkt kimondástól sem – ami bármilyen meglepő –, jót tesz nekik.
Zoltán Gábor reflektál magára az írásra, tudatosítja az olvasóval, hogy éppen egy történetben vagyunk, kiszól a cselekményből.
Miért ne kezdeném a felhőkkel? az éggel, amire föl se kell nézni, tudható anélkül is, hogy szürke? Folytatva azon, hogy Muth, akiről szó lesz, amúgy szereti a szürkét…” „… és ha ebbe a mesébe belefogott volna, felmerülne a kérdés, hogy a történet miről szól, a hangokról és jelekről vagy a barátságról.”
De megjelenik a misztikum, a rejtély is, ami a figyelmes olvasó fejében azonnal összekapcsolódik az előbbivel. Azt gondolom, a könyv egyik nagy kérdése, hogy miből születnek ezek a szövegek. Mindegyikük mélyén fájdalom, keserűség, vágyakozás és a múlt gyászolása rejlik.
A címadó novella egy uszodában kötött barátság történetének indul, végül gyilkosságba csap át, ám az egészen általános, bárkire vonatkoztatható beszédmód miatt – „ha betöltöttük negyvenedik életévünket…” – nem tudhatjuk, hogy a szövegen belül valóban megtörténik, vagy csak fantáziál róla az elbeszélő. Mindenesetre szépen szimbolizálja egyrészt azt a fordulópontot, amit a változókor jelent az ember életében, másrészt a könyv minden történetében sokszor sötét mélyben bolyongó alakok vágyott fellélegzését, illetve magát a könyv megírását is – ahogy Zoltán nyilatkozta, ezek a novellák korábban ugyan megjelentek folyóiratokban, mivel nem lett belőlük könyv, úgy érezte, eltűntek a felejtés bugyraiban. Így tehát a kötet egészét átfogva, több síkon is jelentőségteljes a kispróza zárlata: „… elengedhetjük, felemelkedhetünk végre, levegőt venni.”
Kiemelkedő még a Próbák könyve, a leghosszabb, negyvenoldalas írás. Az első pillanattól az utolsóig fenn tudja tartani a figyelmet, olyan, mintha egy szövevényes krimit olvasna az ember. Liza és Emil történetében keveredik az idő, ami által szépen kibontakozik, hogy minden mindennel mennyire összefügg. És ez jellemző az egész kötetre, hiszen nincsenek ugyan áthallások, szándékos kapcsolódási pontok az egyes szövegek között, mégis közös motívumok – szeretet, vér, áldozatok – és leginkább azonos hangulati árnyaltság fedezhető fel bennük. A borongósság, ami néha elszorítja a torkot, máskor felszabadít.
Ezt jól példázza a Nadrágot venni című szöveg is, amely az elfoglalt fiú szemszögéből meséli el egy új nadrág megvásárlásának a történetét az apa számára. Azokkal a jelenetekkel, mikor a fiú nem figyel apjára, ímélekre válaszol, intézi mindennapi dolgait, miközben apja a próbafülkében igyekszik megtalálni a tökéletes darabot, a novella bűntudatot kelt az olvasóban. Sajnálni kezdjük az apát, aki tehernek érzi magát, a fiú pedig bármennyire igyekszik, nem tud úgy odafordulni hozzá, ahogy szeretné.
Rég éreztem ennyire át egy szöveget. Zoltán ismeri az emberi lelket, könnyen rátapint azokra a pontokra, amelyek által az olvasó maga is beleszivároghat a történetbe. Valljuk be, valamelyik figura helyében már mindannyian voltunk. És mindezt még meg tudja csavarni, még mélyebbre tudja nyomni a befogadót, amikor kiderül – a történet bravúros végigmondása után – hogy mindez a képzelet szüleménye, soha nem történhet meg. „Lefelé a lépcsőn. Jönne mellettem. Az apám. Ha lenne. Ha volna.”
Megterhelő olvasmány, főleg a második felére sűrűsödik be nagyon. Mire a végére értem, ellenőriznem kellett, hogy jól emlékeztem-e az évszámokra. Azt hittem, keletkezési sorrendben vannak a szövegek; kiderült, hogy tévedtem. Ami még jobban alátámasztja a címet, hiszen a legnyomottabb hangulatú szövegek születtek a legkorábban, az elején lévő, kevésbé terheltek pedig néhány éve. Ahogy telik az idő, úgy úszunk a felszín felé – igyekszünk kitörni a mélyből.
